A mások által megrajzolt cigánykép

A könyvtáram roskadásig tele van cigányokról írt könyvekkel. Nincs bátorságom mindent elolvasni, ami csak megjelenik. Ezzel kellene töltenem minden időmet. A komoly ciganológia nem nyom sokat a latban az olyan fércmunkákkal szemben, melyek ezt nem becsülik.

De milyen óriási a választék a felületes könyvekben! A közönség olyan, mint a makacs gyerek, aki kitart a maga „vásári képe” mellett. Létezik egy jó százéves cigánykép, amely nem avul el. A western a moziban elnyűhetetlen filmtéma. Európának is megvannak a maga indiánjai…

Vannak még ennél is komolytalanabb könyvek, de még rosszabb, hogy vannak szemérmetlen csalók, akik csak a fantasztikus irodalmat kedvelő közönség ízlésének akarnak kedvében járni. Néhány ragyogó gyűjtemény erre a műfajra specializálódott. A cigány téma aranybánya, de a valóság fakó lenne, ha nem öltöztetnék fel szenzációval, titokzatossággal, misztériummal és néha erotikával.

Néhány könyv undorral tölt el bennünket, mert a cigányok a barátaink, és mert ezek a szerzők sértő és bizalmaskodó módon írnak róluk. Mindez a tisztelet teljes hiánya olyan emberekkel szemben, akiknek nem áll módjukban megvédeni magukat. És amint Péguy mondta: ez neveletlenség.

A könyvírókon kívül itt vannak még az újságírók, akik egy neves eseményt kommentálnak vagy a nomád nép nagy pillanatait üdvözlik futólag cikkeikben: zarándoklat Lourdes-ba vagy Saintes-Maries-ba, evangéliumi konvent, a többé-kevésbé „Világegyesület” Kongresszusa. Még szerencse, hogy a cigányok nem olvasnak!

… Az egyik történelmi folyóirat nemrég cikket közölt, amelyben ismét leírták, hogy a Saintes-Maries-de-la-Mer-i ünnep vigíliáján a cigányok bezárkóztak a kriptába, hogy ott titkos és véres szertartásoknak hódoljanak, egy óvatlan gádzsó pedig állítólag belopódzott, majd cafatokban lógó ruhával, összetört fényképezőgépét szánalmasan kezében tartva jött ki onnan. Megírtam a szerzőnek, hogy semmilyen erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy meggyőződjön az igazságról, mivel a Saintes-i templomot minden este bezárják, és békés alvással vagy a falak fényképezésével tölthetné ott az éjszakát.
Szerencsére vannak komoly újságírók, akik az igazságot keresik, és a leggyakrabban ennek a kevéssé ismert népnek az ügyét kívánják szolgálni. Ha tisztességes szándékukhoz nem is fér kétség, nem kerülnek ki minden csapdát. Minket, a rásájokat, a dolgok közepébe csöppent és a cigányokhoz barátsággal kötődő lelkészeket titoktartás kötelez. Én hajlok rá, hogy közlékeny legyek az újságírókkal, mert azt gondolom, minden alkalmat fel kell használni az igazság megismertetése és a közvélemény javítása érdekében, és úgy gondolom, hogy ezt mindig örömmel tettem. De vigyázat! Az újságírók szeretik a figyelemfelkeltő címeket, és megesik, hogy az emberek csak a címeket olvassák el…

A Jugoszláviából jött romák, akik különböző építkezéseken dolgoztak, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy beszéljenek róluk; nyugtalanul figyelték az emelkedő munkanélküliséget, és attól féltek, visszaküldik őket hazájukba, ha megsejtik cigány származásukat. Soha nem tudjuk meg, mit jelent gyerekkortól kezdve hordozni annak bélyegét, hogy a társadalom szélén álló csoporthoz tartozik valaki. Az arcok bezáródtak, az ajtók is, olyannyira, hogy a következő évben még mindig éreztem némi nyugtalanságot néhány családnál. Az egyik asszony még azt is visszautasította, hogy beengedjen: „Nincs szükség itt papra.” Hajlottam arra, hogy ezt a visszautasítást úgy értelmezzem, mint egy okkal többet arra, hogy bemenjek. „Hogyan! – mondtam – Kiűzni engem, amikor azért jöttem Párizsból, hogy üdvözöljelek benneteket!” Megragadtam egy széket és a férfitársaság közepébe ültem. Az asszony a szomszédos szobába húzódott vissza. Fél óra elteltével a hidegségből érdeklődésbe, majd vidám barátságba váltottunk át. A búcsú pillanatában ismét előjött az asszony mosolyogva és kedves, bocsánatkérő szavakkal egy bankót csúsztatott a kezembe az útiköltségekre. „Asszony – mondtam –, te vagy az egyetlen, aki arra is gondoltál, hogy segíts nekem. Örömmel fogadom el az ajándékod. És megértem a gyanakvásotokat, bevándorlók vagytok, igazatok van, hogy óvatosak vagytok.” Egyszóval, kibékültünk.

Az egyik Meuse megyei falu plébánosa, aki jóindulatú volt egy csoport romával, akik a közösség területén táboroztak és a járás összes ócskavasát gyűjtötték össze, kérte, írjak egy oldalt a plébániai hírekbe, mert noha a plébános jóindulatú volt, a nép morgott a nomádok miatt. A papíromra ezt a címet írtam : Romaniselek, és az első mondat provokáció volt: „Ha meglátom őket, bezárom a baromfit és kieresztem a kutyát.” Majd hozzátettem : „Ezt mondják azok az emberek, akik stb…” Végül is ezt a gondolatot fejtettem ki: az oly kevéssé szeretett cigányok keresztények és testvérek, akiket igazságtalanul üldöztek, és baráti kezet kell nyújtanunk nekik. De a plébános ellensége volt a polgármester, a kocsma tulajdonosa, ahol berúgtak a romák. Peppone harcban állt Don Camilloval. Ez a köztisztviselő-kocsmáros megmutatta a cikket barátaimnak, és beérte annyival, hogy az első mondatot olvasta el, kedvére kommentálva. A hatás olyan nagy volt, hogy paptestvérem arra kért telefonon, jöjjek és csillapítsam le a feldühödött romákat. Több órámba került ez. Az összes lakókocsiba be kellett mennem, és sokáig magyaráznom a cikk értelmét. De ismerjük Voltaire szólását: „Hazudjatok, mindig marad belőle valami hátra.” Ugyanez a Voltaire írta: „Mutassatok nekem három sort valakitől és felakasztatom.”
Nos, talán enyhítettem a romák sebét, de nem gyógyítottam meg teljesen.

Egy szép képeskönyvben leírják nekünk a híres patrinokat vagy titkos jeleket, amelyek lehetővé teszik a cigányok számára, hogy átadják egymásnak az összes tudnivalót az út veszélyeiről, a családi eseményekről, pontos megjelöléseket téve a tanyák, falvak embereiről, s mindezt az állítólagos cigány szolidaritás nevében. A szerző néhány hieroglifát is közöl… Ezek a jelek nem léteznek, és a szerző hiába keres az ajtófélfán szénnel rajzolt köröket, háromszögeket és négyzeteket, melyek árulkodhatnának az átutazó vándoroknak az ott lakó vagyonáról, természetéről vagy családi nehézségeiről.
Mellékesen szólva, a patrin tulajdonképpen cigány szó, levelet jelent, a többesszámú patrea adhatja a könyvekben található pattran változat magyarázatát. Tehát egyszerű falevelekről van szó, legfeljebb papírlapról vagy viccesen szólva bankjegyről.

Kövessük Macsó lakókocsiját. Ő egyike azoknak, akiket megkérdeztem erről a lelkesítő patrin-témáról. Macsó állt a sor elejére. Ismeri az utat, és felfedezett egy falut, ahol majd munkát találnak. Ha valaki hátul bóklászik és kicsit lemarad, meg kell jelölni a helyes utat, jelet kell ráhelyezni. Az út elejére egy halom levelet tesznek, ennek hiányában füvet és rá egy követ, ha fúj a szél. Láttam már fűcsomókat és rajta földet is elhelyezni. Egy rongydarab is megteszi, ha a hátul jövők Mimina öreg szoknyáját ismerik fel benne. Macsó azt mondta, egy halom kávézacc vagy öreg zokni vagy épp eldobott fűzfavessző is jó a helyes út megjelölésére. Egyszer követőit a szükségesnél többnek ítélte és rossz útra terelte őket. Ezek eltévedtek, s miután nem találtak több jelet, találomra mentek tovább, ami visszavezette őket a csalóhoz. Macsónak ezért egy kör italra meg kellett hívnia őket.

Mindig arról van szó, hogy a cigányságból különös népet faragjanak, amelynek titokzatos a viselkedése; eltúlozzák a cigányosságot, színes és karikatúraszerű képet fabrikálnak róla…

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ