Tükrökbe hullva

Marinak, túlra

Nagyon fáj, ami kéj,
nagyon súly, ami táj,
nagyon mély, ami hív,
csak az szent, ami szenved.

Nagyon ver, ami láz,
nagyon tűz, ami húz,
nagyon fény, ami vér,
csak az vers, ami megvált.

Nagyon hív, ami száll,
nagyon hű, ami kő,
nagyon csend, ami cseng,
alig kéz, ami megfog.

Nagyon vág, ami szó,
nagyon hely, ami tart,
nagyon fojt, ami bent,
alig test, ami reszket.

---

versus noetica

én alig sejtem, hogy a vers mi,
s hogy mit jelent verset nem írni –
hisz előjön váratlan valahonnan,
várja a gyanútlan, türelmes ács.

talán mi mögötte van, tőle eltakarva,
ragaszkodó visszhangja a csendnek –
menekülés a labirintusban az egyetlen
metafora Minotaurusza felé…

nem logika, mert nem megfejthető,
nem vágy s nem látomás, nem tartalom
s nem forma – bár mindezek eltűrve
léte s nemléte homályos határán…

nem tudom, kinek mit mond a versem,
hiába kínoz meg és rejtem
remegve, bocsáthatatlan bűnként –
előmerészkedik jászolából.

talán ez a sorstünete a versnek,
kinő a szó markából, s nincs maradása,
elmegy világot élni, megváltani –
míg bele nem hal a szeretetlenségbe.

de ha majd végezete körül az időnek
megszületik az igazi költő,
átülteti a nem létező nyelvre –
ragyogni fog hosszan, mezítelen.
a felmentő enyészetig.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ