A nagy országút cigányai

… Az első nomádok között ismertem meg a csurara romákat. Nevüket az előző nemzedékek által Romániában űzött ősi mesterségről, a kukoricaliszt-szita, a csur készítéséről és eladásáról kapták. Ezenkívül lókupecek is voltak, amikor megismertem őket, éppen zsákvásznat árultak, most szőnyegkereskedelemmel foglalkoznak. Sokat köszönhetek a Carlos, Karlovich, Demestre családnak. Már meséltem, egyikük hogyan kérte meg a püspökömet, engedjen el a szolgálatukra. Később megismertem szenvedéseiket és tragédiáikat, melyeken, mint annyi cigány, ők is átmentek: nyomorúságos táborok, ahová a második világháború alatt zárták őket, balesetek…
A nomád társaság összeáll, majd szétbomlik. Soha nem találja együtt az ember ugyanazokat a családokat…

Meghalt a királynő, éljen a királynő!

… Mindegyik cigány képes igényt tartani a királyságra, caracasi (keleti) vérű hercegnek érzi magát, Bohémia hercegének és főurának, a Nagy Országút bárójának és lovagjának, előkelő származású romanisel, a királyi cím valószínű örököse, amint az alkalom eljön. Ez az ő bosszúja, a kizárt, üldözött, megalázott, nem kívánt emberé; jogos, hogy méltóságot keressen, és ha kell, fabrikáljon magának a hozzá való papírkoronával együtt. Az a legjobb, hogy a móka mindig sikerül. A legkomolyabb újságok is felülnek ennek a játéknak. Az egyik évben a Camargue-i zarándoklaton nem kevesebb, mint négy király volt, mint az alsózásban; mindegyikük ugyanolyan egyetemes király. Az egyik katalán cigány lakókocsijába mentem bemutatkozni:
– A nemzeti lelkész vagyok, azért jöttem, hogy üdvözöljelek
titeket.
– Jó helyen jár – válaszolta Patane hangzatos „perrrpignani”
kiejtésben –, én vagyok a cigányok királya…
A templomban találtam az öreg Gimenezt, aki andalúz cigány és szintén a cigányok királya.
– Harminc éve vagyok hatalmon, atyám, kezdek elfáradni.
A harmadik abszolút, egyedüli király egy kicsit kevésbé tehetséges roma volt, ellenben a negyedik koronás fejet szőke, göndör haj ékesítette, és ez Samarkandi Zora feje volt. A hölgy dicsőséges hírnévnek örvendett. Ezek a felségek egyáltalán nem érezték zavarban magukat egymás között, mert az egyetemes uralom, amelyet maguknak követelnek, úgysem terjed egy családi csoporton túl. Zora esete mégis más volt, mert Zora nem volt cigányasszony, és egy gádzsi kevésbé behatárolt látásmódú, mint egy cigány. Nagyratörő volt. Népe számára, biztosított minket a sajtó, egyszerre akart „XI. Lajos és Schweitzer doktor” lenni.

Zora nem tűnt el rögtön. Csak egy győzedelmesnek remélt franciaországi körút után veszítette el végső illúzióit. Látták Tarbes-ban cigány hegedűszós kabarét alapítani, ahol azért fizetett, hogy dicsőítsék. Királyi pályafutása Párizsban ért véget, ahol rájött, hogy egy „puff”-hoz hasonló nevű „Cigány vezér” gúnyolódik rajta.
Zora kalandja majd egy évig tartott. Vannak egynapos királynők, az ő királynőségük temetésük napjára korlátozódik.
A leghíresebb Mimi Rosetto volt, derék nomádasszony a csurari csoportból, aki Lendinaraban, Olaszországban halt meg 1957 májusában.

Vannak fenségek, akik nem várják meg a halált, hogy végigmenjenek a trón lépcsőin. Az előléptetések annál is inkább ragyogóak, mert sem kiválasztást, sem megválasztást nem igényelnek. A Monde Gitan című folyóiratban tettem közzé a lengyelországi Kwick királyok történetét úgy, ahogy Vaszo barátom, aki tanúja volt, elmesélte nekem.
Az egyik hercegük koronázása híres volt, látható a könyvekben is, amint a szakállas fenség trónján ül, két miniszterével körülvéve, olyan koronával a fején, amilyet a pékségek Vízkeresztkor árulnak. Ez a dicsőség féltékenységet váltott ki. Zavargások támadtak, krísz (cigány bíróság), bírság, szakadás. Az egyik törzs a nagy szovjet csöndben tűnt el, a másik, Bumbulestié, nyugatra vándorolt. Ők jó barátaim, akikhez szeretek eljárni. A megmaradt utódokban nagyon felhígult a királyi vér. Egyesültek a demokráciában.

Koka Petalo vette magához Hollandiában az elhagyott koronát. Nemrég elegáns autón, mely a CD jelzést viselte, Franciaországba jött, hogy meglátogassa jó városait. Hollandiában találkoztam a plébánossal, aki a legidősebb fiát, Rókát keresztelte. A szertartás után, mesélte paptestvérem, a király áldást követelt magának az ősi szokások értelmében, melyeket épp akkor alapított. A pap zavarában hasztalan lapozgatta rituáléját, hogy megfelelő formulát találjon, végül is a térdelő és még sildes sapkáját is levevő királynak a szülés utáni első templombamenetel imáit mondta el. Szerencsére latinul volt a könyv!
Amikor Koka király meglátogatott Romainville-ben, megjegyeztem neki, hogy már van uralkodónk, akinek a rangja: „a cigány nép főura”. De az egész társaság felhördült: „III. Wojvod vajda csaló volt!” Nekem is ez volt az érzésem. Úgy tűnt, hogy Koka eredeti lovari cigányként inkább hitelesebb, mint M. Ionel Rotaru, akiről jó okkal feltételezem, hogy annyira volt cigány, amennyire én patagón.

Azokon az eseteken túl, amikor a királyság iránti igény csalást rejt, eltűnődhetünk azon, hogy ezek a cigány királyocskák nem fejezik-e ki ennek a kizárt és megalázott világnak azt az igényét, hogy mint nép létezzenek, hogy a szervezett nemzetek magasságába emelkedjenek.

(Folytatjuk)