Ősz

Ismerek egy jóságos tekintetű öregembert, akinek ráncait mo­solygós hunyorítások alakították. Mondhatnám így is: akinek ábrázatja maga a derűs őszi nap han­gulata. Ennek az öregembernek a szemében örökösen bujkál valami huncutság, persze olyan, ami csak arra való, hogy az unokáit fölvidít­sa. Előjön például a kertből, és azt kérdi: — Megkaptátok-e a levelem, fiúk?
A fiúk, persze, ismerik már a trükköt. De azért mindig kezükbe veszik a szép, sárguló szőlőlevelet, mert tudják, az öreg kérdésének rendszerint csattanója van. Például ilyen: — Aztán szél fordultával vá­laszoljatok…
Neki különben már minden ősz az élete csattanója lehetne — de efféle gondolat nem jut az eszébe. Nincs rá ideje. Sok a dolga: ab­roncs kell a hordóra, várja a sütőtök, föl kell rakni a cseréptetőre, ott érje a hóharmat, a szalicilporos asszony is odateszi szilvát magolni, üstöt kavarni, mivelhogy ért ő már mindenhez, el nem véti a dolgát, ha igen, azt is csak azért véti el, hogy legyen valami beszédtéma az asszony keze ügyében… Gondolom, nagy szerencse, ha de­rűs őszi délutánokon százféle dolgú, jóságos tekintetű öregemberek között is lehetünk, akiknek ábrázatja arra int: úgy éljünk, hogy mélyülő ráncainkat mosolygós hunyorítások alakítsák.

Dormász László felvétele

Forrás: Új Élet, 1976/21. szám