Tessék mosolyogni!

– áll a fényképész Vajdahunyad várának tövében, ott áll, s naponta százszor, kétszázszor is­métli: — Tessék mosolyogni! Maga is mosolyog persze, akár a légikisasszonyok, hisz tudja ő jól, búskomoran nem lehet senkit mosolygásra bírni. Meg is kérdez­tem tőle, miféle fényképészfogás, hogy a masina elkattintásakor mo­solyt követelnek… Ozefina — így hívják a Vajdahunyadra látogató turisták fényképészét — két mo­solygás között elmesélte: — Szép, ha az ember foglalkozása éppen a kedves emlékek megörökítése. S ha kedves egy kirándulás, hát úgy szép, ha örömüket nem rejtik el az emberek. Nem fényképészfogás, ha azt mondom: tessék mosolyogni! Szívesebben fényképezek mosoly­gós embereket, mint szomorkodókat. A fényképész is ember, szeret örülni, másokkal együtt mosolyog­ni, ha van rá oka. Aki idelátogat, annak van oka, hogy örülni tud­jon, hiszen ez a vár csodálatos. Akár a város látképe innen, fentről. Nekem is van okom, mert boldog emberekkel kötök ismeretséget na­ponta sokszor. Fölírom a címüket, hogy a fényképeket elküldhessem, ők pedig bíznak abban, hogy a ké­peket el is küldöm. Kölcsönös biza­lom a mi ismeretségünk alapja már az első perctől kezdve… Igaza van Ozefinának: minden olyan ismeretség, melynek alapja a kölcsönös bizalom, érdemes ar­ra, hogy örüljünk neki…

Forrás: Új Élet, 1976/22. szám