A bárkák cédrusfa gerince felcsikordul a homokon.
A kvarchomok milliárdnyi napot ragyogtat föl.
A márványszikla élén ülök öregen,
háttal a jóslatoknak, halott istenek
hallatlan történeteit morzsolva.
Az árapály partra dobott szivárványa
sem érdekel, árnyékom sincs már.
Felsejlik arcom csupasz tükre a habban,
s gerincem szikár bölcs vonalán megtörik
íve a fénynek – hófehér márvány kőlap
az idő repedéseivel. Pitymallik.

Kárminvöröset karcol az égre a hajnali
fény első ecsetvonása. álomban a táj.
Krúgató darvak zavarják meg az áhítatot.
Rám emlékezik ma a partra levonuló
fenyves homálya. Főnixként ébred a dal.
Szemem taván csónakok úsznak az éjből a
napba, s szilvafa árnyéka lustul a délelőtt egén.
Magam vagyok az ötödik világtáj.

Bolondja a kitalált világnak,
mérték tébolya borzaszt.
Ég egy déli séta a nizzai rosariumban.
Elmúlásszagú fonnyadó rózsák
zsákutcáiban hazatérés vágya gyötri a lelkem.
Fanyar fügék csókra rántják az ajkam,
amit a szépség szigetvilága befogad.
Örök egyhangú dallá simulnék már az otthoni tájon.
Magányom mély kutjai is felbuzognak
délutánra. Meddig ér a szépség verse,
s merre bukik holt füvekre az utak szépsége?

Magam lennék az út? A szépségről már
semmit sem tudok. A bársony alkonyat is kivet
valahol. Esti szökőkút fátyolát foldozza vágyam,
messzi gyümölcsök ízét érezem.
Most mindenütt ott vagyok.
A rózsák feslésében a nizzai kertekben,
a tanyák csodájában tátrai tájon.
Meredek szurdokán a dunajeci víznek tutajozok,
s zárai kabócák cirpelését hallgatom.
Csordultig telve szavak sóhajával,
lebegek, mint szaharai homok az éjszakai szélben,
hogy ájultan hulljak rád, drága hazám.

2020. április