A cigány nyelv, ahogyan beszélik

Megtanultam cigányul. Mihelyt megérkeztem Cigányországba, lelkesen hozzáfogtam a tanuláshoz, felkutatva az összes, egymástól olyannyira eltérő nyelvjárást. Minden erőmmel azon voltam, hogy romaneszül beszéljek. „Jobban beszél, mint mi” – mondják néha a cigányok. Ez talán igaz abban az értelemben, hogy iskolai szigorúsággal fogtam a tanuláshoz; gyűjtögettem és kiválogattam a számomra gazdagabbnak, választékosabbnak tűnő kifejezéseket. Ugyanakkor az az elkeserítő érzésem, hogy ez csak hiú ábránd, amikor konstatálom, milyen pergő, szabad, vaskos a cigány nyelv úgy, ahogyan azok beszélik, akiknek ez szívük, gondolkodásuk, életük nyelve.

… Egy műbőr noteszkét hordtam a zsebemben, ahová az aznapi szerzeményeket írtam. Hány jegyzetfüzetet írtam tele! Állandóan újraolvastam őket: várakozás a postán, egy percnyi magány, unalmas konferencia – mind-mind jó alkalom volt arra, hogy kinyissam a noteszem és átismételjek egy-egy mondatot, mesét, viccet, melyeket látogatásaimkor szedtem föl. Még ma is meglepődöm, ha hallok valami újat, nem azon, amit, hanem ahogyan mondják. Ez a nyelvészet egyik csapdája.

Nagyon gyorsan megállapítottam, vannak egymástól gyökeresen eltérő, egymás számára megközelíthetetlen csoportok. Amikor az első manusokkal találkoztam, az én jó napot-om, a „dobroj tumé” megbukott, ők „lacso divesz”-t mondanak. Elmagyarázták, hogy ők, Istennek hála, nem „madzsarok”, egyébként az ún. „rnadzsarokat” nem érdemes meglátogatni, mint ahogy a barengréket sem, akiknek fűzfavágó késeitől féltek. Később megismertem a zsitanokat, akik hangzatos katalánt beszéltek, és tartózkodtak a romaniselektől való érintkezéstől, ami a szemükben lealacsonyító kategória, melybe az összes többit is beskatulyázták. A manusok szerint ők az oláh sinti, sinti gacskéné és sinti praisztiké csoportokra oszlanak. Később megismerkedtem a piemonti sintikkel. És így tovább. Gyakran tették fel a kérdést: „Rásáj, te aki olyan sokat tanultál, mivel magyarázod, hogy mi beszéljük az igazi romanit, amely tiszta és könnyű, a többi nomád pedig mind olyan csúnyán beszél?” Mindegyik csoport magát tartotta igazinak, tisztának, a többi mind másodrendű, elfajult, nem valódi. Cigányország közepén bábeli torony magaslik.
Ösztöneim azt súgták, hogy a magyarnak mondott romák nyelvét tanulmányozzam alaposan, akik maguk csurara, kalderás és lovári csoportokra oszlanak, nem számolva a be nem soroltakat, akik nem takarékoskodnak a kölcsönös csúfondáros megjegyzésekkel.

…A francia nyelvnek évszázadokra volt szüksége, hogy egységessé váljon és ebben a hercegek mindenható hatalma is közreműködött. De cigány hatóság nem létezik, nincsenek tekintélyes írók, sem nyelvi akadémia, egyáltalán, irodalom sincs. Bele kellett ebbe törődni, és a romáknál romává, a manusoknál manussá válni.
Persze nem volt feltétlenül szükséges a nyelv tanulása. Más módon is lehet a szeretetet gyakorolni és az utazók népét szolgálni. Kevés paptestvér választotta ezt az utat. Egyedül Joseph Valet atya kutatott a manus tájszólások titkaiban…. A nyelv tanulása számomra kiáltóan szükséges volt a hasonuláshoz, a közvetlen emberi kapcsolatokhoz.

… De micsoda munka! Egy nyelvet nem csoda folytán tanul meg az ember, mint pünkösd napján vagy a szentek életében. A szenvedély adja a lendületet, én pedig lelkes voltam és vagyok ma is. A jegyzetfüzeteken kívül gyorsan beszereztem egy magnetofont is, az ötvenes évek egyik bútordarabját, amely akadozott, megzavarodott, nyögdécselt, a tekercsek meg sokba kerültek. Milyen nagy fejlődés volt a kazetta! Amint ráakadtam egy megfelelő informátorra, felállítottam masinámat a falu kocsmájában – tekintve, hogy hálózati áram nélkül nem ment. Ezután Bicsikát vagy Ferkinát megfelelő állapotba kellett hozni: egy pohár vörösbor beszédessé tette őket. Gazdag anyagot gyűjtöttem, főleg meséket. Annak a nemzedéknek, amely nem ismert sem iskolát, sem tévét, egész könyvtár volt a fejében. Az elbeszélések a messzi magyar pusztáról, a Kárpátok erdeiből vagy meg messzebbről származtak. Tükörszavaktól, jövevényszavak átvételétől mentes nyelvet őriztek meg. Igazán jó cigány nyelv volt az. A felvett anyagot nekem kellett kibogoznom, állandóan, újra meg újra meghallgatnom, amíg csak meg nem oldottam a legnehezebb problémákat is…

Megkérdezték tőlem, vajon a cigányok nem vonakodnak-e kiszolgáltatni „nyelvük titkát”. Újra csak a könnyedén odavetett szó: titkuk! Nos, ha van titkok nélküli világ, ez biztosan az… Hiszen mindent kimondanak, mindent kikiabálnak… Egész egyszerűen csak arról van szó, kevéssé ismerik a cigányokat. Az adatközlő inkább büszke arra, hogy megtanít valamire, amit a nagyokosok a sok diplomájukkal meg könyvükkel sem tudnak. A nehézséget az jelentette, hogy nekem kellett megtalálnom a nyelvtani szabályokat, amelyeket a tanár nem tudott elmagyarázni. A mondatot fel kellett fektetni a műtőasztalra, felboncolni, megtalálni a ragozást, az igemódokat és -időket. A gazdag kifejezések mellett felfedeztem a szókincs szegényességét is, különösen a természet leírását illetően. Szinte egyetlen növény-, virág-, állat-, madár- és rovarnév sincs benne. A mi művelt nyelveink szótárai tele vannak ilyen szavakkal, de a leggazdagabb cigány szótárakban is csak két oldalt töltenek meg…

A cigány nyelv szegényes, de erőteljes bája van. Szertelen és vidám vagy komor és nosztalgikus, bizony, megvannak az eszközei arra, hogy megérintse a lelket… A szélnek kitett egyedülálló nyelv ez, Európa és Ázsia szemétdombjain gazdagodott, tele van durvaságokkal és vaskossággal, nem zuhan érzelgős udvarlásba, nem ismeri sem a vígjáték finomságait, sem a tragikus nemességet, de csodálatosan mesél szemtelen verses elbeszéléseket és szörnyűséges történeteket a kísértetekről, a muléről. Nem ismeri a virágokat és a kis madarakat, de nyersessége sem szabadszájú. Tud elrejteni, ütni, átkozódni. Udvarolni nem tud, de egyetlen más nyelven sem lehet úgy kifejezni a család iránti emésztő szeretetet, mint éppen ezen. A többi, művelt nyelvhez képest, amelyeket mint rózsafákat és tulipánokat gondoznak, ez vad betolakodóként nő. Bogáncsbokor a kertben. Tépjék ki, nyugodt szemtelenséggel újra kinő. És ez így misto!

A romani nyelv persze sok más ajtót és szívet is megnyitott előttem. Ahogy megszólaltam, az arcokon sugárzó öröm jelent meg. Nagy vigasz ez, különösen Európa keleti országaiban. A külföldi betolakodó egycsapásra befogadott, szívesen látott testvér lesz, bárhol is járunk: Szerbia városainak szegény negyedeiben, a magyar pusztán vagy Románia kavicsos útjain. Már az első szavaktól leomlanak a falak, barátságossá válnak a tekintetek. A román vagy szerb, ortodox vagy muzulmán cigányok szemében egy külföldi, egy gádzsó katolikus pap, a roma Yoska az, aki övéi között helyet foglal. Asztalhoz ülünk, búg a kávédaráló, gitárt vesznek elő, hogy megünnepeljük a nagy eseményt. Az összes csodálatos találkozást Európában és Amerikában el kellene mesélnem. Minden évben, más és más útitársakkal ellátogattam Kelet-Európába, ahol oly sok különböző nyelven beszélnek, hogy a cigány az egyetlen, amelyen szót értek. Előfordult, hogy az utcán csíptem el egy cigányt, legyen tolmácsom a boltban vagy a plébánosnál. A fiatal papok már nem tudnak latinul, kétszeresen is halott ez a nyelv. A vajdasági, bánáti, erdélyi romákkal, akik a legkisebb falvakban is nagy számban élnek, erős barátságok szövődtek.

A Bánát, a Duna nagy alföldje három országhoz, Jugoszláviához, Romániához és Magyarországhoz tartozik. Otthon vagyok ezen a tájon. Lapos vidék, egyforma falvak széles, gyakran járhatatlan utcákkal, amelyek az évszaktól függően sárosak vagy porosan, padok és árkok szegélyezik, kint csipeget a baromfi. A határban napraforgó- és kukoricaföldek váltogatják egymást a nagy mezőkkel, amelyeket csak a fehér ludak óriási csapatai tesznek olykor-olykor derűsebbé. Gólyák is, tízesével. Ezen és más vidékeken erősödött meg az a meglátásom, hogy a cigányok a határvidékeken telepednek le. Katalónia, Elzász, Palatina, Burgenland, Bánát, Macedónia, mind olyan vidékek, ahol a megszokottnál többen vannak. De Romániában, főleg nyáron, mindenütt megtalálhatók.

Az egyik évben Alain Gillermou professzorral és a fiával, Marcellin atyával elhatároztuk, hogy a Maros partján táborozunk. Míg ettünk, a gyerekekre figyeltem, akik a kocsijaink között ólálkodtak. Egyszer csak cigányul rájuk szóltam: „Gyerekek, ne nyúljatok semmihez!” Éppen egy fiatal, jól öltözött, nagyon barna lány haladt el az úton. Ő válaszolt: „Nicsak! Beszéli a nyelvünket! Kik vagytok?” Megkért, mondjunk le kényelmetlen táborozási tervünkről és szálljunk meg a szüleinél. Magyar származású romák voltak, katolikusok, és boldogok, hogy papot láthatnak vendégül. A misét, amelyen a közelben táborozó ortodoxok is részt vettek, egy arra méltó szobában tartottuk. A katolikusok gyóntak és áldoztak. Nem akartak adósak maradni az ajándékainkért, másnap útravalót kellett elfogadnunk.

Ugyanebben az évben ponyvás kocsik táborára figyeltünk fel. A lovakat a rétre engedték, a gyerekek játszottak. Megcsodáltam egy kétéves, szőke kislányt nagyon fiatal anyukája karjában. A nagymama javasolta, vigyük el a kisbabát: „Fogd, boldog lesz a ti országotokban. Fattyú ez, itt senki sem szereti, könyörgöm vidd el!” „Nekem adnád?” – kérdeztem az anyukától. „Ó, igen” – felelte rezignáltan. Az öregasszony románul is megismételte ajánlatát Alain Gillermounak, aki persze éppúgy nem fogadhatta el a pótcsomagot, ahogy én sem. Csak a fényképét őriztem meg az aranyos Marianának, akit senki sem akart. Imádkozom érte, hogy ugyanolyan boldog gyermekkora legyen, mint a többieknek.

Bizonyára érezzük, hogy a cigányok számára nincsenek határok, bezárkózásaink rájuk nem vonatkoznak. Egy muzulmán vidéken megismerkedtem egy roma szabóval. Nagyon ügyesen varrta a jellegzetes szabású macedón nadrágokat. Ráadásul, mint mondta, ő a hodzsa, vagyis az iszlám vallás papja. Felesége török kávét készített kis réz kávéskannákban, amelyekben együtt forralják a vizet a cukorral és a tubák finomságúra őrölt kávéval. A fiai Németországban dolgoztak. A következő évben ismét meglátogattam az öreg hodzsát, de csak a halálhírére érkeztem. A fiatalok Bibliával a kezükben tértek vissza Németországból: Jehova tanúi lettek!

A romanesz beszéd mindig erőfeszítést jelent. Mennyivel jobban menne a társalgás egy olyan oldott, könnyed és igen gazdag nyelven, mint a francia. Még ha jól boldogulunk is vele, a romani nyelv mindig azt az érzést kelti, mintha rossz cipőben járnánk. Dehát, nemde az Ige is az arám nyelvbe költözött. Pedig ott volt Démoszthenész és Cicero nyelve is. Jézus a parasztok nyelvét választotta. Az is igaz, a Valóság kifejezéséhez minden emberi nyelv szegényes. Minden attól függ, ki használja.

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ