Kucs mulé*

A halál sötét vidéke meredélyként tátong a cigányok útja mentén. Az ő életük törékenyebb, másokénál veszélyeztetettebb. Történelmük néha kegyetlen üldözések története. Még élnek Európában olyanok, akik bal karjukra tetoválva hordják a Z-t, a Zigeuner kezdőbetűjét és a tábori azonosítószámot; mások ezrével tűntek el, éhen haltak, elpusztultak betegségekben, felakasztották vagy gázkamrában megfojtották, majd elhamvasztottak őket. Sokukat a zsidókhoz hasonlóan üldöztek, Szerbia vagy Lengyelország falvaiban tömegesen lőttek agyon. Nem ismerjük pontos számukat, de a borzalmakat úgysem lehet számokban mérni…

Még a nem siettetett halál is gyakran és korán kopogtat Cigányországban, ahol viszonylag kevés ember éri meg az öregkort. Hány gyermek ég el baleset folytán a tábortüzekben vagy a rosszul felszerelt lakókocsikban, mennyi fiatal lesz az országút, vagy megfelelő orvosi ellátás híján a pusztító betegségek áldozata! Természetesen vannak erős szervezetek és csodagyerekek, de a veleszületett testi-lelki fogyatékosságok, a tébécé, a tüdőrák, a szervi zsugorodások, a szívbetegségek, a csecsemőknél a mérgezések, az angolkór mind-mind a környezetünkben elért értékek alatt tartják a cigányok átlagéletkorát. Tegyék még hozzá a szedett-vedett kuruzslók iparűzését, akiknek természetfeletti képességei megkímélik a tanulatlan embereket az orvosi kezeléstől, kórházi ápolástól. Vannak még rosszul kihasznált börtönök!

Nemrég temettem Bar-le-Ducben szegény Petya barátomat és négy gyermekét a kilencből, akik országúti balesetben haltak meg. A templomban az öt koporsó körül összegyűlt nomád tömeg jajveszékelésben tört ki. A Németországból, Belgiumból jött romák összekeveredtek a franciaországiakkal. A férfiak napbarnította arcát még markánsabbá tette serkenő szakálluk, amelyet napok óta nem borotváltak le. Így kívánja a szokás. Voltak ott nagy vörös vagy szőke bajszos jénisek is (Petya felesége közülük való), az egész népséget összefogta a fájdalom és a borzalom. Három éjszakán át virrasztottak a várostól kölcsönkapott területen, a nagy tűz körül, amelyben bontásból szerzett gerendák égtek. A romák szeretik ezeket a virrasztásokat, a viszontlátásokat, amelyek során az alkalom szomorúsága gyorsan átadja a helyét a derűs beszélgetésnek. Úgy érzik, sokan vannak, fiatalok, szembenéznek a halállal és valami módon elűzik. A kávé és az alkohol segít ébren maradni és a nyelvet is pörgeti. A jénisek, akik semmit sem értenek a romaniból, külön gyűlnek egy csoportba és a lakókocsikban maradnak. Alvásról szó sem lehet; egy csoportnak egész éjszaka ébren kell maradnia, amíg a halottat illendően el nem temették. Az a körülmény, hogy jelen esetben a halottak a kórház hullaházában maradtak, a szokást nem érinti, bár az igazi virrasztás a halottas ágynál történik, amelyet égő gyertyák vesznek körül…
Nemcsak virrasztani kell, hanem vigyázni is a megholtra. Majd nappal alszanak, amikor a természetes fény visszatartja az elhunytat az esetleges sétáktól…

A szegény Ferencet a tébécé emésztette el, Reimsben halt meg. Még harminc éves sem volt. A koporsó lezárása előtt nem sokkal értem oda. Az asszonyok vásároltak egy darab fehér vásznat, amit Simziana tizenöt centiméteres csíkokra tépett, és mint elnagyolt babákat összefércelte őket. A babák száma egyenlő kellett legyen a család tagjainak számával.
– Koré, ti hányan vagytok?
– A menyem kicsijével együtt öten.
– És ti, Csupi?
– Heten.
Összesen mintegy harminc babát kellett készíteni, amelyeket a koporsóba helyeztek. A halott így nem volt egyedül, jelképesen övéi körében indult útnak; nem kísérti meg a gondolat, hogy visszatérjen hozzájuk.

Egyszer egy öreg nő ágyához hívtak, aki a kórházban haldokolt. Arról volt szó, „bocsássak meg neki”. Ez az én dolgom. Kértem, hagyjanak bennünket magunkra. A beteg már nem volt olyan állapotban, hogy gyónni tudjon. Kértem, indítsa fel magában a bánatot és feloldoztam. A gyerekek visszajöttek és megkérdezték: „Megbocsátott?” Nem értettem. A fia akkor kérlelni kezdte: „Jertiszar, mamo! Bocsáss meg, mama!” Az öregasszony nem tudott már válaszolni, a család pedig aggódva ismételgette: „Jertiszar, mamo!” Később rájöttem. Egy napon mérgében azt mondta, ha meghal, visszajön az unokájáért. Halála előtt vissza kellett volna vonnia ezt a szörnyű fenyegetést. Ez lett volna az a „megbocsátás”, amit hiába várt a családja. Azt hiszem, békében halt meg. Mindenesetre az unokája jól érzi magát. Megnősült és öt szép gyermeke van. A szokások csoportonként változnak, de mindenütt megtalálható a halottakkal fenntartott kapcsolat. Még sokáig a család tagjai maradnak. Ezért félnek, hogy visszatérnek az élőkhöz és zavarják, magukkal viszik őket. Egy öreg jugoszláv romni Nancyban halt meg. A gyermekei nagy költséggel hazavitették a holttestét Szerbiába, hogy övéi mellé temessék el. A következő évben Jugoszláviába mentek szabadságra és az út során ellátogattak hozzá a temetőbe. Egy négyéves kisfiú meg akarta csókolni a kőkeresztet, amit a sír fölé emeltek. De jaj! Valószínűleg rosszul tették le a keresztet, a kő ráesett a gyermekre és agyonütötte. Semmi kétség, ez a nagymama műve volt. De a kicsit nem kapja meg! A kisfiú holttestét nagy költséggel Franciaországba vitették és ott temették el.

A visszajáró halottakba vetett hit csak az ésszerűség fuvallataitól védett környezetben virágozhat. Kevés kell ahhoz, hogy átmenetileg újraéledjen. Divatba jöttek a horrorfilmek. A cigányok nagyon kedvelik őket. Otthon vannak ebben a témában.

„Amikor kicsi voltam Magyarországon – meséli nekem egy roma –, apám a szomszéd faluba küldött, hogy megpatkoltassam a lovat. Útban hazafelé rám esteledett, és egy hosszú fal mellett haladtam el éppen, amikor a lovam hirtelen megáll. Megsarkallom, erre felhorkan; érzem, hogy fél. Akkor megláttam egy csapat kis disznót, melyek előttem haladtak el. Nyomukban ismét elindítom a lovamat, egészen a temető rácsos kapujáig kísértük őket, s ahogy látom, bemennek. Halottak voltak… legalábbis azt hittem.” A roma felesége gádzsi, most hozzáteszi: „Ezt a megjegyzést régebben nem tette hozzá a férjem. Makacsul hitt a mulé történetében. De mióta összeházasodtunk, sokat fejlődött.”
A túlvilágról visszajöttekről szóló történetek egy egész könyvtárat töltenének meg. Hangsúlyozom, ezek a történetek nem csak Cigányországban terjednek, de itt élénkebbek, mint máshol.

Rendkívüli benyomást tesz rám az a gyöngédség, amelyet az elhunyttal szemben tanúsítanak… És a tisztelet. A gyász kötelez. Sosoj anyjuk halála után arra kötelezte lányait, hogy évekig feketében járjanak, ne menjenek szórakozni és tartózkodjanak a bolondozástól. Bakronak két tévéje volt, a gyász idejére rám bízta őket, nehogy valamelyik gyerek meggondolatlanságból bekapcsolja. Kerülik, hogy a halottakról beszéljenek, ha ez mégis szükséges, a ,,kucs mulénak”, a „drága halottaknak” kijáró tisztelet fordulataival szólnak róluk.
A tévé azonban ma már olyan erőszakos, mint a kábítószer, a hiánya olyan elviselhetetlen, hogy néha megrövidítik miatta a gyász idejét. Egyik szomszédomnál az idős anya halála után csak nyolc napig tartották a gyászt. Ez a kurta gyász nem döbbentette meg nagyon a környezetet.

Román elődeiktől örökölték a romák egyik szokásukat, a pománát. Mivel e szokás csoportonként másként alakult, nehéz a környezetéből kiragadva leírni. A szó emlékezést jelent, egy haláleset felidézését, egyben lakomát is, amelyet ebből az alkalomból adnak a szegényeknek vagy idegeneknek. Több pomenit ünnepelnek, például nyolc nappal a temetés után, aztán hat hétre rá, majd három hónap, hat hónap és egy év elteltével. De, ismétlem, a szokások nagyon eltérőek.

A fiatal Iponka Németországban halt meg. Romainville-ben hivatalos voltam egy pománára. Az volt a dolgom, hogy megszenteljem az asztalt és imát mondjak. Az elhunyt nővére felöltözött a húga egyik ruhájába, és a szokásoktól eltérően asztalhoz ült, hogy Iponka helyét elfoglalja. Ez egy posztó, azaz sovány étkezés volt. Csak a család tagjai vettek részt rajta. Más pomenire csak idegeneket hívnak meg.

Anto halála után részt vettem a gyászvégi pománán. Pazar lakoma volt, amelyen ötven ember is jóllakhatott volna. Tucatnyian voltunk, egyikünk sem családtag. Egy manus barát foglalta el az elhunyt helyét. Ízletesen készítették el a húsokat, drága italokat szolgáltak fel, az asztal roskadásig volt drága, egzotikus gyümölcsökkel, igazi lakoma. Megtettük, ami tőlünk telt, de így is egy halom étel megmaradt, amit a szemünk láttára beledobtak egy nagy edénybe. Beleöntötték az összes megmaradt bort és konyakot is. Gondosan összeszedték a hulladékot, még a földre hullott morzsákat is, hogy a kutyák semmihez ne férjenek hozzá, végül mindezt egy e célra ásott gödörbe temették. Azután levetették a gyászruhákat. A nők világosba öltöztek át, a férfiak zakót és nyakkendőt váltottak, miközben vonakodást tetettek. „Rajta! Már eleget sírtatok, miért maradnátok tovább gyászban?!” – kiabálták nekik. Az elhunyt apa iránti kötelességüknek immár eleget tettek. Az összes fekete ruhát, lakkcipőket mind elégették a kert végében.

A romák, ismereteim szerint, nem semmisítik meg a halott tárgyait, dicséretesebbnek tartják inkább a barátok között szétosztani. Eredetileg a pománának is része volt a szegények megajándékozása. Valószínűleg ennek maradványa ez is. Fédzso családja nekem ajándékozott egy táskát és egy zakót; nagyon kértek, hogy használjam őket.

---

*Drága halottak

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ