(József Attila emlékére)

Kétezer éve, az Olümposzon sötétség trónol,
Istentelenek keze minden templomot kirámol.
Zeuszt hamvasztották, porát Európára szórták,
Nincs idő, se tér, őseink győztek, most kiátkozzák.

Nincs kezdet, se vég, csak a puszta lét zord sötétsége
Vergődik, mint piaci kofa tombol, őrültsége
Visszhangzik Nyugaton, Kelet robottal vágja szájba,
Itt az izmos izmusok belesorvadnak a tájba.

Az anyaföld méregtelenít, rímként veréb szökell,
Fény nélkül a minden semmi, forma és tartalom kell.
Szerelem, zajos hegyi patak, árvízként is sodor,
S a szeretet a sziklán maradt, égő csipkebokor.

Tűzében a költő didereg, máját a sas tépi,
Földi élet próbatétel, egyedi, nem össznépi.
Kit az Isten kiválaszt, azt megveri tehetséggel,
Angyalok nyelvén szól, a kínok kínja üldözi el.

Üstökösként berobban a görbe térbe, és pörög,
Beleszeret a csillagokba, azt hiszi, hogy örök.
A gravitáció a tömeggel tart, mélybe húzza,
Vonatfütty kergeti álmát, végül széjjel is zúzza.

(Rálehel Euklidész, a kúpszeletek metszetén
Életre kelti, forrás fakad a világ tetején.
Két párhuzamos közé szorítják, vadul hömpölyög
Nemzetek fölött a Duna, színén szivárványkörök.

Ha megáradsz, űzd ki a kufárokat a templomból,
Szent hazámat a magasban, védelmezd az ármánytól.
Duna vizében nagy álmunk úszik szétdarabolva,
Tengeren vihar tombol, nem hagyhatjuk, Nem! Nem! Soha!)

(Bukarest, 2014. december 3.)