Keszthelyi György: TETŐN a hullócsillagok
(Lászlóffy Csaba – 1939. május 21. – 2015- április 14.)
A hegy csúcsa korántsem TETŐ, öntelt, törtető geometria, meggyötri, a semmibe tolja
az első üzemkész jégeső, lavina. A TETŐN már éltek és haltak, szabadon, rímekbe görcsölődve,
Íme az Ember, az önsanyargató, ha megállta helyét, csaknem ¼ évszázadon át, ecce az Ember, sorba állították
volna, amennyiben nem rejteget jéghideg kardot kabátja alatt, a TETŐN mindenki legalól maradt, míg
nem segítette talpra az öntudat, a TETŐN hóvirágok nyíltak kisemmizett kertek kellős közepén, akár a
csontvelő vörös virágai valahol Szibériában, a TETŐN a kaktusz nyári hónapokban uralta a földet, az
eget, töviseitől ébredt a képzelet, olyanok voltak ezek a kaktuszok, mint ruhatárban a végtelen
fogasok, letéphetetlen vállfák, azokon fiatal és öreg kabátok, a TETŐN szolgáló kaktuszok között
álltam meztelen, amíg a pajtában a fiatal lovász karóba húzta a király szűz leányát, ezért aztán
lovaggá ütötték, de pár óra múlva, a hetedik, tizedik felvonásban fejét vették, a guillotine alatt
kosárba hullt, mint a karalábé, kábé annyit is ért volna a zöldséges piacon, fonnyadozni kezdett
így szól az első fejezet, olyan, mint a moslék, disznók reggelije, amire éheznek, amiért röfögnek
addig, amíg májas és véres álmok birtokára szállítják mindannyiukat, az altató hatása sem végtelen,
ámde – sic itur ad astra -, általában a legváratlanabb órák egyikében – mondják itt, a felszaggatott
aszfaltvidéken, ahol a TETŐN irodákban vagy apró újságosbódékban húzza meg magát, egyre ritkul.
Génkezelt alvilág, egyetlen alma, hagyma, egyetlen szóra érdemes, vergődő kitartás, járás-kelés
a TETŐN és alatta, ahol minden szó közvagyon, egyszer csak eltávozik anyám és hallom, éppen egy
hónap az eltérés, kőomlás, sziklák végső keserve, apró kavicsok szerte a levegőben, óriás üzenetek,
a klérus és minden hozzá tartozó áldott ige, virág és másvilág, rutinmunkák – sic luceat lux –
beletörődtem, jött, látott és belepusztult, bennünk maradt meg egy az egyben, míg kitart a rohanó
légáramlat, testből a fák közé és vissza, amíg még bízunk a végrendeletben, amíg még nem rohad a
tér és az idő illatos köntöse. Eddig mozgott a konglomerátum, a nyugtalan organizmus, ott, a TETŐN,
ezt illik eltenni, sárguló papírként, ott, ahol semmi egyéb… ezt illik emberként elfogadni, szaggatott
vonalak, kettéhasított mondatok között, ott, ahol foszlik már… sic transit gloria mundi – az értelem.
2017. március 12.
Pusztai Péter rajza