A dráma első felvonása azzal kezdődött, hogy elromlott a szupermodern mosógépem, mely igen válogatós volt ugyan (külön kellett felszolgálni neki a pamut-műanyag-selyem-vékony-vastag-fehér-színes stb. szennyest) de programozás után becsületesen ledolgozta a maga 6-8 óráját. Úgymint: vizet szívott magának a vezetékből, benyelte a mosószert, forgatta, habosította, majd mosta, öblítette , csavarta és szárította a ruhát. Persze, vásárláskor pillogott ugyan pár figylemeztető lámpácska az agyamban, amikor a „Made in China”-feliratot silabizáltam, de hamar elhessintettem a gyanút: ugyan, ki látott manapság olyan elektromos (és nem csak) kütyüt, amit nem ezek az aprócska és roppant élelmes emberkék szállítanának immár a teljes földgolyóbisnak?
Szóval, ez a hipertalálmány egy napon beadta az unalmast, persze pár hónappal a szavatossági idő lejárta után. Nézem, forgatom, programozom, de még csak egy halvány lámpa-kacsintással sem jelzi, hogy lenne benne némi működőképesség. A szennyeskosár pedig rohamosan telik-púposodik. Muszáj kihívnom a szerelőt, aki meg is érkezik két hét múlva, és persze este, munkaidő után. Megnézi a kütyüt, leolvassa róla a márka és típus nevét, aztán előkapja az okostelóját és sebesen koppolni kezdi. Ha pisztolyt fogtak volna a koponyámra, akkor sem jutott volna eszembe soha, hogy telefonnal is lehet mosógépet javítani. Előbb azonban a biztonság kedvéért tapasztalt belgyógyászok alaposságával kifaggat: mikor történt a defekt ? Milyen programot végzett éppen a gép? Nem szakadt-e meg akkor az áramszolgáltatás? Nem tettünk-e a gépbe több ruhát az előírtnál ? Használunk-e illatosítót, keményítőt, vagy folttalanítót? … Ja, szóval elvették a villanyt! Méghozzá szárítás közben. Hát itt a bibi. A kiforrósodott ellenállások egy műanyag-korong közelében vannak, az áramszünet alatt az nem forgott tovább, így aztán ripityára olvadt. További magyarázkodásra már nem is voltam kíváncsi, mert ennyiből is megértettem a lényeget: azt a szemgolyónyi kütyüt ki kell cserélni. Mikor is? – merem feltenni a kérdést. Hát az attól függ, mikor küldi át a bukaresti importőr a brassói lerakatnak, s aztán mikor jut el a gyorsfutár a megrendelőhöz. Vagyis őhozzá. Megnyugodtam: a diagnózis elhangzott, a rendelés megtörtént, már csak a szennyest kell jobban összepréselni, hogy a harmadik kosárban elférjen.
Így telt el még két hét. Már műanyag zsákokba gyűjtöttem a levetett cuccot, amikor egy reggel csengett a telefon. Megvan a hiányzó alkatrész, de csak munkaidő után jöhet a szerelő. Addig még kivárok, elvégre nem kuksolok a jég hátán. Esti hat óra körül érkezik a szemgolyónyi koronggal. Szétszedi a drága mosógépet s úgy vájkál a sok kábel, cső meg alulemezke között, mint sebész a beteg hasában. Végül kiteszi a pontot a művelet végére: négyszáz lepedő – nyugta nélkül, hogy ne kelljen áfát is felszámolnia. Ha belegondolok, ez egy vadiúj mosógép árának egyharmada. És csak egy szemgolyónyi kütyü adta fel a harcot. Mennyibe kerülne a teljes elektromos hálózat, vagy – Isten ments!- a motor kicserélése? Ezen a ponton hagy cserben a híres-nevezetes önkontrollom. Pillanatnyilag úgy ítélem meg, hogy csak két megoldás kínálkozik: beperelem az áramszolgáltatót, amiért pont szárítás közben vette el a villanyt, vagy ülepen billentem a szerelőt, mert összesen fél órányi munkáért képes legombolni rólam több mint kétszáz lepedőt (a többi az alkatrész meg a szállítás ára volt). Aztán mégis egy harmadik – a mindenkori kiskapu – mellett döntök: szó nélkül állom a javítást (mert ugye én hívtam ki a szakít), miközben azt forgatom a fejemben, hogy ezért a pénzért akár moshatnék, csavarhatnék kézzel is, ahogyan anno nagyanyám tette.

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2020. április 19. 13:49

   Pont ezekkel a problémákkal küzdök magam is, és azóta bizony már én is jó pár inget, gatyát mostam ki kézzel, mint az én nagyanyám tette.