Ham csorele*

A szegénység volt az, ami vonzott és mélyen megérintett ebben a sokszínű világban. Sok cigány nem fogadja el, hogy szegénynek tartsák. Ennek igazolására elég meghallgatni reakciójukat, ha egy újság vagy folyóirat képeket közöl rongyos nomádokról.

Méltóságukban megsértve érzik magukat. Ha van néhány értékesebb tárgyuk: nyaklánc, karperec, gyűrű, ékkő, a cigány ember büszkén mutogatja. Inkább irigyeljenek, mondja, mint sajnáljanak. Néha kiderül, csak naiv kérkedés ez, amint megismerjük bizonytalan megélhetésüket. Ha gazdagságukat fitogtatják, sejteni lehet, nem rejtettek el belőle semmit és voltaképpen nincs jelentős vagyonuk. A ragyogó lakókocsi, még ha feltűnő krómozással díszítik is, amint ezt Angliában láttam, nem sokat jelent. Általában hitelből vették, és mire végül kifizetik, semmit sem fog érni. Egy egész család lakóhelye ez, a területe ritkán haladja meg a tíz négyzetmétert. A föld pedig, amelyen áll, nem a kocsi tulajdonosaié, ezt gyakran a tudomásukra is hozzák, különösebb kímélet nélkül. Bár ismerünk valóban gazdag cigányokat is, sokkal több szegénnyel, nem ritkán nyomorgóval találkozunk.
Verdunben az első cigányok, akiket a városfal körül átmenetileg letelepedni láttam, ez utóbbi csoportba tartoztak. A Kariot család szánalmasan mélyre süllyedt. Megdöbbentő volt harminc évvel későbbi találkozásunk Párizs környékén, egy lehangoló külváros mélyén. A gyerekek rothadó szemétben zsibongnak, egy kidobott bevásárlókocsival játszanak. Néhány öreg férfi gumikat éget, némi alumíniumot vagy rezet gyűjtögetnek. A többiek börtönben vagy menhelyen vannak. Egy félreeső lakókocsiban az egyik nő kétes látogatókat fogad. Alkoholizmus, vérfertőzés, rokonházasság, nélkülözés és betegségek nyomai az arcokon. Egy hatéves idióta fiúcska a pucér nemiszervével játszik. Nem öltöztetik fel, mert bepiszkolja a ruháját. Az öregasszony átkozódik, kiabál. Az egyik gyerek sértegeti. Mindennek ellenére néhány friss gyermekarcocska, de meddig még? Marona nővér, aki pártfogásába vette őket, ruhacsomagot bont ki. A kiabálások erre megszűnnek. Az öregasszony talál egy piros ruhát, amely jól állna neki, de sajnos nem hordhatja három éve meghalt fia miatt. Hogyan is tud a segítés gondja vitorlaként lobogni e hajótörött tutajon?

Riké tizennyolc éves, naphosszat a lerobbant autó kormánya mögött ül. Festi a haját, rúzsozza a száját, láthatóvá téve olyan hajlamát, amely a teljes züllésbe vezet.
– Miért nem dolgozol, Riké?
– Dolgozni, én?! Nálunk a nők dolgoznak és ők etetnek minket. A férfiaknak semmi dolguk.
Ez igaz. Lilas táplálja az egész naplopó családot. Minden nap megteszi a maga körútját, árulja kis rövidáruját és hazahordja a „csajkábavalót”. Egyszer könnyek között láttam hazatérni, esküdözött, hogy abbahagyja a sin-t (házalást). Sértegették, molesztálták, lelökték a lépcsőn. Nem bírta tovább a fájdalmat és az undort. De másnapra már el is felejtette. Hogyan is etetné a napi körút nélkül férjét, három fiát, a lányt meg a nagymamát?

A pénznek nincs szaga, de a szegénység bűzös. Különösen Santiago de Chile külvárosában fedeztem fel ezt, ahol egy-két tehetősebb roma család mellett fertőbe merülnek a nyomorultak. A legszegényebbeknél benzinszag érződött. A gyerekek benzinnel kábítóztak. Ha sikerült összekoldulniuk néhány fillért, a benzinkutashoz mentek, akitől vehettek annyi benzint, amennyivel egy öreg rongyot átitattak. A mérget mélyen belélegezve jöttek vissza. A Kis Nővérekkel elvettük és a tűzbe hajítottuk a mocskos rongyot, amely a hétéves Antonio élvezetét jelentette. Mindenhol kutatott utána. A benzinnel hígított nyomor korán ráncokat vésett az arcára. Fél óra múlva orra alatt újabb ronggyal tért vissza. Néhány nappal később hároméves lányka tartotta elém a markát.
– Ne adj neki semmit, Yoska – mondja nekem Antonio –, naftát akar venni, hogy szipuzzon.
– De Antonio, te is szipuzol!
– Nem, amióta elmagyaráztad, nem csinálom többé.
A kislányt a karjaimba vettem. S tényleg, a kis szerencsétlen valóban benzintől bűzlött. Az anyja az előző héten hagyta ott a családot, hogy Mexikóban pénzt szerezzen. Repülővel tért vissza, betegen. Ő is benzintől bűzlött.

Ez a szegénység: a nincstelen lét. A cigány szegény, mert csodálatosan kívánja az életet, de szinte mindig híján van az anyagi lehetőségeknek, és ami még fontosabb, a méltóságtól, a jogoktól, emberi kapcsolatoktól megfosztva él. Kitaszított, se rangja, se szava. Az üres csillogás, amellyel szívesen körülveszi magát, csak nevetséges tüneti kezelés. „Az utolsók vagyunk a naptárban” – mondta Palkó. ,,Ham alautré csorele” (Mindnyájan szegények vagyunk) – mondta Pipela, a manus öregasszony.

*Szegények vagyunk

(Folytatjuk)