Sziklaköltészet

Amikor arra járok, rendszerint meg szoktam állni a Békás-szorosban, hogy egy pillantást vessek a sebes patakra, s megvizsgáljam a sziklák állapotát. Persze, e vizsgálódás célja nem a kősziklák szilárdságának ellenőrzése, hiszen az itt átvezető, festői útszakasz biztonsága nem reám tartozik. Mindössze az érdekel, hogy miképpen fejlődik a „sziklaköltészet”. Így nevezem én azt a költészetet, amelynek művelői nem bíznak eléggé a papírban, ezért hát ide róják-rajzolják gyöngybetűs versikéiket.
Nincs szándékomban elítélni az efféle versírást, már csak azért sem, mert amint tudjuk, ősi, emberi megnyilatkozás a sziklába való betűrovás, egészen pontosan ősemberi megnyilatkozás. Azt viszont határozottan helytelenítem, amit az egyik versikében a szorgalmas szikla-költő mond. Azzal fenyeget ugyanis, hogy fölmászik a szikla tetejére, és ott énekelni fog. Az efféle cselekedet itt szigorúan tilos. Jól látható helyeken még figyelmeztető táblákat is helyeztek el, amelyek felszólítják az autósokat, hogy dudálni tilos. Ha pedig dudálni tilos, akkor föltehetőleg énekelni, ordibálni is tilos. A hangrezgések ugyanis könnyen sziklaomlást okozhatnak.
A jelek szerint költőnk ez ideig nem vette komolyan a saját versét: nem énekelt a magasban. Hiszen a sziklák – szerencsére – egytől egyig a helyükön vannak.

Forrás: Új Élet, 1976/28. szám