„Saját örömömre teszem”
Mamut mail-interjú Fehér Illéssel (2. rész)
Mire utal az Ezüst híd blogcím?… Számára egyetemes magyar költészet létezik… Se anyagi, se más elismerésben nem részesült… Köszöni azoknak, akik munkájában segítették…
4. kérdés:
Az Ezüst hídban is sok a magyar klasszikus, adódik a kérdés, te ott a volt Jugoszláviában kisebbségként hogyan jutottál hozzá ezekhez? Tanították neked az esetlegesen magyar líceumban? Magán?
Egy mondat erejéig: mi is az az Ezüst híd? Blogom: Ezüst híd – Srebrni most, az első fordításkötetemre – válogatás a XX. századi magyar költők szerelmes verseiből – utal.
Oktatási rendszerünkre – úgy a volt Jugoszláviában, mint jelenleg Szerbiában – nem panaszkodhatunk. Az elemi és középiskolát Zentán végeztem – 1948/1960 – éppen az iskolarendszer bevezetése idején.
A négyosztályos „Templomtéri” elemi után a Központi elemi iskola 5., majd onnan a gimnázium 2. osztályába kerültem. Maradtam a gimnáziumban. A 6. osztály elvégzése után, a 3. osztályban találtuk magunkat. Ugyanis végleg eltörölték a négyosztályos elemit, maradt a nyolcosztályos – a mai napig, és az akkor még nyolcosztályos gimnázium négyosztályossá vált, a többi középiskolával együtt, szintén a mai napig.
Magáról a rendszerről: az első elemitől kezdve az érettségiig magyar nyelvű iskolába jártunk, a szerb nyelvet mint idegen nyelvet tanultuk, inkább tanították, de csak az első négy osztály után. Ami érdekes: Jugoszláviában a hivatalos nyelv a szerb-horvát nyelv volt, de a bizonyítványban szerb nyelvet jegyeztek. Tehát tanították. Mert szerb tanárnőnk nem tudott magyarul, mi nem tudtunk szerbül, egymást nem értettük meg – sőt: sportot csináltunk abból, hogy nem tudunk szerbül – ergo: tanított volna… A szerb órák inkább cirkuszra hasonlítottak… Szerb nyelvből senki sem bukott – mindenki az átlagosztályzatát kapta. Szüleim mindenképpen szerették volna, hogy tudjunk szerbül – összehoztak bennünket egy szerb fiúval – a „Ficóval”. Nos – ő megtanult magyarul… Ami ide tartozik: a Tisza-menti körzetben – jelenleg Szerbiában, a határtól Adáig, a mai napig is a lakosság 80 százaléka magyar, így a színtiszta magyar környezetben a diákok hiányos szerb nyelvtudással érettségiznek és kerülnek az egyetemre.
Tehát magyar nyelvű iskolába jártunk. Amit belénk sulykoltak: magyar irodalom, magyar történelem, …
Ezen felül nagy szerencsénk volt osztályfőnökünkkel – Dancsó Jenő magyar-tanárunkkal, de mondhatnám úgy is – egyáltalán a tanári karral… Dancsó Jenőnél szinte nem volt kötelező olvasmány, de kötelező volt olvasni. Amit egyénenként választottunk. És kéthetenként be kellett számolnunk – írásban, házi feladatként: mit olvastunk.
Ahogy gagyogós koromat visszaidézem – már akkor versimádó voltam. Hogy ehhez óvónő nagyanyám mennyire járult hozzá verstanítgatásaival, nem tudom. Bennem, valószínű megfelelő táptalajra lelt. Kell mondanom, hogy a későbbiekben, azokban a bizonyos házi feladatokban, szinte kizárólag költők alkotásairól számoltam be?
Az egyetem elvégzése után – immár saját jövedelemmel rendelkezve, jövedelmem egy részét könyvvásárlásra fordítottam. Könyvtáram egy része, a XX. századdal bezárólag, a teljes magyar költők tára.
5. kérdés:
Vessünk egy pillantást a kisebbségekre: úgy tűnik, fordítottál jugoszláviai magyarokat szerbre, ottani szerbeket, horvátokat magyarra. Az alkalom követelte ezeket a fordításokat vagy a kötelezettség? Elhivatottság?
Módosítanám a kérdést. Hagyjuk el az első mondatot, a második pedig legyen: Alkalom követeli ezeket a fordításokat vagy a kötelezettség? Elhivatás?
Módosítanám, mert válogatásomhoz semmi köze: hol él az a valaki, milyen szerzethez tartozik, akinek versét megpróbálom a másik nyelvre átültetni. Egyetlen kritérium létezik: megértem-e, azonosulni tudok-e a mondanivalóval. Az már más lapra tartozik – lefordítható-e a kiválasztott vers. Mert van olyan is.
Ha magyar a költő és magyarul ír, akkor teljesen mindegy, hogy az kisebbségben vagy az anyahonban él. Számomra magyar költő – egyetemes magyar költészet létezik. Ez a tétel minden nemzetre vonatkozik.
Állításomat verscsokorral próbálom igazolni. Következnek szerző neve nélküli versek, fedezze fel az olvasó, kisebbségi-e a szerző vagy sem:
Az indiák felé
Varga Benedeknek
Amikor Hernán Cortés de Monroy y Pizarro
Mexikóban partra szállt, parancsot adott,
hogy égessék el a hajóját. Így biztosította győzelmét.
Ne legyen más választása, vagy elbukik, vagy győz.
Ez az egyetlen lehetőség, hogy az ember komolyan vegye
magát. Úgy kell élni, hogy bármelyik napunk utolsó is lehessen.
Úgy kell festeni, hogy bármelyik képünk az utolsó lehessen.
Ha úgy alakul. Na. Bátran égessük el a hajónkat.
Alkímia – IV. Iózis
Ez már a végző fázis: vörösből összerakni a skála
nüanszait. Hiszen nincs két egyforma szem. Nincs két
egyforma szín. Minden árnyalat kérdezi önmagát.
Telítettsége kihalt népekben és letűnt korokban mérhető.
A mítosz, mint adalékanyag. A vers, mint aláfestő zene.
Előzménybe vesző, elkésett mozdulat lenne most tűzzel
megtisztítani, vízzel átmosni, féken tartani vagy
átnevezni. Folyik, csak folyik, mint a vér, szegény. A
sötétben fel tudod idézni, de látni már nem láthatod.
Ahogy a láng, a szégyen, a muskátli. Ahogy a rubin, a
posztó, a karmazsin. A nagy babiloni parázna
skarlátszíne. A szfinx vörösre festett arca. János
evangelista vérszínű holdja. Az áldozati bárány vérével
bekent júdeai ajtófélfák. Mars isten, egy rókatorok vagy
Ariadné fonala. És a vörös vérsejtek, a halál lepkéi.
[Gradáció] – utolsó rész
(Kicsoda vagy, te, arcom[on]?)
Ebben az álomban, amerre a szem ellát
(így szokás mondani, pedig teljes
a könyvtári sötét), kormos, meztelen
kötetek napoznak a hátukon, az egész
olvasóterem bitumennel leöntve, azért
nem hallani zizzenést se, esetleg puha,
édes máz preparálja a lapozást.
*
Ebben az álomban sziklák…
Hogyan is érhetne véget, ami még el sem kezdődött?
A teremtés homálya
a természet hangokkal
ír
egyes állatok szárnyait
béna végtagok rejtik
nem repül az őzbak
nem repül a nyúl
földet ér
lapul
a levelek dzsungellé nőnek
az esőerdők halálát
nem hirdetik szólamok
nem ismerik
a lázadás fogalmát
alfa és omega
közöttük semmi
kapcsolat
az űr hívja a földet
Egyszer
Bármilyen rossz passzba kerülök, azért még
minden nap képes vagyok újjászületni,
de ahhoz az kell, hogy estére elfogyjak
már és ne tartsak ki éjfélig sohasem,
az azt követő pillanatban meg aztán
madárszobrom bekenem mézzel, cukorral,
széjjeltépem fölötte lúdtollas dunyhám,
az idő múlásával egyre hamarabb
fogyom el, holnap ebédkor vagy a villásreggeli
tálalásakor, egyszer még megérem
majd, hogy a tökéletes semmiből
szülessek újjá, mint a fejetlen sárkány.
Csínytevések
felidézem ma minden csínytevésem
a sok sok bánatot mit a fejedre hoztam
a hazugságokat de még inkább az elhallgatásokat
a jófiúság feslő látszatát
a bennem loppal rejtező vadócot
a dicsekvőt a lustát a léhát
a javait két kézzel szóró
grandot
micsoda kotyvalék az ember
milyen kár hogy nem egy tömbből faragott
nem olyan kívül is mint belül
szerencsére nem örökéletű
egyszer csak rájössz
egek nincs kire haragudni!
Descent
egy ember árnyéka a falon lefelé megy a föld alá mennyire csendes ez az irány és mily megadással jár nem hiszem hogy valaki is aki él könnyen lenne hajlandó lemenni a föld mélye felé hisz mindenki fél a pokoltól valamennyire de annyira eléggé hogy csak az nyugtassa meg csak hogy valahonnan a mélyből szerelvénycsikorgás hallatszik… addig is marad a lépcsősor árnyék hullámain ledöcögő emberi árny s a falak kürtőcsendje
Lázadás
Átlátok rajtad:
kemény vagy,
piperkőc,
üresfejű, léha.
De megvallom, nélküled
hidegek lennének
az éjszakák…
Tudom, bármikor felcserélnél
egy olyan társsal,
aki
kint is, bent is
nagyobb rendet tart
maga körül,
hiszen én
eltévedek olykor
a magam építette
labirintus
zegzugaiban –
mondtam az ablaküvegnek,
és lemostam róla
a csábító tél
kormos csókjait…
Emlékszel – utolsó rész
Emlékszel?
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
Velem mi lesz?
Kettős bánat
Vadmalac leesett. Azaz elterült a földön, akár egy béka. Szerencséjére se a fejét nem verte bele az előtte tornyosodó oszlopba, se a szemüvege nem esett le, s nem törött el a lencséje. Vagyis megúszta.
Viszont fájt a térde, a jobb; a jobb térde kalácsa.
Mégsem a fájdalom miatt sírt. Hanem hogy rájött: megöregedett. Különben miért történt meg vele…? Még estében – mennyi az, három másodperc, maximum négy, kiszámította –, mi lehet az oka (elájult, rosszul lépett, két lépcsőfok helyett egyet látott meg, vagy egy helyett kettőt), semmire nem jött rá, de kiszámította, a reakciójával tehát nincs baj.
Malacka abajgatta, miután párja saját erőből lábra állt, de könnyű dolga nem volt. Hiszen Vadmalac bánata kettős, és a kettő egymással nem kommunikál.
Az egymás után felsorakoztatott versek tartalmából kiderül – hol írták? Pedig az első kettőt kivéve, a többiek kisebbségben élő költők alkotásai.
Az indiák felé – Jász Attila
Alkímia – IV. Iózis – Turczi István
[Gradáció] – utolsó rész – Beszédes István (Délvidék)
A teremtés homálya – Lennert Móger Tímea (Délvidék)
Egyszer – Fellinger Károly (Felvidék)
Csínytevések – Cseke Gábor (Erdély)
Descent – Ady András (Erdély)
Lázadás – Füzesi Magda (Kárpátalja)
Emlékszel – A. Túri Zsuzsa (Svájc)
Kettős bánat – Gergely Tamás (Svédország)
Kérded: Az alkalom követelte ezeket a fordításokat vagy a kötelezettség? Elhivatottság? Alkalom? Kötelezettség? Ezeket a kifejezéseket hivatalos munkahelyemről ismerem, ami a fordítási tevékenységemet illeti: ismeretlenek. Hacsak nem nevezünk alkalomnak egy-egy szülinapot, amikor az illető költőnek ajándékként fordítást adok át.
Amit fordítás terén teszek – kizárólagosan saját örömömre teszem. Ha ezzel esetleg másnak is örömet szerzek – az külön öröm. Senkinek semmivel sem tartozom – anyagilag. Ha ebből a tevékenységből kellene megélnem, zsebpénzre sem futná. Több évtizedes fordítói tevékenységem alatt – gondolok itt az első irodalmi folyóiratban megjelent fordításom óta – honoráriumot egyetlen egyszer kaptam.
Eddig öt kétnyelvű kötet tulajdonosa vagyok – amit ezért kaptam: kiadásonként 30 darab ingyen példány és meghívó a bemutatóra. Két kiadásban saját pénzem is fekszik. Egyik kötet mintegy tíz bemutatója közül egyikre sem hívtak meg. Igaz, csak válogattam, fordítottam, szerkesztettem a kötetet és biztosítottam az ingyen lektort – ergo: mi közöm hozzá. Egy bemutató előtt még magyarázatot is kaptam: „Ne haragudj, nekem fontosabb a meghívott előadóművész jelenléte.”
Senkinek semmivel sem tartozom – anyagilag. Ezt külön kihangsúlyozom, mert van néhány személy, akik botladozó fordítási utamat végtelen türelemmel egyengették/egyengetik. Tanácsokkal. Ha gondom van egy-egy megoldással, tudom, segítségért/tanácsért – a semmiért egészen – kihez fordulhatok. Megérdemlik a nyilvánosságot.
Ezüst híd – Srebrni most, az utószóból idézet:
„Kezemben a kész kézirattal nem először kérdezem magamtól, mennyiben sajátom ez a munka, amikor annyi baráti segítség épült a sorokba. József Attila Nagyon fáj versének címe és refrénje a fordításban Irfan Horozović ötlete. Nagy László Ki viszi át a Szerelmet című versének fordítása egy feledhetetlen éjszakához kötődik, amely Ranko Risojević, Stevan Martinović, Ismet Bekrić, Ajnuša és Irfan Horozović és a fordító közös emléke. Mindenképpen meg kell említenem Milica Mitraković és Adnana Karahasanović tanárnőket, akik nem engedték meg, hogy nyelvtudásom fogyatékosságai miatt belevesszek a szerb nyelvtan útvesztőibe.”
Hálás köszönettel tartozom dr. sci. Draginja Ramadanskinak. Szavakkal ki nem fejezhető az a segítség, melyet tőle kaptam, a „semmiért ” a kézirat végső megformálásában.
Mostarske Kiše – Mosztári esők utószó…Idézet:
„Hálás köszönettel tartozom Sebestyén Péternek, aki a lektori feladat mellett a versek egymásba fűzésében is segített.. Szavakkal ki nem fejezhető az a segítség, amelyet tőle kaptam, a „semmiért”, a kézirat végső formálásában.
Köszönettel tartozom Janković Željka-nak (Jankovity Zselyka) a kötet délszláv nyelveken kiadott rész körültekintő lektorálásáért – szintén a „semmiért“.
Külön köszönöm Zubac Pero-nak, hogy engedélyezte, a kötet címe legismertebb versének címét viselje.”
Pintér Tiborral
Akiknek még külön köszönettel tartozom: Pintér Tibor†, Lennert Móger Tímea, Jász Attila, Zdravko Kecman†, Zoran Bognar, Faiz Softić, Dijana Tiganj. Remélem, senkit sem hagytam ki.
Kérdezett: Gergely Tamás
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza
2020. április 21. 06:32
Köszönöm a lehetőséget, hogy gondolataimat megoszthatom a Káfé Fönix olvasóival.