Cigánylány nagy fekete szemekkel

A cigány nő nagylelkű életadó. Az elfásult világban sem habozik gyermekeket szülni, mintha korunk változásai nem érintenék.
Sajnos nem hiszem, hogy a cigány világ teljesen megmenekülhetne a pesszimizmus és a modernizmus fertőzésétől. Ma úgy tűnik, mintha földrészünk kórjától védve élne egy szigeten. Dehát léteznek-e még egyáltalán ilyen szigetek? Régóta tudjuk, hogy a cigányoknál is előfordul a sterilizáció és az abortusz, de ezek szerencsére ritka esetek.

Rupa csinos kamaszlány volt, kissé félénk; túl korán egy jó tucat fivér és nővér közé lökték. Apja kalderás, anyja csurari, s egy lovári férfihoz adták: jó kis keverék. A papának, ilyen érvekre igen fogékony lévén, elég volt néhány korsó sör, hogy áldását adja. Rupa maga nemigen számított, nem volt joga ellenérzéseit, undorát kifejezésre juttatni. A matrónák határozott segítségére volt szüksége ahhoz, hogy asszony legyen belőle. A lovári törzs meg arról panaszkodott, hogy becsületükben sérelem érte őket a lány miatt, aki a maga részéről undorodott a rajta esett erőszaktól.
Krisz lett belőle, amelyre engem is meghívtak. Yoko visszavette a lányát, egyben arra kötelezték, hogy fizesse vissza a galbh. Beszélhettem a mélyen sérült Rupával. Az eset Párizsban történt. Verdimbe mentek. Itt Rupa elkezdte kihívóan festeni magát, minden megnyilvánulása túlzóvá lett. Egy még nőtlen, tizenkilenc éves romra tette rá a kezét. A párnak sikerült volna a közös élet, de Bangó szülei úgy vélték, fiuk jobbat érdemel ennél a lecsúszottnak látszó lánynál. Rupa elméje megzavarodott, amikor elküldték. Közbe kellett lépnem, hogy kórházban helyezzék el. Végül, anélkül, hogy tudomásom lett volna a rokonházasságról, egyik unokafivéréhez adták, akinek csinos savoré bandát ajándékozott, szavamra, elég jól sikerültek.

Fajola egy szép manus család legidősebb lánya volt, tizenhárom vagy tizennégy éves, már nem emlékszem. Kicsi korában babázás helyett évente rendszeres egymásutánban születő kistestvéreit gondozta. Fajola szerette ezt a nyüzsgést és komolyan vette az idősebb nővér szerepét. De micsoda munka volt ez! A mama örült, hogy él; minden reggel útnak indult kosarában gombokkal, cérnaorsókkal, gumikkal, tűkkel. Előfordult, hogy én szereztem be neki a vásári holmit. Amikor Metzbe indultam, szólt, hogy menjek el Salomon úrhoz, aki ismert engem.
— Főtisztelendó úh, pahancsol?
— Jobban tudja, mint én, Salomon úr, egy manus asszonynak lesz.
Adjon ötvenért árut.
— Natyszehű, főtisztelendó úh.
És Salomon úr, aki Lotharingia egész manus asszonynépet ellátta, egy csomagot állított össze nekem.
— Hiszi, főtisztelendó úh, hoty fan még ennek a keheskedelmi
ágnak jöfője?
Nem tudtam. Azt hiszem, e szánalmas kis sin napja már leáldozott.

Visszatérve Fajolára, aki mindent megcsinált és jóllehet ügyesen kormányozta kisebb testvéreit, félénk vadóc volt, nos, csak tizenhat éves kora után kezdett a fiúkról álmodozni. De hogyan szóljon hozzájuk? Nehéz ügy: a manusoknál tilos terület. Szerencsére vannak öccsei. Az ő dolguk, hogy közvetítők, cinkostársak legyenek. A fiú privilégiuma, hogy bárhová mehet, bárkivel beszélhet. Dizu teljesítette a feladatát, megszervezte a találkákat és egy szép este … Fajola nem tér haza a kocsiba. Kiabálás, fenyegetések, ordítozás az összes visszhangos helyen, de bele kell nyugodni a változtathatatlanba. Fajolát elrabolták, Fajola férjhez ment. A szülők gyorsan bele fognak törődni. Végül is, nem éppen így tettek ők is? És az ő szüleik? A manusoknál emberemlékezet óta így történik a családalapítás. Amikor Fajola visszajött, hogy bocsánatot kérjen és bemutassa a párját, talán megdorgálták, vagy elcsattant egy-két pofon. De ez is a szertartáshoz tartozik.

A cigány nőnek nemigen van más feladata, mint hogy utódokat hozzon a világra és táplálja őket. Semmi esélye, hogy ápolónő, ügyvéd, újságíró vagy szociális gondozó legyen belőle. A sorsa egyirányú: anyának kell lennie. Nagy szerencsétlenség a számára, ha meddő! Van akivel mégis megtörténik. Ha szerencséje van, valamelyik nővére neki adja egy vagy két gyerekét, felneveli őket és senki sem vitatja el tulajdonjogát. A cigányoknál az örökbefogadás gyorsabb, mint a gádzsóknál, ahol törvényekkel bástyázzák körül.

Hogyan lehet meddő családban világra jönni? Cigányországban minden lehetséges. Giliguval ez is megtörtént. Későbbi szülei évekig várták, hogy „az ég igent mondjon”. De az makacsul nemet mondott. Séfela és a felesége, Gaiza hasztalan várakoztak, mélyen megalázottan, hogy utód nélkül maradnak. Nos, egy nap házalás közben Gaiza találkozott egy szőke nomáddal, vagyis egy jénis nővel, illetve, ahogy a manusok mondják, egy bareskricával. Állapotos volt, egyedül maradt, a férje elhagyta, a családja kitagadta. Míg a pultnál megittak egy kávét, már el is intézték a dolgot.
– Nincs hova menned, húgom?
– Nem, nincs senkim, na és ezzel itt a kötényem alatt…
– Gyere hozzánk, húgom, etetünk, nem lesz semmi dolgod. Amikor majd megadódsz, magunkhoz vesszük a kicsit, én meg az uram, és adunk neked ötvenezer frankot.
A bareskrica elfoglalta helyét a lakókocsiban. Tibel és nővérei, Séfela unokahugai nemigen értékelték, hogy kényeztetniük kell ezt a megvetett csoportból való idegent. Etették, mostak rá, mindentől kímélték, hogy el ne rontsa művét. Giligu a kocsiban jött világra, személyazonosságát azonnal örökbefogadó szülei nevén jelentették be. Természetes anyja, akit talpra állítottak, gazdagon megfizettek, sajnálat nélkül odébb állt, hogy szerencsét próbáljon. Giligu világos bőrű és kék szemű létére a manus törzs kebelén nőtt fel. „Kis Bareskonak” hívták. Ugyanúgy vagy talán még jobban szerették, mintha neki is, mint mindenkinek, fekete haja és érett szilva színe lett volna.

Vannak lányok, akik nem mennek férjhez, de ez kivételes, és néha titokzatos, miért. Nem tudom, miért nem talált férjet magának a szép Zina. Miért fordított hátat a manus Pisztás az összes férfinek, aki csak ránézett. A pártában maradtak között vannak, akik nem valami szépek, vannak, akiknek rossz a híre és vannak olyanok is, akiket a szüleik tartottak meg maguknak egyéb támasz híján.

Nem tudom, miért nem ment férjhez a harminc éves Marika. Egy meleg napon becsönget hozzám. Kétrészes kosztümben áll az ajtó előtt, hosszú szoknya van rajta, a hasa kilátszik, rövidke kabátja ugyanabból a zöld anyagból készült. A maradékból meg szalag a hajában. Egy csokor művirágot és tollakat tart a kezében. Mi ez? Provokáció? Csapda? Tudatlanság? Marika azért jön, hogy tanácsot kérjen. Apáca akar lenni, de azzal a feltétellel, hogy nem kell lemondania a pünkösdizmusról, mert nem szeretne, mint mondja, „vétkezni Isten előtt”.
– És miért akarsz apáca lenni, Marika?
– Mert undorodom attól, amit magam körül látok. A romák tele vannak bűnökkel.

Apáca… sok fiatal nő vetheti fel magában e kérdést, és nem csupán azért, hogy elmeneküljenek a környezetükből, a házasság végzetéből, hanem azért is, mert Isten Lelke nem ismeri sem korlátainkat, sem tépelődéseinket. Zavarba ejt bennünket lehetőségeivel. Saintes-Maries-de-la-Merben Maruska megosztotta velem a vágyát, hogy Istennek szenteli magát.
– Dehát felhagynál a vándorélettel? Otthagynád a családodat?
– Nem, a családommal szeretnék maradni, de nem akarok férjhez menni. Istené szeretnék lenni.
– Gondolj arra, ha apád férjhez akar adni egy romhoz, nincs jogod tiltakozni. Meg aztán hogy készülnél fel a hivatásodra?
– Imádkozni fogok. Templomba járok. Ami apámat illet, ha te megkérnéd, hogy ne adjon férjhez, elfogadná.
Nagy felelőtlenség lett volna, ha hagyom, hogy Maruska elkötelezze magát szerzetesi tisztaságra komoly támasz nélkül, amit pedig nem tudtam nyújtani a számára. Azért beszéltem az apjával.
– Miért ne? – mondta Dadoro. – Ha sej bari akar maradni, nem fogom erőltetni, hogy férjhez menjen.
Maruska szülei azóta meghaltak. Ő a törzsében él és hajadon maradt.

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ