(Önéletrajzi dokumentumregény, korabeli fotókkal)

2. rész / II.

2020. jan. 15.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Petrozsényi Nagy Pál vagyok, az az író, aki önnek ajánlotta egyik novelláját. Azóta óriásit változott a sorsom: feleségem váratlanul elhunyt, ezzel teljesen egyedül maradtam 80 éves koromban. Élő rokonaim nincsenek, és én olyan mentális beteg lettem, hogy önállóan már  nem tudom ellátni magamat. Kérem, segítsen rajtam, és helyezzen el sürgősen egy szociális otthonba, amíg még nem késő. Őszintén szólva nem hiszem, hogy ez  az e-mail eljut az ön vagy akárki kezébe, de én hiszek istenben, és önben is, hogy segítenek egy szerencsétlen emberen, aki SOS-t küldött ön felé. Mélységes tisztelettel
(Petrozsényi) Nagy Pál

Vártam néhány napot kétség és remény közt hányódva. Választ ugyan nem kaptam, de a levélnyomkövetőm jelezte, hogy a miniszterelnök úr elolvasta a kérelmem, erre gyorsan megeresztettem még egy SOS-t.

Látom, elolvasták a levelet. Köszönöm, ennyi is önt belém egy kis reményt. Postacímem: Nagy Pál, 6000 Kecskemét, Puskás Tivadar u. 13. Telef.: 06/76/41 30 35. Kérem, siessenek, mert állandó szédüléseim miatt (cukorbaj, magas vérnyomás) nemcsak mentálisan, hanem mozgásilag is korlátozott vagyok, így semmit sem tudok intézni.  Ez az állapot biztosan jobbra fordulna, ha egy szoc. otthonba tudnának helyezni. 100 000 forint nyugdíjam van, de mit érek vele, ha nem tudom kezelni. Már odajutottam, hogy a pénzt sem tudom tévedés nélkül megolvasni. Kérem, nyújtsanak valami reményt, mert még szeretem az életet, a haláltól meg félek, irtózom. Mentsenek meg egy fuldoklót, hiszen megtehetik, kérem, könyörgök.
(Petrozsényi) Nagy Pál

Utólag elemezve a fenti sorokat meg kell állapítanom, nem sok méltóság szorult belém, tele vagyok könyörgéssel, szomorúsággal és félelemmel. Bizony féltem, én az egykori büszke akrobata, akit a legtöbben halmegvető bátorságáról ismertek. Hát nemhiába neveztem nyuszinak magamat, mert tényleg az voltam. Férfiatlan, csetlő-botló bohóc, ahogy a fiam, az Igazgató úr is bölcsen rámutatott. Hanem a nyivákolásom, csodák csodája, mégis meghallgatták odafönt, és Orbán Viktor utasítására egyenesen a miniszterelnöki kabinetiroda sietett a megmentésemre.

Tisztelt Uram!
Orbán Viktor miniszterelnök úrnak címzett, idősotthoni elhelyezés ügyében közbenjárást kérő levelét köszönettel megkaptuk. Őszinte megértéssel és együttérzéssel olvastuk nehéz helyzetét ismertető sorait. Felesége elhunyta okán fogadja őszinte részvétemet! Kérem, engedje meg, hogy a levelében ismertetett élethelyzete alapján az alábbiakról tájékoztassam.
Mindenekelőtt tisztelettel felhívom a szíves figyelmét arra, hogy idősotthoni, illetve szociális ellátás tekintetében Miniszterelnök úr feladat- és hatáskörrel nem rendelkezik, így az elhelyezése elősegítése ügyében közbenjárásra nincs módja és lehetősége. A szociális intézményben történő elhelyezés a családtagok, azok hiányában az érintett kezdeményezésére történhet.
Ügyében telefonos egyeztetés történt a szociális, valamint idősügyért felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának munkatársaival, akik jelezték Hivatalunknak, hogy állami vagy egyéb fenntartású idősotthoni elhelyezés feltétele a napi négy órát meghaladó ápolási szükséglet. Tisztelettel javaslom Önnek, hogy kérdéseivel forduljon bizalommal Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának Társadalompolitikai Osztályához annak érdekében, hogy kérdéseire szakmai tájékoztatással szolgálhassanak az illetékes munkatársak.
Az osztály vezetője: Csonka Imre
Elérhetősége: Kecskemét Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal
cím: 6000 Kecskemét, Kossuth tér 1. félemelet 41.
Telefon: (+36) 76/512-220
E-mail: tarspol@kecskemet.hu
Ügyfélszolgálat:
6000 Kecskemét, Kossuth tér 1. (Városháza, volt Tourinform Iroda)
Félfogadás: kedd: 7.45 – 12 óra, csütörtök: 13-16 óra között.
Telefon: (+36) 76/513-513/2184-es mellék)
Ajánlom továbbá a szíves figyelmébe a házi segítségnyújtás lehetséges igénybevételét is, amelyről a jelen levelemhez mellékelt tájékoztató kiadvány 61., és 64-65. oldalán talál részletes ismertetőt. A házi segítségnyújtás részleteiről, feltételeiről szintén Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának munkatársai tudnak felvilágosítással szolgálni.
A mellékletben talál továbbá egy Excel-táblázatot is, amely a Bács-Kiskun megye közigazgatási területén működő idősotthonok és integrált szociális ellátó intézmények elérhetőségeit, címadatait tartalmazza, valamint a táblázat legutolsó, „Szolgáltatás adatlapja” elnevezésű oszlopban, kattintható linkben rávezet az adott intézmény részletes tevékenységét ismertető adatlapjára a www.szocialisportal.hu oldalon. Javaslom a táblázat áttekintését, és a telefonon, vagy levélben történő kapcsolatfelvételt az adott intézményekkel.
Végezetül, kérem, engedje meg, hogy megköszönjem Önnek a Miniszterelnök úr figyelmébe ajánlott elbeszélést, amely jelenkorunk nagy kihívását, a migrációs jelenséget mutatja be irodalmi eszközök segítségével.
Bízom benne, hogy a fenti tájékoztatással a segítségére voltam. Kérem, engedje meg, hogy ezúton kívánjak Önnek mielőbbi megnyugvást és nehézségeinek megnyugtató rendeződését!
Tisztelettel:

Kobza Csilla
osztályvezető
Levelezési Osztály
Miniszterelnöki Programiroda
Cím: 1357 Budapest, Pf. 1.
E-mail: titkarsag@mk.gov.hu
Web: http://www.kormany.hu/hu/miniszterelnoki-kabinetiroda

Ez ám a megtiszteltetés! És még mondja valaki, hogy Magyarországon nincs demokrácia! Ugyan bizony, mikor kerülhettem volna én kapcsolatba annakidején a Kárpátok géniuszával? Lupuc napkor, ahogy Petrozsényban szokták mondani. A könnyekig meghatottam, és megint élni akartam, élni, hiszen nem vagyok egyedül, Orbán Viktor velem van. Az egészben csak az volt a bökkenő, hogy mindehhez a rengeteg anyaghoz kellett volna még valaki: egy hivatalos ügyekben jártas rokon, barát, gondozó, aki a legkisebb betűs okmányt is el is tudja olvasni, és nem felejt el mindent azonnal, mint én akkoriban. És a napok teltek anélkül, hogy megtaláltam volna azt az oltalmat, amely megadja a mindennapi kenyerem, gondozza a cukrom, vérnyomásom. Már a kórházba is bevonultam volna, ha a háziorvosom beutal. Csakhogy nem utalt, ő tudja, miért, és hazaküldött, szedjem össze magam, sétáljak sokat, az mindig segít a vérnyomásos betegen. Ennyi gond, megoldatlan feladat mellett, miközben senki sem főzött, mosott rám, és napokig ugyanabban a ruhában jártam, aludtam? Na nem, ez így biztos nem fog menni, úgyhogy segíts magadon, és az isten is megsegít. Ha nem küld be a háziorvos, beküldöm én magamat a kórházba – szorítottam össze a fogam, és még másnap kora hajnalban, amikor megint rám tört a magas vérnyomásom miatti szédülés, szívdobogás stb., tárcsáztam a mentőket.

---

A Balaton utcai pszichiátrián

A telefonbeszélgetést, melynek alapján kiszálltak a mentők, ezúttal mellőzném. De ami azután történt, azt még ha akarnám sem tudnám, mert felejthetetlen nyomott hagyott a szívemben. Nézzük, miért, hogy történhet ilyen rövid idő alatt olyasmi, ami halálomig elkísér!
– Mi a panasza? – kiáltott rám az orvos vagy ápoló, amint belépett a szobámba. – Nem hallja? Nyissa már ki a száját jóember!
Kinyitottam én, abban nem volt hiba, de úgy beszáradt a szám, hogy abból egy hang sem szakadt ki.
– Süket maga, vagy mi a szar? Nézzétek ezt a pofátlan alakot, még arra sem méltat bennünket, hogy válaszoljon, ha kérdezik. Mi éjt nappallá téve fáradunk magukért, maguk meg pipiskednek itt az ágyukban.
– Szegényke, nagyon rosszul van – jegyezte meg a háttérben egy fiatal nő.
– Ez? Csak adja a beteget, hiszen messziről látszik róla, hogy korántsem olyan beteg, mint amilyennek mutatja – szidott a mentő, mint kocsis a lovát.
Hihetetlen? Számomra is. Ha mástól hallom, el se hinném, az bizonyos, de mivel velem esett meg, kénytelen vagyok akár meg is esküdni rá. Úristen, hát ilyen mentők is léteznek! Úgy látszik, léteztek. Eh, mindegy, vagyis nem mindegy, de nem hinném, hogy az egészségügyre az ilyen mentők a jellemzők. Szavamra ez a bánásmód jobban fájt, mint az az injekció, amit a mentő elég durván beadott nekem, utána irány a megyei kórház. Megint megmérték a vérnyomásom:180 valamennyi, vércukrom 8, a szívem… Itt már nem nyilatkoztak, csak hüm­mögtem, végül benyomtak egy tepsibe, hogy megvizsgálják az agyamat. Ezután bevittek egy három ágyas szobába, és rákötöttek az infuzióra. Pár óra múlva eszembe jutottak a gyógyszereim.
– Nővérke!
Semmi reakció. Az ajtó nyitva, előtte nővérek jártak-keltek rám sem hederítve. Berekedtem. Hogy hallottak, az kétségtelen, csupán egyiknek sem derogált megkérdezni, mi bajom.
– Hozzák már a gyógyszereim, mert mindjárt még betegebb leszek, mint mikor behoztak.
Még azt sem válaszolták, várjon türelemmel, majd erre is sor kerül.
– Tessék, a gyógyszere! – hoztak be végül egyetlen darabot, holott a kórlapom szerint, amihez azóta ők is hozzáférhettek, egyszerre négy is járt nekem.
– És a többi? Ez csak egy meforal.
– Ennyi van – vont vállat a nővérke. – Örüljön, hogy ennyit is találtunk.
– Kellemes elfekvést! – kacsintott rám jelentőségteljesen egy mellettem fekvő borostás öregember.
Vajon meddig kell itt feküdnöm? Csendes, meleg szoba lévén ugyan nem bántam. Pontosabban nem bántam volna, ha nem fúj be a szél a bukóablakon.
– Kérem, huzat van. Csukják be, kérem, az ajtót vagy az ablakot! – kaptam az alkalmon, amikor felbukkant egy orvos a helyszínen.
– How do you do? – sietett a doki az egyik ágyhoz, ahol egy fiatalember feküdt égőpiros arccal.
– Na végre tudomásul vették, hogy én is itt vagyok – méltatlankodott az idegen angolul, ám csakhamar megbékélt, amikor az orvos angol tudását villogtatva elkezdett vele kedélyesen csevegni.
– Fáj a hasam, doktor úr! – nyögött fel a borostás öregember.
– Csend legyen! Nem látja, hogy épp a beteget vizsgálom?
Méghozzá angolul, hát nem csodálatosan képzettek a magyar orvosok! Alig tűnt el, nekem is akadt ám egy problémám. Pisilnem kellett, toalett kacsára lett volna szükségem, mert így infúziós csővel a karomon csak nem mehetek kisdolgozni.
– Nincs – vágta oda foghegyről egy bajuszos nővérke.
– Hogyhogy nincs? Tudtommal ez kórház, méghozzá a megye legelső kórháza. Kizárt dolog, hogy még egy kacsájuk se legyen.
– Jaj, de bunkó maga, pácienském, hát találja fel magát! Kapja fel azt az állványt, és vele együtt menjen a mosdóra!
– Vele együtt? – akadt fel a szemem. – Jó, nem bánom. Volna szíves segíteni? – fordultam a kedves nővérhez, de már nem állt senki előttem, így kénytelen voltam egyedül elvánszorogni a vécére. Megértettem, túl sok a dolguk, nem érnek rá minden semmiségért ide-oda rohanni. Tíz perc múlva megismétlődött a pisilési ingerem. Utána újból, mint ahogy egy prosztata­bántalmakkal küzdő beteghez illik, ugyebár. Mikor utoljára araszoltam dolgomra, kihúzták a csövet a karomból.
– Mehetünk?
– Hová?
– A kórterembe.
Semmi válasz. Kissé megnyugodva néztem körül a szobában. Azért infúzió nélkül csak kellemesebb itt pihenni, egyedül ez a nyavalyás huzat, ezt nem bírom sehogy sem elviselni. Fel is másztam az ablakpárkányra, és benyomtam az ablakot. Vajon megláttak? – pislogtam a folyosóra. Nem láttak meg, hanem ezzel az önkényes beavatkozással sem szüntethettem meg a baj okát, tudniillik hibás volt az ablak, teljesen nem lehetett becsukni. Kint pedig tombolt a tél, olyan farkasordító hideg támadt a városra, amilyent már évek óta nem tapasztaltam ezen a vidéken. Nem meglepő, hogy alig vártam, vigyenek el innen akár a pokolba is, csak szabaduljak meg ebből a cúgos kégliből. Estefelé aztán be is ültettek ismét az autóba. De miért autóba, a pszichiátriáig elég lenne egy hordágy is.
– Hová visznek?
– A honvédkórházba.
Nem rossz, legalább közelebb leszek otthonhoz. Egyebet nem tudtam a honvédkórházról, azon kívül, hogy közel van, meg hogy valamikor tényleg katonai kórházként működött.
– Hoztunk egy új beteget! – jelentették a mentők a főorvosnak.
– Hogy hívják? – kérdezte tőlem a főorvos.
– Nagy Pálnak.
– Mikor született?
– 1942. jan. 14-én – soroltam gépiesen.
– Hol?
– Kolozsváron.
– Á, még egy menekült! Mi a panasza?
– Nagyon gyenge vagyok és szédülök, étvágyam sincs, meg aludni sem tudok. Nemrégen halt meg a feleségem, amitől olyan sokkot kaptam, hogy még mindig nem tértem magamhoz.
– Részvétem a felesége miatt. Vigyék a 18-ba!
Tágas, kb. 20 szobás terembe támogattak, rám húztak egy hálóinget, és magamra hagytak a többi… őrült közt. Szó szerint: őrült közt, ugyanis engem, bármilyen hihetetlenül hangzik is, egyenesen a bolondok házába, elegánsabban szólva pszichiátriára fuvaroztak.
Hogy miért pont ide? Ezt kérdeztem magamtól is, mert egy olyan beutalóval, amilyent épp a minap nyomott Dudás Edit háziorvos a kezembe, aligha képzelhettem, hogy elmeorvosok kezébe kerülök.

A demenciával… még hagyján. De ez még csak egy háziorvos, nem szakorvos véleménye.
– Róza, gyere ide! – üvöltött fel egy férfi valahonnan a kórterem mélyéből.
A mellettem lévő ágyban fiatal, izmos férfi feküdt félig meztelenül. Néha fel akart kelni, de hiábavalóan erőlködött, ugyanis szíjakkal kötötték az ágyához. Egy másik ápolt állandóan szentségelt egy láthatatlan személlyel, hol halkan, hol hangosan, de akkor zengett belé a kórterem. Mindezt végigélni, -hallgatni nem kis dolog még az ilyen edzett orvosoknak, nővéreknek is, mint akik itt dolgoznak. Ember legyen a talpán, aki ezt kibírja – bújtam a takaró alá, és csakhamar mély álomba merültem.
A következő napokban körbesétáltam az akut osztály minden zegzugát, hogy ne feküdjek már egész nap, mint ezek a szerencsétlenek mellettem. Sétálni, sétálni, sétálni! – visszhangzott bennem egyre Dudás doktornő szlogene, ez kell a vérnyomásos betegnek. Hallgattam rá, már számtalanszor tapasztaltam, mennyire igaza van, így sokszor félájultan is kitámolyogtam a folyóra. És hatott, komolyan, éreztem, hogy normálisabban dobog a szívem, még ha ezekbe a sétákba olykor bele is fáradtam.
– Ildikó vagyok – lépett hozzám fél óra séta után egy csinos, meglehetősen dekorált, 40 év körüli asszony. – Maga új itt? Mikor érkezett?
– Pál – válaszoltam kelletlenül, mert bármilyen csinos is volt a nőszemély, csöpp kedvem sem volt a társalgáshoz.
Nem úgy neki, bele is vágott derekasan, és tíz perc múlva már mindent tudtam a férjeiről, női igényeiről, ideáljáról, meg hogy milyen gondosan vigyáz rá a kecskeméti maffia. Alig figyeltem rá, nem is értem, miből következtetett arra, hogy engem ilyen sóder érdekel.
– A… a maffia?
– A maffia – bonyolódott bele egy zavaros mesébe. – Elhiszi?
– Tessék?
– Mondja, figyel maga rám egyáltalán?
– Hogyne, csak tudja, kissé nagyothallok. Nem bánnám, ha hangosabban beszélne.
– Megőrült! Még csak az hiányzik, hogy más is meghallja.
Idegesítő egy dáma. Szívesen megszabadulnék tőle. De miképpen? Az ilyen nőket elég nehéz lerázni.
– Elárulom, maga nagyon szimpatikus nekem.
– Tessék?
Elismételte.
– Köszönöm, ön is nekem.
– Én miért?
– Mert olyan disztingvált, intelligens a szókincse.
– Igazán? – bújt a mellemre boldogan.
– Tessék?
– Örvendek, hogy ilyennek lát – válaszolta egy fokkal idegesebben.
Megvan, kitaláltam, miként adjak túl rajta! Még eleresztettem néhány tesséket, mire fogta magát a hölgyike, és faképnél hagyott. Sokallta a tesséket.
A járóképes betegek közös ebédlőben fogyasztották el a reggelit, ebédet, vacsorát. Általában rendbontás nélkül, szótlanul. Még szerencse, más szóval nem a dühöngő őrültek osztályára vonultam be gyógyulni. De miért nem a megyei pszichiátria fogadott be? – morfondíroztam magamba, ahol minden kórteremhez jár egy fürdőszoba, miközben itt csak egyetlen fürdő állt az egész földszinti részleg rendelkezésére, és az is olyan, hogy… Jobb, ha nem részletezem, nehogy még félreértsenek az illetékes elvt… izé… szerveink – sóhajtottam, és ezzel a sóhajjal már le is mondtam civilizációnk egyik alapvető vívmányáról. Elég sajnálatos, de én ezt is megértem, nem lehet mindent egyszerre megvalósítani, amit Kádárék kifelejtettek az ötéves tervekből. A betegek engedelmes, szinte alázatos viselkedése azonban már más tészta. Vajon mi az oka annak, hogy szinte katonás rendben zajlik az élet ennyi nehéz fiú közt? Nemsokára ezt is megtudtam, amikor a gyógyszerek kapcsán összeakadt a fődokival a bajuszom.
– Főorvos úr, kérem szépen, zavarhatom egy pillanatra? – szólítottam meg a pultnál foglalatoskodó nagyembert.
Többszöri makogásomra sem válaszolt. Egyszerűen átnézett rajtam, mint az üvegen. Hm, már látom, hogy itt ez a módi.
– Valami nem stimmel a gyógyszereimmel – tértem ekkor egyenesen a tárgyra, amitől akkorát ugrott, mint egy bakkecske.
– Maga meg mi a csodát hadonászik itt? Nem ismeri a kórházi rendet? Hallatlan, hogy ezek a betegek még a legegyszerűbb regulát sem tisztelik.
– Milyen regulát?
– Hogy ha valami mondanivalója van, azt kizárólag az orvosi viziten ismerteti. Erre való a vizit, ha nem tudná.
– Nem tudtam.
– Most tudja. Leléphet.
– De, kérem, a gyógyszereim. Nem azokat kapom, amiket a háziorvosom felírt, és… és be is váltak, kérem tisztelettel. Ott van az egész kórlapom szépen rendben a számítógépen, csak el kellene olvasni.
– Rendben? Ez az összevisszaság?
– Felsorolhatom, milyen gyógyszereket szoktam naponta bevenni?
– Majd tisztázzuk a viziten, jó, és hagyjon már engem is kiszuszogni magamat – rikácsolta.
– Nahát, micsoda ispotály, hiszen itt az orvosok idegesebbek a betegnél.
– Mit makog?
– Köszönöm a tájékoztatást.
Sétálás közben be-benéztem a kórtermekbe. Az egyikben feltűnt egy szakállas, hosszú leplet hordó férfiú.
– Szent Péter – somfordált mellém ismét Ildikó. – Legalábbis ő annak hiszi magát.
– Agresszív?
– Mint a bárány.
– Érdekes, hogy itt milyen engedelmesek a betegek.
– Naná, próbáljanak csak feleselni valamelyik nővérrel, nem szólva a dokikról, akiket félistenként tisztelnek.
– Csakugyan?
– Jó, nem tisztelnek, sőt, de hogy félnek tőlük, azt a vak is láthatja. Szinte alig mernek közeledni hozzájuk.
– Ne vicceljen, de hiszen ezek bolondok, mármint az ápoltak.
– Gondoltam.
– Hogy tudják felmérni azzal a tyúkeszükkel, mikor, miért kell félni valakitől?
– Ne aggódjon, erről gondoskodik az egészségügyi személyzet, és annak számtalan útja-módja van.
– Például?
– Rá sem hederítenek, ha hívják őket, sosem kapnak repetát, és néha úgy rájuk förmednek, hogy egyből kirottyan belőlük az ebéd, vacsora. Bezzeg más az élet felettünk.
– Az emeleten?
– Az emeleten. Persze a rend, fegyelem ott sem hiányzik. Nemhiába nevezik ma is honvédkórháznak a Balaton utcai pszichiátriát, mert Mars isten szelleme most is itt tanyázik minden dolgozóban. Ezzel szemben a betegek szabadon járhatnak-kelhetnek, bárki kérhet kimenőt, és ilyen utálatos inget sem visel senki.
– Kivéve önt, mégis hogy lehetséges, miért engedik meg ezt pont magának?
– Mert tőlem is félnek, tudja, a maffia – borzongott meg a hölgyike.
– Csak nem fázik?
– Rossz előérzetem van. Mint mindig, ha meghal valaki.
– Kicsit hangosabban, ha kérhetném.
– Maga nagyothall?
– Eltalálta.
– Ebben a kórházban még ma meghal valaki.
– Róza, gyere ide!
– Ez az úriember?
– Talán ő, talán maga.
– Micsoda? – szökött a vér az arcomba.
– Nem, maga nem, azt biztos megérezném – simogatta meg az arcomat. – Mi az, már megy? Nem tetszik a társaságom?
– Hajt a szükség! – iramodtam a vécére. – Majd később még beszélgetünk.
Még a vécén ültem, amikor vérfagyasztó sikoly hasított a fülembe: egy öreg néni adta át lelkét az örökkévalóságnak. Ami azt illeti, hozhattak volna ennél jobb helyre is, hogy kezeljék azt a fránya vérnyomást. Másnap vizit állt a programban.
– Á, Pál úr! – ismert fel a főorvos. – Jól érzi magát? Esetleg van valami panasza? Most látja, beszélhet. Tessék, megadom a szót, csak röviden és velősen.
– Kötelességemnek érzem jelenteni, hogy gombásak a lábkörmeim. Mivel az ilyesmi fertőző, szeretném, ha sürgősen megvizsgálna a bőrgyógyászaton egy szakorvos.
A főorvosban ismét fölszaladt a pumpa.
– Már megint kezdi? Minek, kinek nézz maga bennünket? Ez itt a pszichiátriai osztály, jó uram, és maga pszichiátriai beteg, ezt vésse jól az agyába.
– De hát fertőző, nem félnek attól, hogy másokat is megfertőzök?
– Mutassa a lábát! Maga, bátyám, rémeket lát. Semmi baja a lábának! Kollégák, önök szerint így néz ki egy gombás láb?
– Nem, dehogy, egyébként sem ránk tartozik, mi pszichiáterek vagyunk, nem bőrgyógyászok – szajkózta a kopasz főorvost egy varkocsos rezidens.
Vizsgálgatom a körmeim. Azok bizony sárgán fénylettek. Vakok ezek, vagy a sárga szín nem a gombásodásra jellemző?
– Éppen ezért kérem, hogy szakorvoshoz küldjenek – rebegtem, de már nem volt kinek, mert a fehér köpenyes had tovább állt egy kórteremmel.
Három nap múlva a földszintről az első emeletre, azaz rehabilitációs osztályra helyeztek. Pedig Ildikó szerint úgy kihúztam a gyufát a fődokinál, hogy ha rajta múlik, élete végéig is itt fogok raboskodni, mint Rab Ráby.
– És… rajta múlik?
– Tökéletesen, és akit egyszer ő kipécéz magának, annak annyi, tanár úr.
Tévedett, eszerint mégsem olyan bosszúálló az akut osztály főnöke, mint amilyennek lefestette legújabb „barátnőm”. Az első emelet építészileg a földszint hasonmása volt. Viszont a betegek jócskán különböztek az alsó osztálytól. Itt már nem hálóingben jártak, de még csak pizsamában sem, hanem ugyanabban a ruhában, amiben otthon vagy a városban. Ezúttal egy három ágyas szobába fújt a sors szele. Betegtársaim fiatalok, egy huszonéves szkizofrén meg egy harmincas éveit taposó ugyancsak szkizofrén fiatalúr. Vagy másban szenvedett? Nem kürtölte világgá, én meg nem kérdeztem, maradjon hát ez az ő titka. Az ágyak mellett éjjeli szekrény, fölöttük neonlámpák villogtak. Egyenesen a szemembe. Nesze neked, kórház, nem lett volna jobb otthon maradni a három szobás lakásban? – kérdeztem olykor magamtól. Nem – cáfoltam meg azonnal. Végül is mit kívántam? Naponta háromszori étkezést, elegáns fürdőszobát, és egy nővért, aki minden nap háromszor nyomja kezembe a gyógyszerem. Lehunytam a szemem, és a villany helyett magam elé képzeltem a napot, amit mindig imádtam. Így, így már kellemesebb. Balra a szkizofrén okostelefonált, jobbra Lajos böngészett egy vaskos bibliát. Szerencsére nem sokáig, és éjjel sem zavartak fel álmomból. Hálát adtam istennek, mert ki örül egy horkoló szobatársnak.
– Róza, gyere ide! – ébredtem fel éjfél körül az alattam ordítozó férfi hangjára, amit persze sehogy sem akartam elhinni.
Ilyen nincs, csak álmodom. Kizárt dolog, hogy olyan mélyről jusson el a hangja idáig – iparkodott a tudatom tisztázni a helyzetet, amíg el nem aludt ő is csendesen. Akkor megjelent, mármint a Rózát kiáltozó bácsika. Fej nélkül, amit a hóna alatt szorongatott.
– Balázs, Balázs! – sipítozott a felesége mellette. – Már megint hova tetted a fejedet!
– Kuss, táncolni akarok!
– Én is – csörtetett be az ágyához szíjazott férfi is, és sorra rendre a többi földszinti páciens, utoljára pedig a nemrég elhunyt öregasszony.
– Szabad egy táncra? – hajolt felém kecsesen. – Arrivederci, Hans, / Das ist der letzte Tanz ( Viszontlátásra, Hans, / Ez az utolsó tánc. (ném.) – énekelte búgó hangon, azzal, hopp, lekapta ő is a fejét a nyakáról.
– Most pedig focizzunk! – ajánlotta Balázs úr.
– Éljen, focizzunk! – rúgták egymás felé fejeiket a betegek.
– Jó reggelt, kívánok! Ébresztő, ágyakat rendbe rakni, ablakot kinyitni!
Nem hangzott kellemesen, a hajdani kaszárnyát idézte, de legalább nem álmodok tovább ilyen morbid dolgokat. Elrendeztem az ágyam, majd kiballagtam a toalettre, vagy nevezzük inkább budinak. Szürke falak, elszennyeződött WC-csészék toalettpapír nélkül. Oda se neki, láttam én Romániában ennél cifrábbat is. Csak a szél ne fújna úgy az ablakon. Becsukom, be én, hiszen így odafagy a csészéhez a fenekem.
– Csukja vissza! – mordult rám egy bibircsókos takarítónő. – A levegő fél egészség.
– Tisztaság – javítottam ki bátortalanul, hátha ez is dinnye, és nekiugrik a torkomnak, – ami viszont – mutattam körül a mosdóban – hagy némi kívánnivalót maga után.
– Tényleg? Aztán kinek köszönhető? Ügyeljenek jobban a kedves betegek, és garantálom, minden mindjárt másképp fog kinézni.
A közeljövőben óvatosabb voltam, és csak akkor nyomtam fel a bukóablakot, amikor egy takarítónő sem tett-vett a közelben. Nézzük, van-e meleg víz is? Volt, de mi haszna, ha sem fogkrémet, sem -kefét, sem semmi mást nem hoztam magammal. Még ez a pizsama sem az enyém – néztem meg magam a tükörben. Elég ramatyul mutatok, máris öt évet öregedtem, bár azok után, amin átmentem, akár rosszabbul is nézhetnék ki. Hat óra – lestem a folyosó falán lógó faliórára. Mi az ördögöt csináljak most hét óráig, amikor az éjszakai műszakot felváltja a nappali, és még akkor is van félórám früstökig. Sétáljak? Miért ne! Elég hosszú ez a folyosó, és egyúttal a mindennapi sétapenzumnak is eleget teszek.
– Nővérváltás! Menjen mindenki a szobájába – figyelmeztetett egy nővér hangosan, mert hangosbemondó, illetve nővérhívó csengő, mint ilyen, itt nem létezett, s hogy mindenki meghallja, tilos volt a kórtermek ajtaját becsukni.
Többek közt ezt utáltam a legjobban, mert ezzel kicsiny mikrouniverzumom, melyet ez az icipici szoba képviselt, ezzel szinte vitrinbe került, és vele együtt minden betege. Ha szellentettünk is meghallották, kivéve a jajkiáltásokat, meg ha szükségünk volt valamire. Az érem másik oldala a hideg, ami a folyosókról beáramlott a szobákba. Igaz, a folyosót is fűtötték, miközben a végében megint csak egy nyitott ablak tátongott. Különös racionalitás, nem szólva a spórolásról, de hát nem vagyunk robotok, mindenki másképp csinálja.
– Hogy van? – kérdezte a nappalis nővér, egy fiatal, harminc év körüli ápolónő. – Hol kellemesebb: itt, vagy alattunk?
Végre egy elfogadható külsejű nővérke, mert a többi… Bár már én is nyolcvan felé csoszogok, a szépérzékem még működik. Sosem bírtam a dundikat, és itt a személyzet zöme bizony túlsúlyos. Hatalmas mellek, popók, ráncosodó arc, amit sminkeléssel igyekeznek kompenzálni. Azért akad köztük egy-egy csinos nőcske is, amíg valahol fel nem fedezik, milyen csinos a feneke, mint ennek az ápolónőnek például, utána kiemelik, mert az értéket, különösen egészségügyben, meg kell ám becsülni.
– Alattunk a pokol, itt a mennyország, ahol máris megláttam egyik legszebb angyalát – kacsintottam rá hamiskásan.
Hanem az ebédlőben újra kivert az isten hidege. Világos, itt is szellőztettek, most már biztos, hogy ez a mániájuk, de hát mi egyébre számíthat az ember egy egészségügyi intézetben? Helyet foglaltam az asztalnál, ahova már előzőleg teás és tejes kannákat helyeztek. Eltelt öt perc. Semmi kiszolgálás, még tíz perc, ugyanaz az eredmény. A betegek zúgolódás nélkül iszogatták a tejet, teát, ki mit szeretett. Társalgás nuku. Senki sem törődött a másikkal.
– Maga nem iszik? – kérdezte Lajos, a szobatársam, de olyan halkan, hogy háromszor is rákérdeztem, amíg megértettem, mit akar.
Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi sokkok hatására még rosszabbul látok, hallok, mint azelőtt. Nyolc körül megérkezett a reggeli, amit liften küldtek fel a konyháról.
– Balikáné! – kiáltott a falatozóba a szolgálatos nővérke.
Öreg, töpörödött anyóka tipegett a tálcáért. Egy darabig elnéztem, majd nem bírván tovább nézni, elvettem tőle a tálcát, és visszavezettem a nénit a helyére.
– Nagy Pál!
– Jelen!
– Ez a magáé. Cukormentes.
Most én csoszogtam a tálcáért. Valami felismerhetetlen pépes étel illatozott a tányéron. Illatozott? Inkább bűzlött, amitől majd kihánytam a belemet.
Ebéd után három óra pihenés. Lajos belemélyedt a Szent könyvbe, Gábor, a szkizofrén az udvaron focizott. A jelek szerint fizikailag itt nem igen szenvednek a betegek, étvágyuk kitűnő, csupán fejükben a kerék nem forog, úgy, ahogy kellene. Nálam fordítva volt: forgott itt minden rendesen, csak hol a hasam fájt, hol szédültem. Valószínűleg a magas vérnyomásom miatt. Nem is fért sehogy sem a fejembe, mit keresek itt ezek közt a dilik közt. Valahogy másmilyen kezelésre lett volna szükségem. Meg is kértem Dudás doktornőt: olyan osztályra utaljon, ahol kifejezetten a magas, illetve alacsony vérnyomásos betegeket kezelik. Sajnos ő azok közé a dokik közé tartozott, akik szerint magas vérnyomás miatt nem kell mindjárt valakit kórházba küldeni.
Háromkor megint felvertek álmunkból.
– Társas foglalkozás! Gyülekezés a társalgóban!
Szórakoztató, elmeélesítő gyakorlatok következtek. Például ki kellett mondani egy a-val kezdődő szót, melynek utolsó hangjával kellett aztán egy új szót képezni: antilop – padló, ajtó – óra. Vagy beszélgettünk a húsvétról, évszakokról, népszokásokról kb. egy elemi osztályos tanuló színvonalán.
– Holnap ének óra. Szeretnek énekelni?
– Igen.
Letelt az óra, mehetünk.
– Jó estét kívánok!
– Ni csak, Kamil! Hát te hogy találtál rám?
– Aki keres talál. Mi ez, vendégszoba?
– Mikor minek használják. Pillanatnyilag vendégszoba, máskor klub vagy éppenséggel ebédlő.
– Hogy vagy?
– Megvagyok. Köszönöm, hogy felkerestél.
Társalogtunk vagy fél órát, majd elbúcsúztunk egymástól. Van itt program, nem mint odalent, ahol majd meghaltam az unalomtól, miközben itt még látogatókat is fogadhatok. Másnap újabb látogatóim érkeztek: az Oszlányi família.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. április 20. 08:48

   Könyörtelenül egyenes és őszinte……mert hogy ilyennek kell lennie egy ÖNéletrajznak. Másképp nem lenne se értelme se értéke.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2020. április 21. 06:55

   Én is ezt mondtam annak az olvasómnak, aki figyelmeztetett, csak vigyázzak azzal a fene nagy őszinteségemmel, mert még megüthetem ezért a bokámat.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ