Nagyszalonta hajdúfészek tájékán jeles bihari hajdútanya Sarkad, melynek neve fekvéséből származik. Békéssel szomszédosan Bihar legsarkában fekszik Sarkad, innét támadt ropogós magyar neve. A Sarkaddal szomszédos, különösen hangzó nevű Kötegyánban (ma határállomás) is lakott már 1848 előtt vagy kétezer főnyi kálvinista magyar hajdú.
A nagyzerindi születésű nemes Osváth Imre, az 1830-as évben már papjok volt a kötegyáni magyaroknak. A kötegyáni pap kocsin sűrűn bejárogatott Szalontára, ahol Arany János „nótárius” házát mindannyiszor felkereste. Aranyné, Ercsey Juliánna után a Balogh, Ercsey és Fónagy családok révén (Osváthnak Fónagy Erzsébet volt az első felesége) rokonságot tartottak a verselgető szalontai jegyzővel, sőt utóbb komaságba keveredtek. Elsőbb ugyan csak amolyan lógós komaság volt a komaságuk, amennyiben 1846 augusztus 16-án Osváth Imre tiszteletes úr részt vett Arany Juliska keresztelőjén. Később valóságosan komák lettek. A kötegyáni tiszteletesék egyik leányának Arany nótárius uramék vállalták a keresztszüleségét. AranyJánosék házánál, hol „sógornak”, hol „komának” szólongatták ezentúl Osváth tiszteletest, valóságosan családtagként tekintették, szerették az öles termetű, mélységes kékszemű, hófehér fejű papot.
— Érdekes, hogy Osváthnak alig harminc éves korában hófehér volt haja, bajusza.
— Benéztem ismét komaasszonyomékhoz! — mondta mosolygósan a pap. Éppen a szabadtűzhelynél találta a szorgoskodó, kipirult Aranynét. — Egy kocsi búzát hoztam be a piacra. Elég jó áron elkelt s mivelhogy az asszony is tiszteletét küldte, ismét csak rászántam magamat a betekintésre. Jónapot kívánás nélkül különben sem tudnék elmenni Szalontáról.
— Még csak az kéne. Meg is haragudtunk volna komám! — felelte Aranyné, miközben fürgén intézte a sütésfőzés nagy ügyét, hanem most azután velünk ebédel a koma. Sohse szabadkozzék, hiszen vendégünk is van. Amig az uram hazajön a városházáról, együtt elbeszélgethetnek.
Sétáljon le komám az alsókertbe, odalent megtalálja Petőfit. Talán ismeri is már?
— Igen. Híréből ismerem! — hümgette némileg elfogultan a kötegyáni pap, akinek (az egy Arany János komája kivételével) nem a legenyhébb véleménye volt az efféle nagyhangú, kóbor firkász-népségről. „Deklamátoroknak“ tartotta ezeket a komoly kenyérkereső pályáktól vándorösvényekre letért, kollégiumi felfogás szerinti „nótás peregrinusokat”. Mégis, hogy kedvét ne szegje nagyra becsült komaasszonyának, leballagott a gyümölcsös és veteményes alsó-kertbe. A kert közepén szőlőlugas húzódott keresztül és éppen e lugasban mozgolódott egy vékonydongájú, cingár, különös legény. Zrinyi-kabát ligett-lógott rajta. Csizmája sarkával mérgesen gázolta a ledöngölt kerti út földjét. Hányta-vetette kezét. Meg-megállott, hol hirtelen nekilódult. Éles hangok süvöltöztek csutkás, nyúlánk gégéjéből. Tekintete fel-felmeredt az égre, majd tenyerét homlokához-homlokához nyomta. A déli nap a csipkés zöld szőlőleveleken át aranyfényes sugárhullámokat csapdosott a mozgékony fiatalember serényes, szikár fejéhez.
A galambszelíd óriás Osváth Imre tiszteletes nem is merészelt betolakodni ebbe a hosszú folyosószerű lugasba, olyan különös viselkedésű volt ez az ember. A lugas végén, mindjárt a szélső tőkénél megállott a pap, mikor a gondolataiban elmerült Petőfi odáig ért, az óriási darab ember mindannyiszor félszegül meghajlott és illedelmesen bemutatta magát:
— .Jónapot kívánok, alázatos szolgája a tekintetes úrnak. Én, kérem, Osváth Imre kötegyáni református lelkipásztor vagyok!
Petőfi ügyet sem vetett a papra. Különös taglejtéseit, szakadozott beszédét megszakítás nélkül folytatta. Ismét és ismét sarkon fordult. Ismét és ismét végigtáncolta a lehetős hosszú lugast, ám az Osváth Imre türelmének korsója kifogyhatatlan volt a csendes megnyugvás szent olajából.
A költő újabb és újabb feléje fordulásakor ismét és ismét meghajtotta magát:
— Alázatos szolgája a tekintetes úrnak! Jónapot kívánok!
— Ej, a fenébe! — Petőfi végül egyszer mégis visszatorpant, elkapta az ismeretlennek szelíd, kérő tekintetét s pillanatig rámeredt a papra, majd a virágszagú, meleg, fényes levegőbe mérgeset csapott szikár kezével, — ha jó, hát egye meg! — Sarkon fordult, hangosan „deklamálva” az aranyzöld szőlőlevél-lombozatok alatt folytatta sétáját, rá sem nézett többé a megrökönyödött tiszteletesre. A kötegyáni szelíd pap lelkében felettébb háborogva somfordált vissza Arany Jánosné komaasszonyához.
— No, koma, hót megismerkedtek? — kérdezte félszemmel Aranyné, forró zsírral fürösztve meg a tepsiben sistergő libapecsenyét.
— Megismerkedénk! — a papnak szontyolodottan hangzott a felelete és mialatt beszélni kezdette a különös ismerkedési jelenetet, a déli harangszó muzsikájánál a levesmarsra megjött a városházáról Arany János nótárius. Feleségével együtt nevetve hallgatták tiszteletes komájok kesergését.
— Szó sincs róla, különös emberfia ez az én Sándor barátom ! — kahácsolta hajdúmód befelé nevetgetve Arany. Vaskos bajuszától eltakartan rezgelődtek azok az alföldi magyart jellemző hangtalan mosolyok. Majd vidáman csillogó szemmel megölelte a papot, kedveskedőn megveregette széles hátát: — No, no! Azért ne zehernyálj
kedves papom. Meglásd, nem olyan emberfaló ez a szelekótya
Sándor!
— Hm! — Osváth Imre tiszteletes tovább nem szaporította a szót, véleményét úgyis megalkotta már az efféle deklamátorok felől, mindamellett a jó ebédnél kibékültek, összébb melegedtek Petőfivel. A költő névírásával ellátott költeménykötettel engesztelte ki Arany János komáját.
— Hát igaz, hogy ott a lugasnál láttam valakit, — beszélte nevetve Petőfi, — ámde, amikor gondolataimba elmerülök… Hm … Dolgozom. Ilyen csekélységekkel nem törődöm. S tudom is én, hogy ilyenkor mit beszélek.
Tizenhárom évig lelkészkedett Kötegyánban, ekkor az erdélyi gubernátor, Rhédey Ádám gróf, valóságos belső titkos tanácsos, Bihar vármegye örökös főispánja volt a kötegyáni földesúr. Rhédeynek Erdélyben és az Erdéllyel szomszédos országrészeken több, százezernyi hold föld birtoka volt.Kötegyáni uradalmához az antii, tamásdai, keményfoki, illyei és báji birtokok tartoztak. A kamarás méltóságot is viselte az aranykulcsos nagyúr. Egyébként felekezetére kemény kálvinista volt és az öreg kötegyáni kastélyban, ha ott időzött, mindennapos vendége, legbizalmasabb embere a pap volt. A bizalmas viszony 1844-ben szakadt meg. Rhédey gróf 1844-ben, karácsony első napján Ács-Nagy Sándor debreceni legátust, a későbbi vajdai jegyzőt meghívta ebédre, ami magában nem lett volna baj. Hanem ott kezdődött a hiba, hogy a legátust későn bocsátotta el a délutáni templomozáshoz. A kötegyáni hivek mér az összes karácsonyi énekeket végigénekelték, Osváth tiszteletes úr már-már maga indult fel a katedrába. A legátus
végre nagy dübörgéssel berohant és ilyen kisebb botránkoztatásokkal elvégezte a délutáni istentiszteletet, amely az öreg estével fejeződött be. Az érzékeny Osváth tiszteletest nagyon bántotta az eset és az illendőség határán belül megfeddette eljárása miatt a hatalmas grófi földesurat.
Rhédey gróf, bár beismerte, hogy a „dolog nem volt rendjén”, felindult a dorgáló szavakon s „kedves papjával” megszakította a további baráti jóviszonyt. Ettől fogvást, ha úrvacsorát vett, mindig az antii papot, Kovács János tiszteletest hivatta magához. Annál inkább meglepődött Osváth, amikor 1852-ben, Rhédey Ádám gróf elhalálozásakor, lovas futárral hívták Kolozsvárra. A gróf ugyanis végrendeletileg meghagyta, hogy Osváth temesse el, 100 ezüst tallért és három akó finom, marosújvárvidéki bort rendelt a papnak fáradtsága jutalmául. Az erdélyi kormányszék volt nagy hatalmú elnökét halála után két hét múltával temették el.
Osváth Imre Kötegyánból, tizenhárom évi paposkodás után, 1849-ben emlékezetes, megrendítően komor körülmények között került a sarkadi papságba, ahol azután, mint lelkész és a nagyszalontai egyházmegye kiváló esperese, 43 és fél esztendőt töltött el az Arany János komája.
A szabadságharc idején még Veress Ferenc doktor volt a sarkadi hajdúk papja. Veress Ferenc, a tudós pap, egyetemi tanulmányait Tübingában és Jénában végezte s papi képesítéséhez az ember-orvosi diplomát megszerezte. A sarkadi pap, a 48—49. évi szabadságharc leviharzása előtt, mintegy 40—42 éven át áldott, hírneves orvosa volt öt vármegyének.
A füvészkedésben is nagytudományú orvos-papot nemcsak az egész Biharból, hanem Arad, Csongrád, Békés, Temes vármegyékből, sőt Torontálból, Erdélyből kocsikaravánokkal felkeresték a gyógyulást epedők. A nagyszerű pap krisztusi szeretettel igyekezett megorvosolni mindenkit — személyválogatás nélkül — ingyen.
A legendás hírű orvos-pap nemcsak tudósnak, emberbarátnak volt kiváló, a hazafiságban is legelől járt. Két nagyobb fiát honvédnek áldozta, híveit, a sarkadi hajdúkat pedig a szószékből buzdította a katonáskodásra. A magyar kormány rendeleteit is a szószékből kihirdetgette a lelkes magyar öreg pap. Izzó lelke azonban a szabadságharc lehanyatlásával annyira elborult, hogy amikor a muszka hadak Bihart ellepték és Sarkad felé közeledtek, az utolsó vasárnap megrendítőn elbúcsúzott híveitől:
— Szeretett atyámfiai! — mondotta az aggastyán gyötrődő magyar szívére kulcsolt kezekkel, — én ezt a gyalázatot, nemzetemnek ezt a nyomorúságát, ezt a szégyenét nem bírom elviselni… Atyámfiai, menten meghalok én, mihelyst a muszkahad, az ellenséges idegenek a mi határunkra is rálépnek… Ti azonban ne hagyjátok el magatokat. Még inkább tartsatok össze gyermekeim, mert tirátok a szegény hazának szüksége van és ha árván maradnak. ne hagyjátok koldusbotra az én apró gyermekeimet sem…
A sarkadi hajdúk zokogva fogták körül, sírva búcsúztak öreg papjoktól. A pap a templomból egyenest a Feketekőrös partjára, a remetei erdőszélre vette útját… Az arrafelé kocsizó magyarok, az augusztusi hőségtől perzselt pázsiton halállal vergődve találták papjokat. Mérget ivott a pap s még a kocsi saroglyájában, hová a kolerás veszedelemtől borzongva fektették, meghalt a sarkadi híres orvos-pap. Az oroszok ekkor már megszállották Sarkadot, tisztjeik éppen a lelkészlakban telepedtek meg és szintén
azt hitték, hogy kolerában pusztult el a pap, tehát babonás félelemmel elszéledeztek a szomorú házból. A paplak halott urát a ház végénél, egy hátulsó konyhaszobában helyezték ravatalra, miközben az egyházfi a gyászhírrel elíndult Kötegyánba Osváth tiszteleteshez, hogy jöjjön temetni kiszenvedett öreg pályatársát.
Osváth tiszteletes másnap fekete selyem palástosan megérkezett, de már akkorra a muszkahad Sarkadról elvonult Világos felé, helyükbe honvédek érkeztek. Kiss Ernő, Knézich, Pöltenberg és Török Ignác tábornokok vezérletével egy átvonuló magyar sereg ütött szállást Sarkadon. Kiss Ernő már ekkor tudta, hogy halva fekszik a pap, tehát elrendelte, hogy majd csak a magyar sereg elvonulása után tartsák meg a temetést… Éppen törzstiszti tanácskozás volt a papház irodájában, amikor a palástos Osváth Imre több száz falubeli hivő kíséretében az udvarba tolult. A léptek dobogására, a tömeg zúgására, a gyásznép sirámos jajongásira Kiss Ernő tábornok indulatosan kilépett a tornácra, félkézzel felmarkolta kardját, másik kezében tábori sapkáját szorongatta és érdesen a papra kiáltott:
— Ez meg már miféle komédiázás?! Hiszen megparancsoltam, hogy csak majd holnap, a mi elvonulásunk után, temetkezhetnek…
— Tábornok úr! — felelte Osváth szerény főhajtással, — most nem is temetni jöttem, csupán megtekintem s imádkozni óhajtok szegény paptársam koporsójánál.
— Ilyesmivel ne is izgassanak most minket! — Kiss Ernő visszament a tanácskozásba, a pap siránkozó híveivel elvonult a halotthoz. A pap és gyülekezet a megrendítő koporsónál és a hazának ilyen gyászos állapotában nem tudták türtőztetni fájdalmukat, a ‘ régi kálvinista
gyászéneket énekelni kezdték:
Nincs mér szívem félelmére.
Nézni sírom fenekére;
Mert látom Jézus példájából,
Mi lehet a holtak porából. . .
Szűnjetek meg kétségeim.
Változzatok félelmeim:
Reménységgé, örömökké.
Mert nem alszom el örökké.

A sok száz torok, a sok száz egyszerű magyar lélek jajongó, fájdalmas éneklése végig zúgott az udvaron, még inkább felizgatta Kiss Ernőt, ismét kilépett a tornácra, egy katonával hivatta az egyházfit:
— Ez meg miféle óbégatás?
— Szegény tiszteletes urunknak adjuk meg a halotti tiszteletet…
— Küldje ide a papot! — Jött a pap, a tábornok ingerülten ráförmedt, — tiszteletes úr, mi most nem érünk rá ilyen komédiázásokra! Kérem a tiszteletes urat, hogy ne háborgassanak minket ilyen nehéz pillanatokban…
Mintsemhogy tovább folytassák az énekelgetést, inkább kidobálom innét azt a dögtestet! —A lelkész lehajtott fővel ment vissza a halottas konyhaszobába, bánatosan, fájdalmasan zengett a szava:
— Emberek, fogjátok meg ezt a koporsót… Az Isten szolgáját vigyük át a temetésig az őt megillető istenházába, ahol már nem háborgathatják földi hatalmasok! — A papot csakugyan a templomból temették el másnap. Az estét, az éjszakát még a lelkészlakban töltötte Osváth tiszteletes, a két tábornok szobája mellett egy belsőbb szobában vetettek neki ágyat. A tábornokok és az egybegyült törzstisztek a lelkész tanulószobájában éjfélig izgatottan tárgyaltak. Bár bort, ásványvizet bőségesen terítettek fel, senki sem nyúlt hozzá… Az ablakon át éles szavak, izgalmas kiáltások süvőltöztek a fülledt, nyomasztó éjszakába…
1849-ben, augusztus hat és tizedik napjai között játszódtak le ezek a jelenetek. Mintha csak halálmadarak rikoltották volna:
— Görgei áruló!… Görgei áruló! — A négy tábornok éjfél után visszavonult a Kiss Ernő és Pöltenberg hálószobájába.
— Itt legalább magunkra vagyunk, itt legalább még egyszer kibeszélhetjük magunkat! — mondta Kiss Ernő.
A szoba közepén, hosszú lócán két vizes edény és mosdótál állott, a tábornokok megmosdottak, majd kivitették az edényeket és hárman a lócára ültek, csupán Kiss Ernő maradt állva. Félkézzel folyton kardját fogta, a másikkal meg folyton hadonázott. Közben az indulattól szinte hogy toporzékolt, éles szavával összeszurkálta a szívét a szomszéd szobában virrasztó fiatal papnak. Minden szó úgy szúrt és metszett, mint a gyilkos tőr:
— Ez már bizonyos, hogy Görgei csapdába visz minket. Most már bizonyos a pusztulásunk, reánk biztos halál vár. Mégis jellemtelelen, aljas embernek tartom, aki most megszökik a seregtől és elhagyja a zászlót! —
A tábornokok a sarkadi gyászos papi házban ekként beszélgettek és vívódtak együtt reggeli négy óráig. Ekkor riadóra sorakozott a sereg. Kiss Ernő eltávozásuk előtt még benyitott az Osváth tiszteletes szobájába, melegen, erősen megrázta a pap kezét:
— Isten áldja tiszteletes uramat, hajh, mi már elmegyünk… Bocsásson meg, hogy ebben a lelkiállapotban nem tudunk osztozni az önök gyászában… Bocsássanak meg a hívei is, hogy ebben a szorongatott helyzetben nincs kedvünk, nincs időnk az illő gyász kifejezéséhez…
Áldja Isten mindnyájokat, tiszteletes uram! — Még a komoly Török, majd Knézich, végül Pöltenberg is kezet fogtak a pappal, azután lóra ültek és a sereggel Gyulán át elvonultak Arad-Világosra… Nem sok hét telt belé, — Osváth Imre tiszteletes többé nem felejtette ki imádságaiból az ő vértanú emlékezetöket, — hóhérítélettel meggyilkolták őket és eltemették a halott pap házának halálra szánt, komor éjszakai vendégeit is.
*
Osváth Imrét, az Arany János komáját, 1849-ben, Veress Ferenc halála után meghívták sarkadi papnak. A kedves, jó embert az „asszonyok papjának” elnevezték. Csakugyan nagyrabecsült, kedvenc papja volt a hitbuzgó Tisza Lajosné széki Teleki Juliánna grófnő és Bölönyi Györgyné Uray Leona bárónő nagyasszonyoknak is. A mélyérzésű, gyengédlelkületü, kiválóan művelt, szelíd, érdekes sarkadi papot, bár mind Geszt, mind Ugra más egyházközségek voltak, mintegy udvari papul tekintették. Osváth tiszteletest a többi bihari jeles famíliák is nagyon kedvelték, bejáratos volt, jóbaráti összeköttetést tartott fent az Arany János komája például: Feketegyőrösről a Nadányiakkal, Sisáryakkal, Sarkadról a Gorovékkal, Lacsnykkal, Trajánovitsokkal, Márkyakkal (Márky Sándornak, a kiváló történetírónak keresztapja volt a tiszteletes úr), Kötegyánból az örmény eredetű Govrikokkal, Riskókkal, Tenkéről s Feketetótról a Sebessekkel, Nagyszalontáról, Feketebátorról, a Veresgyűrűs-pusztáról a Lovassyakkal. Ercseyekkel, Baloghokkal, Sánthákkal, Árpádról Markovtsékkal, Okányból Szlávyékkal, Váradról Füredyékkel, noha e családok nagy része római katholikus volt. Egyik legbensőbb bizalmasa volt Simonyi Lajos báró miniszternek, sőt még a legvitézebb huszárt, vitézvári báró Simonyi József „óbestert” is ösmerte. mint maga is aradmegyei birtokos. Az Arany János komája Erdőgyarakon örökölt Fónagy féle birtokán Sárossy Gyulát (az Arany trombita poétáját) és Stáncsics (Táncsics) Mihályt sokáig rejtegette. Az aradmegyei Fábián- és Tabajdi-családokkal is jóbarátságban élt (Tabajdi Károly a későbbi hírneves és az oláhoktól rettegett aradmegyei
főispán keresztfia volt). Kedvelték a Tiszák is, mint a büszke Tisza Lajos. Bizalmasa volt Dőry József báró bihari főispánnak és Tisza Kálmánnak, ameddig a nagyúr szegre nem akasztotta a bihari pontokat… Ekkor útjaik elváltak, mert — noha Osváth sohasem volt éles késsel vagdalkozó párlember, — holtáiglan nem felejtette el éjszakai találkozását a négy honvédtábornok vértanúval és a Tiszáék vármegyéjében mindvégig megmaradt függetlenségi hazafinak.
A sarkadi Almássy gróf kastélyában sem történhetett meg családi ebéd Osváth tiszteletes nélkül, itten az ország több katolikus főurával megismerkedett. Szerették, becsülték a sarkadi vén esperest lelkésztársai is; hiszen igazi Áron családhoz tartozott. Sógora volt Balogh Péter debreceni püspöknek, vejei közül a vadászi-, majd a kötegyáni pap Bor Áron és erdőhegyi pap Csiha Márton szintén református lelkészek voltak. Bár az esperességtől magas életkora miatt 1881-ben visszalépett, 1888-ban (81 éves korában) még ő hívta össze először közgyűlésre Budapestre a református közpapokat, ebből a kis csírából támadt a manap az egész országot áthálózó „Országos Református Lelkész Egyesület”, másként „ORLE“. Az 1892 év december havában elhunyt Osváth Imrét, Arany János szelidielkű sarkadi pap-komáját hazafias érzelmeiben és családi és baráti életében sokszor sújtották gyászos csapások, gyötrelmes szenvedések, mégis hivő, erős magyar lelkéhez soha nem férkőzött kétség. A szabadságharc gyászos vége után, kedvesei betegágyánál, koporsójánál jellemzőleg el el mondogatta:
— Jób pátriárkával tartok… Sok nyomorúságai vannak az igaz embernek, de mindazoktól megszabadítja őket az Úr!

Forrás: Móricz Pál: Magyar sirató. Magyar Elektronikus Könyvtár