Gáborom,
kész röhej, hogy én ebben a militarizált, kényszerű magányban mivel foglalkozom!
Időnként kimegyek a kicsi udvarra, s beszélgetek a madarakkal. Legtöbben a városi verebek vannak, néhány feketerigó, pinty és egy tucat apró, fürge röppentyű, fogalmam sincs mi a nevük, csak azt látom, hogy kiváncsian néznek rám a meggyfák ágairól. Aztán amikor belefáradok a nézésükbe, a saját írásaimat olvasom, s csudálkozom, hogy te képes vagy azokat a régi, kisded képaláírásaimat sorra betenni az újságodba. Csudálkozom, s örvendezem is olykor, mert elevenné válnak általuk azok a szilaj hetvenes évek, amikor mi együtt voltunk jóban és rosszban, s hittünk valamiben, őszintén, iparkodva.
Az imént értem a végére egy elő, vagy utószóra, amit a Feketeruhás hölgy finom ujjaihoz írtál, amelyben ez van: „Olvasom egy más korban született, mit se fakult leheletfinom helyzetképeit, mélyükön a ma is revelációként ható lírai felismerésekkel. Mintha egy rég elapadt kút vize bukkanna elő, annyi év távolából ugyanazok a stílusfordulatok, ugyanaz a sajátos, elekesi szemlélet nyitja rá tekintetünket a világra, amiről úgy tűnt, hogy immár örökre a szerző múltjába veszett.”
Bizony, sok minden veszett a múltamba, mert azokból az évekből rengeteg átélt eseményt, hangulatot nem írtam meg, főleg a betegség, s a vénség miatt. Mindenkinek megvan a maga sorsa, senkit nem hibáztathatok emiatt, talán még önmagmat se. De csak talán, mert ott van például egy-két nagyhavú téli nap, amikor Arghezivel kávézgattam. Páskándival járogattunk akkoriban a Kiseleff-sugárúti vendéglőbe, ahová Arghezi is rendszeresen járt, s ha mi is ott voltunk, leült az öreg az asztalunkhoz, s beszélgettünk a költészet, s a világ dolgairól.
Na, ezeket a hangulatokat mindig szerettem volna fölidézni, de eddig még soha nem idéztem föl! Kár pedig, nagy kár! Most is fülemben vannak a szavai, amikor lezártnak tekintett valami fölösleges vitát, mondván, las-o balta….És úgy is történt, hagytuk a fenébe az egészet, konyakot rendeltünk és néztünk ki az ablakon. Volt mit nézni, nagy pelyhekben hullott a bukaresti hó!
Vagy ott van egy másik emlék, Amerikáról. Viszonylag sokat írtam róla, de azt nem írtam meg, hogy mlyen volt a kilátás az Ikertornyok tetejéről nézve. Csak akkor döbbentem meg, amikor láttam a tévében, hogy omlik össze az egész, pillanatok alatt, én pedig biztonságban éreztem magam a tornyok tetején, kevés idővel azelőtt.
Most már másképp látok mindent, most már elkap olykor a bizonytalanság. Talán nincs is semmi bizonyosság a világban, csak a bizonytalanság!

Ölellek Gáborom,
maradj otthon!
Feri.

1. Gergely Tamás:
   2020. április 21. 05:26

   Stockholmban lenne egy állhatatos olvasód