– Pontosan emlékszem: kilenc óra húsz perc volt – mondja Szabó Albert. – Hát szalad a leányom, s már messziről kiáltja: édesapám, baj van! Kérdem, mi a baj, lányom? Alig tudta kimondani a lihegéstől, hogy a sínekkel van baj. Hol, kérdem – ő meg mutat Kocsárd felé, hogy ott. Mondom az asszonynak, szaladj, nézd meg, mi a helyzet; én, amint tetszik látni – mankóval járok. Megy le az asszony, de úgy négyszáz méterről megfordul, s jelenti, hogy csakugyan baj van a sínnel. Közben a leányka elmondta, hogy egy tehervonat haladt el mellette, furcsán zakatoltak a kerekek, ő megnézte a síneket, s látta, egy darab ki van törve. Rögtön telefonáltam a pályamesternek, az én szerepem ennyi volt. Aztán jöttek a vasút emberei, kijavították a hibát. Ennyi a történet. Az a helyzet, hogy én – mivel magam is vasutas vagyok – arra tanítottam a gyerekeimet, járjanak nyitott szemmel a vasúti töltés mellett. Nemcsak azért, mert itt lakunk, a sínek közelében, hanem azért is, hogy ügyeljünk a vonatok biztonságára. Többször nmagyaráztam, nem jó jel, ha nagyon zakatolnak a kerekek, ha túlságosan dübörög a vonat. Olyankor meg kell vizsgálni, nem történt-e valami hiba. Gondolom, ennek a figyelmeztetésnek is tulajdonítható, hogy észrevette a törést a lányom.
A fentieket a Fehér megyei Vajdaszeg falu vasúti megállójánál jegyeztem le. ahol a Szabó család lakik. Fölkerestem azért Marosvásárhelyen Bakk András mozdonyvezetőt, aki az esetről tudomást szerezvén, azt nem tudta szó nélkül hagyni, a Szabó Ibolya hősies tettéről a helyi lap szerkesztőségét levélben értesítette.
– Húsz éve vagyok mozdonyvezető. Nézze, itt a menetrend. A síntörést kilenc óra húsz perckor jelentették, tizenegy negyvenkor személyvonat haladt volna át a törött síneken. Nem tudhatjuk, mi lett volna a síntörés következménye, ha idejében nem veszi észre a tizenkét éves Szabó Ibolya. Ez az igazság. Egy ilyen szép cselekedetet bűn volna szó nélkül hagyni. Nekünk, vasutasoknak, ugye, kötelességünk figyelemmel kísérni a vonat állapotát. De egy hetedikes kislány számára ez nem előírás. Ezen a kislányon ezúttal meglátszott vasutas szülő nevelése. Az ő tettét nevezhetjük hazafias cselekedetnek, figyelmességnek – de akárhogyan nevezzük, egy a fontos: értékelnünk kell.
A magam részéről nem tehetek mást, minthogy e sorokhoz mellékeljem Szabó Ibolya fényképét. Mások – illetékesebbek – valószínűleg hangsúlyosabban is kifejezték már köszönetüket.

Forrás: Új Élet, 1976/23. szám

1. Nászta Katalin:
   2020. április 21. 04:11

   Elekes Ferencet olvasni mindig jó. Megosztottam ezt az írását én is, hátha segít valamikor valahol valakinek egyszer. Konkrétan.