Add, Uram, hogy pihenjen e nyughatatlan szellem mindezek után.
Adj örök nyugodalmat neki!
Jó volt…
A legjobb, legtudósabb és legigazságosabb mindannyiunk közül…
Csakhogy éppen a jók azok, akiket nem bír elviselni e mocskos világ,
megöli őket, ha nem bírja lerántani maga mellé a sárba…
Azóta az odaáti álom mibenlétét is megtudta, megtapasztalta, amitől
tartott…amitől rettegett…nem lehet semmi baj, nézzétek nyugodt
arcvonásait e halottnak…Pihen a kar, amely a gonoszakkal
egyetemben, bizony,a gonoszak közé vigyült jobbakat is átsegítette a
setét folyón…
Hogy félreismertük valamennyien, még azok is, akik a legközelebb
állottunk hozzá, a gonoszhoz átpártolt édesanyját sem tudhatta maga
mellett, küzdőtársa alig volt, szerelme – szerencsétlenségére –
eszköznek szegődött, hogy ellenségei kiismerjék.
Édesapja szelleme sem ismerte eléggé odaátról (ámbátor legalább
nekik, áttetsző entitásoknak – mint hírlik – megadatott a
mindentudás)… Elégtételre ösztönözve mindegyre e világ bűnei miatt
amúgy is végsőkig megkeseredett fiát…
Ángliai elveszejtésének eltervezésekor ellenségei a balek szerepét
rótták ki rá. Hogy lehettek ennyire ostobák!
Vagy épp ellenkezőleg?
A gonosz is tanul, gonoszságában szemfülesebb lesz: a kard-asszó
megnyerésének felajánlásával hiúságát legyezték, ekkor mintha
feladta volna minden óvatosságát, ami addig jellemezte – játék volt ez
is, és ő hitt a játékban, mondhatni: EGYEDÜL A JÁTÉKBAN HITT –
és szinte ujjongással vetette bele magát a felajánlott „játék-
küzdelembe”.
Amit elveszejtésére szántak halálos ellenségei…
Adj, Uram, örök nyugodalmat neki! Csupán a nép zokogása nem
hallatszik el e ravatalig, a sorlövés zaján át, a népé, aki méltán siratja
Dánia egyetlen igaz királyát, aki lehetett volna, jobb egek alatt.

Forrás: Hargita Népe