A repülő gyermek

Cigányországban a csoda a földön hever, csak le kell hajolni érte. Minden gyógyulás visszatérés a halál torkából, sőt néha a túlvilágról. Egyik nyáron egy lánytáborban lelkészkedtem, amikor telefonhívás érkezett Verdunből: „Mamuko meghalt!” Faképnél hagytam a nyájamat és Verdunbe siettem, mert a gyászoló családnak bizonyára nagy szüksége van a szolgálataimra: le kell csendesíteni az őrjöngést, intézni a temetést, a templomi szertartást… Útközben számígattam, mennyi idő kell mindennek elrendezéséhez, hogy az esti imára visszaérhessek lányaimhoz a tábortűzhöz. Az első ismerős, akivel a városban találkoztam, maga a halott volt. Mamuko feltámadt, jókedvű, éppen reggeli fehér borocskájáért ment a kocsmába.
– Mamuko! Azt mondták, meghaltál!
– Meg hát, Yoska. Tegnap halott voltam, de a nővér beadott nekem egy injekciót és magamhoz tértem. Most már tökéletesen érzem magam.
Ebben az esetben a fecskendőben volt a csoda. Nemhogy csoda volt, hanem egyenesen – és ez egy roma számára magától értetődő – visszatérés a halálból az életbe.

Ha valaki a priori hisz a csodában, könnyen megadja a történteknek az utolsó lökést ahhoz, hogy egy mindennapi eseményből csoda legyen. „A háború alatt – mondja Pulo, a manus férfi – egyszer németek üldöztek. Amikor már majdnem elkaptak, segítségül hívtam a hailighé csiá-t, a romák jóságos «szent lányait», és abban a pillanatban tizenöt kilométerrel odébb kerültem.” A pünkösdizmus hízelgő légkört teremt a cigányok csodaigényének, ezért szívesen csatlakoznak hozzá. Néhány hónappal e csodás elragadtatás elmesélése után Pulo „megtért” és részesült a „vízkeresztségben”. A Montpellier-i gyülekezetben 1966-ban alkalmam volt szemrehányást tenni egy evangéliumi lelkésznek azért a könnyedségért, amellyel csodaváró hangulatot teremt az újságjában. „Hittem a cigányoknak” – felelte. Én bizony nem mindig, legalábbis e téren nem. Pulo épp ott van és megkérem, mesélje el újra e történetét. Megújult az elbeszélés, a „jóságos szent lányok” szerepe immár nem illeszkedik új hitébe. „Nem ők mentettek meg, de amikor segítségül hívtam őket, arra jött egy teherautó és fel tudtam ugrani rá.” Az első elbeszélésben ama „utolsó lökés” kitörölte a teherautót. A Gondviselés közbelépése Dániel prófétához méltó csodát teremtett.

Szolgálatunk igen nyomorúságos lett volna, ha abból áll, hogy kijózanítsuk a cigányokat illúzióikból és az álcsodákból. Egyszerűségük arra buzdít minket, hogy ne akarjuk megjátszani a nagyokost. Igaz, nem mindig könnyű egységben tartani az észszerűséget és a hitet.

(Folytatjuk)