„Szerelmemnek nevezett”
Mamut mailinterjú Fehér Illéssel (3. rész)
Az erdélyi költők is magyar költők… Megosztott magány: 3×33 vers (Ady, Cseke, Szente)…
6. kérdés:
Rendben: megértettük és elfogadtuk, hogy számodra magyar szövegek vannak, függetlenül a földrajzi hovatartozástól, ám az mégis érdekelne, hisz a Káfé többnyire erdélyi vállalkozás, hogyan kerültek be erdélyi szerzők a fordítandók közé?
– Válaszomat eredendően egyetlen tőmondatba akartam sűríteni: a világhálónak köszönhetően.
– Törd a fejed, légy vidám alapon – végiggondoltam: kacskaringós az út a világhálón is, akár az élet minden területén.
Minden első fordításkötetem: Ezüst híd – Srebrni most megjelenése után kezdődött. Barátaim, egyúttal a kötet recenzensei – Túri Gábor és Ljubomir Đukić – kérdezés nélkül elindítottak egy blogot: Ezüst híd – Srebrni most. Ezzel akarták a kötetet népszerűsíteni. A blog hamarosan „szűknek” bizonyult. 2012 áprilisában, talán áprilisi tréfaként?, egy újat, a mai napig is élőt szerkesztettem – ahová fordításaim kerülnek – a cím maradt.
– Először Pintér Tibor†, a Magyarul Bábelben főszerkesztője keresett meg – megkért: legyek a honlap munkatársa. Szívesen vállaltam. Utólag: nagyon sokat köszönhetek ottani munkásságomnak. Többek között az erdélyi költőkkel való kapcsolatteremtést. P. T. mint kitűnő mentor, sokszor hívta fel figyelmemet egy-egy költőre. Többek között Cseke Gáborra. Következtek a fordítások, a személyes kapcsolatteremtés, majd egy számomra a mai napig is az egyik legkedvesebb riport és egy riportsorozat, immár a Káfé Főnixen. Amire nagyon büszke vagyok – itt a „Kiemelt” rovatban műfordításaim is szerepelnek, kizárólagosan a Káfé-szerkesztő válogatásában.
Nem jegyzem külön, hány erdélyi, délvidéki, honi… költőtől fordítottam verset, de… Az évek során összegyűlt fordításokból tavaly egy kötet is összeállt: Megosztott magány. Ady András, Cseke Gábor és Szente B. Levente válogatott versei – 3 x 33 vers. Nem véletlen, szeretek a számokkal játszani. Egyelőre az íróasztal fiókjában hever… Ha minden igaz, nem marad ott.
Következzen 3 – 3 vers a kötetből:
Ady András
Modellezés
mikor már mindent
ledobtam magamról,
szóval akkora vetkőzésbe
fogtam, szent nagy
meggyőződéssel, hogy
az atomokig meg sem
állok, mikorra már
mindent kidobtam
magamból, hogy azért
legyen ez a súlytalanodás
teljes, kintről és bentről
is végigvitt, hiszen
a személyes halálig,
a személy-halálon túl
is el kellene vinni minden
folyamatot, amely mennyeien
puha és földien érdes és
adja némi mosolyát az
újjá-újraépítkezésnek,
mondom, mikor elképzeltem,
hogy már mindent ledobtam
magamról és kidobtam
magamból, nem a semmit,
a várt-kívánt alapnihilt kaptam,
hanem egy-egy újabb, egyre
vénebb és ősibb, és idők előttibb,
főtuszpozícióban szunnyadó szóréteget
Genézis
éjjelenként, miután mindent
odaadtam neked, s minden
adhatót tőled elvettem,
mikor egymásra dobott
testekkel pihenjük a
kínvallatással felérő kéjt,
nem ritkán a leggonoszabb
varázslást idézem: jó lenne,
ha kicsit meghalnál, hogy
általam feltámadhass,
de csak bennem!
Rehabilitált?
itt nemrég
leégett egy ház,
ez valakiknek ha
nem is bevallottan, de
egyfajta élet-ikonja volt,
imádságos emelvénye, s
most? azt hiszem ezzel ők
is így lehetnek: ezentúl minden
szentképben nem az egészet látják,
hanem a véletlennel összetapasztott,
a talánok sorozata által kény-kedvvel
összetartó, megtévesztően egynek ható
szilánkhalmot
Cseke Gábor
imperatívuszok
ne bántsd a fát
szeresd felebarátodat mint tenmagadat
vigyázz kész rajt
mélyvíz csak úszóknak
mozgás mozgás
hölgyválasz
itt az idő most vagy soha
robbanásveszély
tartsa tiszteletben a csendidőt
a vezetővel tilos szóba elegyedni
kötelező öltözék rendjelekkel
mindent a szemnek semmit a kéznek
váltson idejében jegyet
ittas vendéget nem szolgálunk ki
kelj föl és járj
a terv mindenekelőtt
szemüveget a bírónak
emberek legyetek éberek
kopjon le fiatalember
számolja meg a visszajáró pénzt
fegyvert lábhoz
ne nyúlj hozzá frissen mázolva
az igazat mondd ne csak a valódit
étkezés előtt mosson kezet
add a kezed muntyán testvér
munkát kenyeret munkát kenyeret
fogyasszon halat
mondd mit érlel annak a sorsa
a fejét üsd hogy ne sántuljon
biztonsági öv használata kötelező
csak előre édes fiam
el a kezekkel
az állatok etetése tilos
döntsd a tőkét ne siránkozz
tessék lábat törölni
mindent bele
takarékoskodj villannyal tüzelővel
szavazz a napra
amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra
húzd rá cigány
pofa súlyba
(1979-1980)
Megosztott magány
Az öregség találkozik a kályhasuttal. Ez, valahogy, elkerülhetetlen. Tisztességgel köszönnek egymásnak. Az öregség pedig, aki már jócskán eltörődött, csöndesen megkérdezi: „Öledbe fogadsz-e?”
A kályhasut eddig mindenkit befogadott, aki nála keresett menedéket. A fekete macska már régi-régi lakója. Miért ne fogadná be hát az öregséget is?
És ha már befogadta, akkor az öregség kénytelen megosztani a helyét a macskával, aki, mert régebbi vendég, tudja a szabályt: mindaddig ura maradhat a helyzetnek, amíg simulékonyan viselkedik.
Miért is ne tenné? Kedvére való az életfogytiglanig tartó, megosztott magány.
Házalni tilos
napok és hetek sőt hónapok de bizony
évek óta járom az utat
kaputól kapuig azt hittem valamikor
a vándor becsben áll majd mert viszi a hírt
északról délre nyugatról keletre ahogy a szelek
a magvakat ide-oda sodorják
jó talajra rossz talajra talán kikél
de a kapukon túl odabent reszkető
félelem lakik millió emberarcot öltve s már nem is
tudom a nehezen megnyíló kapukon
belül vannak-e többen avagy az utcán
nyüzsgünk túl sokan pedig már
minden sarkon virít a tiltás:
házalni szigorúan tilos!
Szente B. Levente
A tűz
Vajon hol ér véget a gőg? –
Vajon hányféle a jóság?
Nem-e olyan mint mesében a varázslás?
Az istenek között
néha azon tűnődöm,
szerénységünk ha lángra lobban,
talpon, orcánkban büszke pírral,
vajon ki maradna?
Hazafelé
Nálunk naponta ingét vedli az ég –
azt mondják: már ilyen ez a világ
se zöld, se piros, kissé gyulladt, szürke, olyan,
mint az árnyak mögött kuporgó énem leginkább
mint öregedő, kérges tenyeremben a barázdák,
messzi futnak, egyenest az ég felé mutatnak benne a falubeli utcák
de esténként te csak emlékezz –
nézd, hogyan hajol föléd csillag és holdbeli tájarcom,
kinyújtóznak benne a piros-kék házak, míg lelkedben őrt állnak az út menti akácfák.
torkodban dadog a lélek és megszorul a szó:
hazát. házat. ennyit akartál?
Néma falban
ezer
beszédes
kő szorong
minden
néma falban
……………………
úgy mondják
egyik kőben
sötét démonok
másikban
fényarcú angyalok
……………………
magunk vagyunk
itt a malter
mi követ kővel
összefog
És nem bírom ki… mesélnem kell arról, hogyan jön létre kapcsolat erdélyi magyar és szerb költő között egy fordítón keresztül.
Fordítottam Ana Nikvul, szerb költőnő versei közül is. A fordítások, köszönve a világhálónak, Szente B. Leventéhez is eljutottak, táptalajra leltek. Levente még verset is írt – Annához. Elküldte – lefordítottam – továbbítottam.
Most már közös – Anna Nikvul/ Szente B. Levente kötet összeállításán gondolkodunk.
Ana Nikvul 3 verse:
edd meg már ezt a békát
a régi közmondás szerint
ha valaki megeszi reggel az élő békát
megelégedetten nyugtázhatja felismerte
a valószínű legrosszabbat
ami magával aznap történhet
természetesen
az edd meg a békát metafora hogyan kezdeni a napot
a legnehezebb és legkihívóbb feladatot egyre halogatja
valószínű ugyanúgy
mint azt ami életében kedvező fordulatot hozhat
ám a nép egy egész könyvet egyetlen mondatba sűrített
amit ma megtehetsz ne halaszd holnapra
méghozzá egyértelműbben
a szerelmesek napja lehet hogy a megcsaltak napja
és így minden mindegy
a népszerű lélekbúvár könyvet olvasom
az edd meg ezt a békát
huszonegy tanáccsal hogyan lehet a halogatást legyőzni
majd sikeres lesz a munkában és magánéletében
épp hogy ne legyek tájékozatlan
semmi értelme annak hogy ne tudjak jótevőmnek valamit mondani
ha esetleg kérdez
és hogy ne húzzam
minden nap karja éjszakábanyúlóan hosszú
a mindennapok agyonrágott óráiba sajtolt
hát megeszem ezt a békát
jőjjön aminek jönnie kell
remélem gyomromban nem fog sokáig ugrálni
kedvesem szerelmemnek nevez
pár napja a föld szívének
holmi eldugott sarkába mentünk
mondja nekem egy folyórészt akar venni
ám a folyó jaj kanyargós jaj erdővel szegett
kedvesem szerelmemnek nevez
azután egy mókusokkal barátkozó
művészt látogattunk meg
csiszolatlan fából készít ikonokat
és feleségétől a bokor mögé bújva cigarettázik
gyenge a szíve hát szidja
szamócabort ittunk
kedvesem szerelmemnek nevez
azután két fiatal franciával találkoztunk
elhagyatott út mellett kombiban dideregtek
földvásárlásra vártak majd sárból házat építenek
ahol életük végéig nyugodtan éldegélnek
mert vallják szelíd nemzet a szerb
kedvesem meg ismét szerelmemnek nevez
azután elővettük a zseblámpát és a súlyos délen készült
paplannal fejünk búbját is betakartuk
képregényeket és az akkor mikor még kő voltam
írt locsogó verseimet olvastuk
kedvesem akkor is szerelmemnek nevezett
azután cirógattuk egymást meg tudják mi következett
azután ujjunkat egymás fülébe dugtuk
úgy tettünk hogy előtte nem is léteztünk
és így
kedvesem belém költözött
mindig szerelmemnek nevezett
ó szerelem
Mese
abban a városban születtem ahol a legjobb farmernadrágokat árulták
és ha torkunk fájt orvoshoz vittek bennünket
szerencsére anyám egészségesnek vélt
így manduláim megmaradtak és a jó öreg farmernadrág is
hordom ha rám tör a gyerekkor meg az erőtúltengés
és még mindig ugyanazt a számot viselem
a városban meg a csevap és a rostélyos illata terjengett
ma két város
a miénk és az övéké
ma város a négyzeten
első tortám az öreg rugós ágy alá keveredett
első olaszhoni babám élt és mondogatta mama
első anyám állította mindent megvalósíthatok csak akarnom kell
az első tv-készülékem a szomszédok mozija volt
első jövedelmem malacka-kasszából eredt zsilettel vettem ki
első játékom az üveggolyó és a labdarúgás volt
első szoknyám az első iskolanapra a vesznától kölcsönkért volt
első félelmem vámpírtól eredt
első szökésem otthonról hároméves korom tette
első nagy szerelemem nem tudott csókolózni
első férjem gyalogjáró enciklopédia volt
első munkahelyem a sükettelefonok és hadakozók párbeszéde volt
első könyvemet egy kopari könyvesboltban loptam
első megjelent címem megtanítalak énül
a csevap disznó- és marhahús városában születtem
és a városra mindig valami méreg illata telepedett
és hogy ne fulladjunk meg orrunkat kendővel takartuk
akkor az iskolában úgy tanították országunk gazdag
előttünk az élet aranykor következik
és friss rózsaszirmokként szóródtunk szét a világban
és az edényeket összekevertük
és sírtunk sírtunk sírtunk
és összecsomagoltunk és ismét útra indultunk
és az egész világot bejártuk
és visszatértünk hogy ne szenvedjünk
és ismét szenvedtünk szenvedtünk szenvedtünk
és soha többé sehová vissza nem tértünk
és egyhelyben állunk és várjuk
hogy megtudjuk tulajdonképpen mit várunk
magunktól és egyáltalán mindentől ami van és talán nincs is
pedig minden olyan egyszerűen egyértelmű
azok vagyunk akik vagyunk és akikkel vagyunk
ennyi a mesének vége
Szente B. Levente „Anna-verse”:
Hetedik mennyország
(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)
Ana Nikvulnak, tisztelettel
Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,
mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom
fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,
szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,
és amikor integet vissza nekem,
mostanában lehunyom szemem,
nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,
és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,
ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,
és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,
hová, merre tévedtem,
mire gondolok éppen?
Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,
hogy gondolataim messze-messze,
távoli időkben járnak, hol dadogni tanult
a gyermek ember,
s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,
ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén
a szűk ösvényre mutatott,
finom gyümölcsök és békés állatok mellett
nyelvi szóképeket úgy rakosgatott
egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó
kívánatos csillagok.
És én érteni akarom,
megérteni az élőt, az elesett fákat,
azokkal együtt kik a kert túloldalán
néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,
azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált
szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,
mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,
hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,
az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes
képnyomok tudatomba való érkezését,
az ismertetlen érzéseket, fülemnek is másmilyen
hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,
hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,
beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha
a lelkem titkaiba valakik belesnének,
ma is elhitetik velem,
ez lehet a hetedik mennyország.
Csak ez a bizonytalanság ne lenne.
(Forrás: Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal)
Megint hosszúra sikeredett a válasz.
Kérdezett: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2020. április 23. 07:46
Köszönöm, hogy gondolataimat megoszthatom a Káfé Fönix olvasóival.
2020. április 23. 07:50
Jó volt megismerni egy rendhagyó fordító munkáját. Gratulálok!
2020. április 23. 08:41
Köszönöm – Nászta Katalin.