Macsili eltűnése

– Hogy hívnak? – kérdi a rendőr.
– Vastretin, Janine.
– Hogy írják?
– Nem t’ok írni.
– Apádat hogy hívják?
– Az apám a Nono.
– És anyádat?
– Anyám a Zézette.
– Hol laknak?
– Nincs címünk. Vásárosok vagyunk, a kocsink Courneuve-ben van.
– Coumeuve-ben hol? Nagy az a Courneuve! Sok lakókocsi van ott.
— Nem t’om. Egy út mellett. Nem messze van egy fűszerüzlet.
Az egész nagyon homályos. Macsili tizenhárom éves lány, vad tekintete sunyinak is tűnhet. Bizonyára titkol valamit. Hiába mondja, hogy hazatalál, és hogy van egy bátyja Montreuilben, képtelen megadni egy lakcímet. Egy üzletben kapták el, amint a kitett áruk között turkált. Iskolában kellett volna lennie. Macsili most hosszú fogságra kényszerül, anélkül, hogy hírt kapna övéiről, ítélet nélkül, anélkül, hogy bármit pontosan a szemére vethetnének. Írástudatlanként nem tudja kibetűzni, de még helyesen kiejteni sem azt az átkozott polgári nevét. Macsilit, alias Janine Wintersteint lecsukják, a Denfer-Rochereau gyermekmegőrzőbe viszik Vastretin Janine néven.
Nono két napot várt, mielőtt a Coumeuve-i rendőrséget riasztotta volna. Tépelődött; nem szereti, ha dolga van a rendőrséggel. Szegény fickó, fél a tányérsapkásoktól. Talán valamelyik nagynénjénél vagy a bátyjánál van a kicsi. Az aggodalom végül erősebb, mint a pirengrétől való félelem. Megmutatja a papírjait. Winterstein Léon, állandó lakcím nélkül. Könnyekben úszó felesége is bemutatja igazolványát: Marié Bourget.
— Winterstein? Senkit nem jelentettek ezen a néven.
Később majd még keresik, a dosszié elől marad. Közben Zézette és Nono a kocsiban sírnak, hívnak, hogy segítsek, mozgassak meg eget-földet. Ezalatt Macsili próbál megszökni az intézetből. Kívülről tudja a metróvonalat a Montparnasse-tól Montreuilig. Ha eléri a városházát, már eltalál a bátyjához, aki majd hazaviszi a szüleihez.
Belekerül néhány hétbe, míg sikerül az egyik társával megszöknie. A Montparnasse-nál metrójegyet koldulnak. De a két, tenyerét nyújtó lányt elárulja az intézeti ruha, felfedezik, és hogy újra ne kezdjék, szétválasztják őket. Macsilit Meaux-ba küldik.
– Micsoda családok, elhagyják a gyerekeiket és még csak nem is keresik őket! Ezt még iskolába se járatták! Majd megtanítjuk olvasni.
De Macsili ellenáll. Nem akar tanulni, haza akar menni.
— Engedjenek el, könnyen eltalálok a bátyámhoz Montreuilbe. De keményfejű ez a lány! Nagyon kell vigyázni rá. Nem lehet iskolába kényszeríteni, elküldik Chevreuse-be.
Zézette telefonált nekem, elhívott. Láttak egy lányt olyan piros kabátban, mint Macsilié. Valószínűleg egy arab férfival látták. Csak nem került Macsili egy kerítő kezei közé?
A kis fogoly végül megtalálta a módját, hogyan szökjön meg az intézetből. Chevreuse-ben enyhébb volt a felügyelet. A lányokat is elküldték a boltba tejért. Amikor Macsili volt soron egy kis algír lánnyal, szert tettek egy biciklire, egyik a vázon, másik a nyergen elkerekeztek a Montparnasse-ig.
— Nem tartóztattak fel titeket?
— Nem. Féltünk, mert találkoztunk egy pirescroval (rendőrrel), de az csak nevetett, amikor meglátott minket.
A Montparnasse-nál elváltak. Az algíri lány nem tudom, hova ment. Egy órával később Macsili megtalálta a családját. Eltűnése egy évig tartott.
Egy aggodalommal, sírással, reménytelen kereséssel teli év. Egy fogoly év a gádzsóknál, mert nem tudta kibetűzni a nevét. Olyan világban, ahol mindenkinek kell tudnia írni és olvasni, nehogy gyanús elem legyen belőle, teher a társadalom számára.

Fandi szomszédom nem dicsekszik vele: „Nagy bádogos munkát találtam. Váratlan szerencse volt, szép összeget kereshettem volna. Gondold el: egy egész üzemi menzát kellett felújítani. De a gazdasági vezető kérte, hogy töltsem ki a szerződést, név, keresztnév, lakcím… és az egészet, hogy is mondják, nagybetűkkel. Teljesen pánikba estem. Nem akartam bevallani, hogy még azt sem tudom, mik ezek az izék. Azt mondtam: mindjárt visszajövök… és beszálltam az autómba. Jó kis eset volt!”
Nagyon szeretem Bérót, ezt a nagy darab tizenkilenc éves manust. Szeretem a haját, a farkasfogait, a szemét, élénk és a nyugtalanságtól a kitörő örömig látható ok nélkül változó arcát. Béró lovaglóülésben boszorkány seprűn repül, visszajáró lelkekről és jelenésekről beszél nekem. A szemétdombon talált egy képregényt. Szeretné, ha el tudná olvasni a szöveget.

Hogyan is tudnánk mi, a kultúra kegyeltjei elképzelni az írástudatlanok szegénységét, egy egész írástudatlan környezetét, amelynek semmiféle olvasmánya sincs? Szemükre vethetjük-e, hogy mendemondákon élnek, meséket mondanak, gyanakvás ébred bennük, hogy féltékenyek azokra, akik róluk írnak, szerintük az ő kárukra. Az öreg Zankó meg volt győződve róla, hogy Chattard atya egész vagyont keresett az ő „látomásaival”. Állandóan követelte szerzői jogait.

Magától értetődik: iskolába kell járni, meg kell tanulni olvasni. „A maguk cigányai miért nem járnak iskolába úgy, mint mindenki más?” Vajon, akik ezt a kérdést felteszik nekem, feltették-e már önmaguknak is? Tudniuk kell, hogy keressük a választ és hogy a dolgok csak lassan haladnak előre. Igaz, vannak, akik – nem tudom, milyen „cigány kultúra” megmentése érdekében – azzal vádolnak bennünket: az iskolán keresztül be akarjuk olvasztani a cigányokat. Az 1975-ös római zarándoklaton a következő beszélgetés folyt újságírók és felelős cigányok között. Egy roma feltette a kérdést:
– De maguk, gádzsók, mit akarnak csinálni belőlünk?
A válasz egy pap újságírótól érkezett:
– Semmit. Úgy akarjuk hagyni magukat, ahogy vannak.
– Na ez az! Úgy hagyni minket, ahogy vagyunk. Butának, kultúrálatlannak, írástudatlannak. Egy szóval nem kérnek belőlünk!
A cigányok szenvednek ettől a hátránytól, amelyen nem tudnak egyedül felülemelkedni. Paprika egyszer azt mondta nekem: „Ötvenezer frankot adnék érte, ha tudnék olvasni!”
— Paprika, ez többe kerülne neked, mint ötvenezer frank. Ez neked több hónapon át mindennap elszánt, kitartó kis erőfeszítésedbe kerülne.
Meg is van ez az erőfeszítés egy napig, két napig, azután elkedvetlenednek.

Egy barátom, Carlos szeretett volna egy bankszéfet, hogy abba tegyen egy nagy, arany darabokból összeforrasztott diadémet, amelyet nehéz elrejteni a hosszú külföldi utazás során. A bank aláírást kért. Carlos megkért, hogy tanítsam meg aláírni a nevét. Munkához láttunk.
– Carlos, hat betűt kell megtanulnod írni. Nézd! Az első egy patkó: C.
A ló határozottan jobbra veszi az irányt.
– Nem, a másik irányba. A te lovad balra megy. Jó, ez megvan. Most az A. Ez egy háztető.
Carlos magára vonatkoztat. A házon tornádó söpört át, a tetőt beomlás fenyegeti. Azon kezd tűnődni, tényleg szüksége van-e bankszéfre. Eldughatná az aranyát a lakókocsi egyik szegletébe.
Nem jutottunk el az R-ig.

(Folytatjuk)