A jóslás királynője

Vannak vonalak, amelyeket írástudatlan cigányaink jobban tudnak olvasni, mint bárki más; ezek a tenyér vonalai.
Simiana meg van győződve róla, hogy van benne valami írott dolog, mert már az újszülötteknek is megvannak ezek a vonalaik egész életükre. „De természetesen – teszi hozzá – mi nem tudjuk elolvasni ezeket, nem vagyunk olyanok, mint az asztrológusok, akik tanult emberek, míg mi, szegény romniák, csak tudatlanok vagyunk.” Ennek ellenére űzi ezt az egyszerre naiv és ravasz mesterséget, és ez a művészet táplálja egész családját. Csakhogy Simiánának, aki jó keresztény akar lenni, lelkifurdalása van, amiért becsapja a világot. A neki adott alamizsnáért valódi szolgáltatásokat akar felajánlani. Amikor belép egy előkelő negyed fodrászszalonjába, jól tudja, milyen gondjai vannak a búra alatt várakozó vendégeknek, miben kell megerősíteni őket, tanácsot adni nekik. Meg nem feledkezve saját érdekeiről igyekszik jót tenni. Miért ne?

Akik… a cigány látnokságban hisznek, azok az ügyfelek. A gádzsó ügyfelek, természetesen. Olyan még nem volt, hogy két cigány kölcsönösen felvilágosította volna egymást valamilyen látomás segítségével a várható veszélyekről, házastársi hűtlenségekről, betegségek fenyegetéséről, rossz találkozásokról vagy balesetekről. Attól is tartózkodnak, hogy gádzsó barátaik tenyeréből olvassanak. Az emberek viszont szilárdan hisznek benne. Ha egy cigányasszony kijelentené a tévében, hogy az egész csak tréfa, az emberek akkor is hinnének benne és a drabami mesterség semmilyen kárt sem szenvedne. A csillagászat és a huszadik század felfedezései nem gátolják meg az embereket abban, hogy higyjenek a horoszkópokban. Az emberek tudatuk mélyén erősen őrzik a jövőbe látó cigány képét s nem tágítanak tőle.

Ha egyszer egyetlen szakmát sem tudnak kitanulni, miért fosztanák meg magukat e könnyű mesterségtől, amely a nép hiszékenységéből él? A cigányasszonynak ott van az éhes bandája. A savorék várják otthon a napi betevőt. Már régóta száműzték a félénkséget, a megvetés pedig nem fáj.

Londonban találkoztam Johnny barátommal, akivel két évvel ezelőtt Barcelonában ismerkedtem meg. Johnny meghívott a hazába. Több ízben otthagy minket a felesége, hogy a szomszédos szobába menjen, mert egymás után jönnek az ügyfelek. Általában színesek jönnek, feketék vagy indiaiak. Itt a drabami, a fortune-teller nincs arra kényszerítve, hogy az utcákat és a kocsmákat járja ügyfelei felkutatására. Elegendő egy egyszerű újsághirdetés. Az ügyfelek jönnek és az üzlet beindul.
– Még szerencse, hogy itt vannak ezek az emberek. Belőlük élünk – mondja egyszerűen Johnny.

A magam részéről nem mondok leegyszerűsített és szigorú ítéletet a jövendőmondás felett. Ez nem annyira csalás, mint inkább a koldulás egyik fajtája, amellyel a cigányok nagy része felhagy, mihelyt módja van kevésbé bizonytalan forrásból élni. Az ügyfél számára pedig ártatlan játék, amely egy kis bankjegyet megér. Igaz, megesik, hogy túl messzire mennek el. Ha akad egy naiv gadzsi, bizalma megkísérti a kevésbé aggályoskodó cigányasszony pénzsóvárságát. Továbbá, ezek a naphosszat halandzsázó asszonyok végül hozzászoknak hamis személyiségükhöz…

(Folytatjuk)