ha talán csak ennyi volna: pár közömbös
évtized (amennyi azért még beleférne
az elviselhetőség ketrecébe)

ámde a jól fizetett új udvari piktorok
csak napot és kék eget festenek.
vajon mennyi vigaszt nyújthat
egy mesés napfelkelte a hajótöröttnek?

vagy helyezd magad a száműzött
kivetettségébe – noha megeshet,
hogy a leírt szó (netán egy elégia) visszahoz
néha egy-két tetszhalott lelket.

ha talán csak a semmittevés lenne…
(a tunyaság magvából mi egyéb csírázhat?)
de a bárkit bármi áron átejtés kéje
ez vihog arcátlan közönnyel benne
s a hegycsúcsról gőgösen leintő zeuszkodás
begyakorolt – és immár megtapsolt – kényszere.
no meg a kisajátított, olcsó Krisztus-malaszt
mert motiválni kell mégis az újistenek
követőit, ha már a lelkiismeret is hallgat.

megnőttek nagyon a napok, a ferde évek
gravitációja meggörnyeszti még a legkitartóbb
gerincet is – reggelente az ódon órára nézek
(gyakran megáll) lám, a hiábavalóság maró sava
még a tárgyakat is kikezdi előbb-utóbb.

ugyan ki sóvárog a selejtidőkért?
ki nem üszkösödik lassan? Oh, boldog rothadás!
kit nem lök röhögve utcára, kórházba, gödörbe
a törvénybe foglalt, parafált tudathasadás?

esteledvén az éj zugaiból ugyanaz a
holnap leselkedik ugrásra készen
megint és megint és megint… mit tehetsz,
nehogy elszenderedj és légy mindig résen…

(cselekedhetsz-e még legjobb belátásod szerint?)

ha keressük egymást, mindenütt találunk
párezer hontalant – felmehetnénk a Golgotára
tiszta kínt tanulni… nyomunkban ne járjon senki.