Két héttel ezelőtt… Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbíráló zsűriben .Természetesen online dolgozunk, a beérkezett munkákat ezekben a napokban töltöttem le a számítógépemre, és el kell mondanom, hogy a kezdeményezés illetve a téma ugyancsak széles körű és erőteljes visszhangra talált. Mintegy száz írás született meg, a szerzők között pedig találni a középiskolásoktól a nyugdíjasokig majd minden korosztályt. A lányok és a nők jóval nagyobb százalékban ragadtak tollat – illetve billentyűzetet – mint a fiúk és a férfiak, de tekintettel arra, hogy a pályázatot nem csupán a székelyföldi lapokban, hanem a világhálón is meghirdették, egész Erdélyből érkeztek a megyei tanács címére írások. Minthogy a vírus és a járvány ihlette alkotásokra való felhívás román nyelven is megjelent, szép számmal akadnak román nyelvű munkák is. Ami pedig a műfajokat illeti, azt hiszem, a legtalálóbb kifejezés erre a bőség zavara lehet. A tanács ugyan novellapályázatot hirdetett meg, de aligha lehet ezt a műfaji korlátot felállítani, hiszen élménybeszámoló, karcolat, glossza, esszé, vallomás, világhálós blog, riport, portré – mind-mind szerepelnek a jóval nagyobb számban amatőr fogantatású prózai alkotások között, sőt, néhányan úgy gondolták, hogy versben foglalják össze érzéseiket, gondolataikat. Voltaképpen tehát olyan szövegekkel van dolgunk, amelyek így, összességükben, alaposan körbejárják azt a korántsem egyszerű élményt, amely valamennyiünk számára közösségi kihívást jelent ezekben a napokban: a karantén, a szükségállapot, a vírustól való félelem, az alapvető emberi szabadságjogok egy részéről való kényszerű, de a veszélyhelyzetre való belátással elfogadott lemondás, a társadalmi, a kis csoportos, a rokoni és szakmai kapcsolatok fellazulása, a digitális oktatásra való nem is olyan egyszerű áttérés, a hétköznapok megszokott menetrendjének a széttöredezése, a sport- és művelődési élet közvetlen élményeiről való lemondás, amelyet nem tud pótolni a világhálós kínálatoknak ama gazdag tárháza sem, melyet majd mindenki és minden intézmény igyekszik elénk tárni. Vagyis egyetlen mondatban: most értjük meg igazán, hogy mennyire fontos, mennyire nélkülözhetetlen az a társas emberi lét, amelyet a maga természetességében gyakran észre sem veszünk, és csak a hiánya döbbent rá arra, hogy tartson akár ideig-óráig, akár hetekig-hónapokig, mit is veszíthetünk vele. Szóval egyfajta kórkép és korkép a beérkezett írások összessége, amelyek jóval több mint száz oldalt tesznek ki és az is elképzelhető: ha majd elmúlik a veszély, ha majd újra működik a papíralakú könyvkiadás, akár kötetben is megjelenhetnek ezek a munkák, együtt emlékeztetve azokra a napokra, melyeket nemcsak egy közösség, egy ország, egy földrész, hanem az egész emberiség közösen élt át, élt meg. És bízzunk abban, közösen lesz majd ereje arra, hogy levonja mindebből a 1egfontosabb következtetéseket, tanulságokat. Mindenekelőtt: hiába terjednek fényévekre ismereteink, ha a mikrovilág kapuja előtt megtorpanunk. Hiába gondoljuk azt, hogy fejlődési-fejlesztési elképzeléseinkkel bármiféle tekintetben uralni tudjuk a Földet, hogyha elveszítjük a más biológiai rendszerekkel való együttélés harmóniáját és biztonságát. A parányi vírus feladta az óriási leckét: a jövőben egészen biztosan másképpen, más értékekre figyelve kell berendeznünk életünket.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2020. április 24.