A. Gergely András: Egy makró, avagy unalmas az ember, ha múlttá válik

A múlttá válás esélye, s közben a pusztulás mindenkori íze ülepedik rá Végel László újra megjelent regényére. Az Egy makró emlékiratai ötven év múltán jelentek meg (ismét), s ismétlik az élményt, mit kinek-kinek ’68-as énje, világképe, ifjúsága, farmer-korszaki életérzése kínált. (Noran Libro, Budapest, 2017., 205 oldal) Mert hát kínált a kifulladásig, legalábbis a Makróban, meg a reá következő világnézet-regényekben. „Első regényeim, az Egy makró emlékiratai, az Áttüntetések, majd a Parainézis nemzedéki regények voltak, főleg olyan szereplőkkel, akik még nem ültek be a hatalomba. A Nagy Kelet-Közép-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című kisregényemben írtam az értelmiségiek rendszerváltási kudarcáról és bohózatáról. Nem is arattam vele babérokat. Járták akkor a posztmodern táncot, vagy pedig a nemzeti zászlókkal rohangásztak faltól falig. Ha ma írnék róluk, akkor a bűneikről írnék, mert végső ideje az önkritikus szembesülésnek, mielőtt a populizmus végleg foglyul ejtené őket. A Bűnhődésben bukkant fel elsőnek a kisember: egy Berlinbe tartó autóbusz kalauza volt a Vergiliusom, aki Európába vezeti az utasait, s alulnézetből tárja fel Európa problémáit. A Neoplantában majd a Balkáni szépségben azonban ők jutnak kifejezésre. A Balkáni szépség főszereplőjében végre megfogalmaztam a kisebbségi hőst, aki sokkal több, mint a kisebbségi kaloda lakója: egyszerre közép-európai is, aki őrzi a műhelyt, amelyet végül az újkapitalizmusban az unokája számol fel. Az új oligarchia a műhely helyén wellness-központot akar építeni, az unoka azonban nem alkuszik, inkább felgyújtja a műhelyt, majd nagyapja tolószékében távozik. Ez a tolószék védte évtizedeken át a nagyapát. A tolószék természetesen metafora is. Tanúja voltam egy ország véres szétesésének, a szocializmus öngyilkosságának, gondoltam, maradt még valami, ez pedig Újvidék, ezért idegennek számító hontalan lokálpatrióta lettem. Most pedig látom az újkapitalista osztály születését, az egyenlőtlenség embertelen növekedését, miközben tanúja vagyok a vajdasági magyarok elképesztő exodusának, ezért elnémulok a kérdés hallatára, hogy milyen esélyei vannak a vajdasági magyar kultúrának, nem merek jósolni. Csak a Balkáni szépség című regényemre utalok, nemcsak arról van szó, hogy átengedjük-e a műhelyt az oligarcháknak, hanem arról is, hogy merjük-e vállalni a tolószéket…”. (http://vegel.org/2020/02/a-mult-merge-buzlik-korulottunk-interju-karolyi-csabaval-elet-es-irodalom-2019-oktober-18-2/)

A hatvanas évek „jugó szabadsága” még messzi mérföldekre volt az 56-os börtönzések és amnesztiák magyarországi állapotaitól, s még temérdek kilométerre a romániai rendszertípustól vagy az NDK-farmeres generáció életélményétől. A délvidéki magyar író első korszak-könyve ugyanakkor érzékeny tükre a kilátástalan sorsú, egzisztenciálisan még kiszolgáltatottabb kamaszlétnek, melyben a „csak felnőtté nem válni!” szándéka és az „el kéne innen húzni” vágyképe egyaránt állandó motívuma. Kisebbségi regény, bár kisebbsége egy akkori többség, vagy más népség, de félig-hallgatásra ítélt populáció.

Végel regénye a semmit nem akaró sodródás, a csajok-pia-bulizás háromszögében megrekedt „vidékiség” lenyomata. Mondhatnám első felében az „abszolúte semmi sem történik” lézengés-élménye a meghatározó, a vége-drámának is úgy feszül kezdete, hogy többen kilépnek a helyi történésekből, lesodródnak az útról, s a semmilyen léthez képesti méltatlanságok árát reménytelen lebegéssel vagy vaktában vállalt rizikókkal fizetik meg. A főhős vontatott „egyetemista-léte” mint a túlélésre játszó unalmas tanárok vegzatúrája szerepel fő motívumként, amikor éppen nem a műbalhé, a pia vagy a pornófotó színezik apróbb perceit. A kezdet felhangja: „Emberek, az istenért, hová rohantok?” tónusa (az első száz oldalon), majd a”Hová rohantok? Nem történik semmi” további száz oldala következik. Mintha packázna az író, vagy egészséges helyi történésre fordítaná le az amerikai „elveszett nemzedék” kiúttalanságát, a „nyúlcipős” létet, az „Úton” farmeres kalandlesőinek hazai képleteit. A nem történik semmi léptéke a létértelmezés kontextusa is. „Mit írjak Tanjának? Akármi jutott eszembe, azonnal rájöttem, hogy nevetségesen hangzik. Vagy pedig hamisan. Aztán a papír fölé hajoltam, és ideges betűkkel ráírtam: ’SZERETLEK, MERT UNATKOZOK’, a kartonlapot a borítékba tettem…” (72. old.). S az unalom mint alapmotívum, a perspektívátlanság még a tengerparti kalandig is eltart, ha éppen nem valami kietlen reménytelenséggel fejeződik be. „Le kell számolnom siralmas ambícióimmal, nevetséges vágyaimmal. Minden régit ki kellene irtani magamból. Ez olyan, mint amikor valaki az ördögöt győzi le. Ha egyszer feltétel nélkül belenyugodnék, hogy nem kívánok semmit, akkor sértegetném őt. Valamit magyarázott a vágy és az akarat nullapontjáról. Mindent csak félig értettem meg a világból. Ez nagyon nevetséges. Egyik lábbal itt élni, a másikkal ott, ez botrányos dolog. Értsem meg, mindent meg kell tagadni…” (143. old.).

A naplóforma alaphangja ez, a „vinjak” és a pályaválasztás közötti lét személyes tónusában éppenséggel „emlékiratnak” is beillik, de a köldöknézés dramaturgiája ugyanakkor az ellenhatást ébreszti: a szlengesen flegma közlésmódok sorra teszik olvasójuk és önmaguk számára is kibírhatatlanná szinte mindegyik szereplőt, a monoton történéshiány ugyanakkor drámaivá festi a létezhetetlen lét mákonyos drámáját. Az ekképpen formált „irodalomtalan” szépírói mű izgalmas áthallással siklik át Végel későbbi esszékötetének tónusába és címeibe is…


A recenzió teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható

2020. április 26.

Szóljon hozzá!