A törvény nevében

1911. december 22-én a franciák a Vogézek kék vonala felé fordítják a tekintetüket. Revansról álmodoznak és rendért kiáltanak. Tartanak az idegenektől, a kémektől. 1912. július 16-án Pierre-Étienne Flandin törvényjavaslatot nyújt be annak érdekében, hogy a vidéki lakosságot (amelyet nagy többség képvisel a parlamentben) megvédje a nomádoktól. A javaslat szerencsétlen szövege egész cigány nemzedékek életét megkeseríti, és ellenhatásként azokét is, akiket védeni hivatott. Ide másolom e tiszteletre méltó miniszter néhány mondatát:
„A nomádok általában kocsizók, akiknek sem lakásuk, sem állandó lakóhelyük, sem hazájuk nincs. Nagyrészt csavargók, amely etnikai vonásként jellemző főként a romaniselekre, bohémokra, cigányokra, zsitanokra, akik egy problematikus foglalkozás látszata alatt, a hivatalos előírások és a higiénia szabályait mellőzve kalandoznak az utakon. Valamilyen mesterséget gyakorolnak, vagy állítják, hogy gyakorolnak, üstfoltozónak, kosárfonónak, székfonónak, lókupecnek adják ki magukat. A nomádok Franciaország szerte gyakran nyomorúságos kocsikban élnek és e mozgó házak mindegyike a legtöbbször népes családot rejt magában…”.
A leírásban kiemeltem a tendenciózus fogalmakat. Erre a beszédre és még néhány korabeli szövegre alapozták az 1912. július 16-i törvényt, amely mozgósította a csendőrséget a „romaniselek, bohémek és zsitanok…” ellen.
E törvény legdurvább intézkedése a hírhedt antropometrikai igazolvány volt, amelyet a rendőröknek minden találkozás alkalmával vizsgálniuk kellett, és amelyet minden megállás alkalmával, érkezéskor és induláskor láttamoztatni kellett a csendőrségen, a rendőrségen vagy a városházán. A legtöbb esetben a törvény képviselője egyszerre írta alá az érkezést és mindjárt másnapra az indulást, ezzel a nomádot arra kötelezték, hogy egyetlen éjszakai pihenés után tovább menjen, és így semmiféle mesterséget, sem normális kereskedelmet ne folytathasson, nem beszélve arról, hogy a gyermekeit sem küldhette el iskolába.
A törvény tehát, amelynek bevallott célja az volt, hogy ezzel az üldözéssel visszaszorítsa a vándoréletet, a nomádot bolyongásra ítélte, eltiltotta a letelepedés minden lehetőségétől, és csak elmélyítette a szemére vetett antiszociális magatartás okait.
Szép munka volt, amelyet egy sor hasonszőrű rendelet és körirat is tarkított.

Amikor útra keltem és feladtam állandó lakóhelyemet, nem beszélve arról, hogy mesterségem sem volt, jelentkeztem a Verdun-i alprefektúrán, hogy kérvényezzem a nomád antropometrikai igazolványt. Elutasítottak.
– Pedig a szó közigazgatási értelmében nomád vagyok. Nem lévén sem kereskedő, sem vásározó, beleesem az 1912-es törvény kategóriájába.
– Na de ön nem… hogy is mondjam…
– Igen, hogy is mondja… nem vagyok micsoda? Megmondom magának: nem vagyok cigány.
– Igen, erről van szó.
– Önök tehát nevezetes igazolványukat a cigányoknak tartják fenn, másképpen a romaniseleknek.
A tisztviselő hűséges maradt, ha nem is a szöveghez, de a törvény, Pierre-Étienne Flandin és az 1912-es törvényhozók szelleméhez.

Cigányországban gyakran találkoztam csendőrökkel. Némely cigány singalé-nak (szarvak) hívja őket, kétségtelenül a régi kétsarkú kalapjuk miatt; mások harkumarának (rezes ember), talán a bizonyos országokban szokásos rézjelvény miatt. A manusok klisztének nevezik őket („fenn ülő”, mert a csendőrök azelőtt lovon jártak), szemben a pirengrével (gyalogos emberek), akik a rendőröknek felelnek meg. Az országút furcsa érdeme, hogy a legkülönbözőbb embereket hozza kapcsolatba: egyfelől azokat, akik hozzászoktak a véletlen kedves ötleteihez, másfelől a törvény szigorának képviselőit.

Az örökös ellenőrzés, a rendőri beavatkozások elkerülésére csak egy mód van: a megfutamodás. Vannak, akik megirigylik a házban lakók békéjét és arról álmodoznak, hogy ők is letelepülnek. De menjenek csak el telket venni olyan barna bőrrel, mint egy indián!
Ferkina sötét, mint egy gesztenye. Ráadásul gyöngén beszél franciául. Alig volt esélye, hogy megszerezze a kiszemelt területet. Én vállaltam, hogy a jegyzőnél képviselem. A tulajdonos megkérdezte, kitől kaptam a megbízást.
– Jó barátaim, akik vaskereskedést akarnak nyitni.
Az aláírás napján Ferkina és a felesége, fején vadonatúj dikloval elkísértek a terepszemlére. Az eddigi tulajdonos majd keresztülszúrt a pillantásával.
– Maga nem mondta nekem, hogy ezek…
– Cigányok. Ha megmondtam volna, eladta volna nekik a telket?
– Nem. Mit fognak szólni a szomszédok?
– Ezek már nem a maga szomszédai, minthogy a telket eladja. Én vállalom őket. Rajta, asszonyom, már csak alá kell írnia.
Ferkina sajnos csak egy évig maradt a földjén. Az emberből nem lesz rögtön letelepült. Néha több nekifutás szükséges.

Munciki közel állt hozzá, hogy eladja a magáét, amikor a gyerekek unalmasnak kezdték találni, hogy nem hajtanak az utakon és keresgélnek a bozótokban. De az apjuk öreg volt és már nem tudott vezetni. Munciki tépelődött. Adja el a nehezen megszerzett telket vagy maradjon itt és unatkozzon, mint a gádzsók? Azt tanácsoltam neki, menjenek el három hónapra sátorral és jöjjenek vissza ősszel, de semmi pénzért el ne adják a telket. Így azután nyáron otthon lesznek, de télire is van menedékük. Mára a kerti kunyhóból kényelmes házacska lett. Nevelnek néhány tyúkot és a kert is megtermi a levesbe való zöldséget. Az is igaz, a terület bejáratánál biztosítékként ott áll a fiatalok lakókocsija, hogy egy napon fölkerekedhessenek, ha akarnak.

(Folytatjuk)