(Önéletrajzi dokumentumregény, korabeli fotókkal)

3. rész / II.

Kellemes meglepetés. Honnan a csudából vettem azt, hogy hidegek, tartózkodóak irántam a kedves rokonok. Hiszen még Gyuszika is eljött, Csöpi legkisebb unokája, aki aztán csakugyan naphosszat ki sem mozdul otthonról. Akár a nagyanyja. Ilyen a természetük – vettem számba, ki tisztelt meg a látogatásával. Most sincs itt, meg Zsolti, az exfutballista családostól. Hogy miért haragszanak rám? Rejtély. Kicsit fájt, de erőt vettem magamon. Ilyen az élet: sokszor azok fordítanak hátat az embernek, akiktől a legkevésbé várjuk. És sajnos, ezek közé tartozik Sütő Éva is, Kamil második felesége. Ez még jobban fájt, ugyanis földim, még Petrozsényból ismerem. Meg is látogatott egyszer, és amikor rákérdezett Kamilra, megbízható, talpig úriembernek festettem le. Akkor még nem sejtettem, hogy az ajánlásom házassághoz fog vezetni.
Alig hagyta el az utolsó látogató a kórházat, felhangzott a vacsorához hívó szó. Kenyér, zsömle, sajt, tej, szalámi, ilyesmik sorakoztak a tálcákon. Étvágytalanul csipegettem belőlük egy keveset, leadtam a tálcát, és beoldalogtam a kórterembe. Annál nagyobb étvággyal estek az ételnek a társaim. Ki repetát kért, ki másoktól kunyerált egy kis ráadást. Általában véve szerintem nem is volt baj itt az étellel, mindenesetre változatosabb és jobb is volt, mint amilyenhez én szoktam, bár a diéta… Nem ismétlek, azt minden nap a pokolba kívántam. Nyolc óráig csukott szemmel feküdtem az izzólámpák fényében, végül behozták a gyógyszereinket, és addig el sem mozdultak mellőlünk, amíg be nem kaptuk az utolsó szemet is. Ja, vigyáz ám ránk az egészségügy, ez nem vitás, ezért nem adtak például kést, villát a kezünkbe, még a kanál is nylonból volt, nehogy kárt tegyünk magunkban. Nem sok helyen dicsekedhetnek azzal, hogy ennyire vigyáznak olyan betegekre, akiket mások, Hitler, Ceuşescu, Dél-Korea lágerekbe gyűjt(ött), és megpróbál(t) gyökerestül kiirtani a világból. Túlkapások ugyan előfordulnak itt-ott nálunk is, de legyünk tárgyilagosak, a lónak négy lába van, mégis megbotlik.
– Jó éjszakát!
– Kezét csókolom!
Én voltam az egyetlen beteg, aki kezétcsókolommal köszönt a nővéreknek. A diétai koszttól lassan elment minden étvágyam. Nem is igen ettem, csak ittam, méghozzá tiszta csapvizet két literrel mindennap, ami állítólag lecsípi a magas vérnyomást. Eleinte nehezen, de lecsúszott az a számomra tömérdek víz, miután otthon sosem vedeltem ennyire. Aztán elkezdtem utálni, és rám-rám jött a hasmenés. Egy alkalommal be is piszkoltam az ágyamba, mire azonnal megkongatták a vészharangot.
– Székletmintát fogunk venni magától – jelentette be a dagadt nővérkék egyike. – Legközelebb, ha nagydolgozni akar, szóljon egy nővérnek, adjanak egy tálat magának.
– Akkor máris szólok, kérem a tálat.
– Mit?
– A tálat a székletmintához.
– No persze, persze, türelem. Mindjárt megyek érte, várjon meg!
Ezzel eltűnt, elő sem került később sem. Nem számít, majd szólok egy másik nővérnek.
– Hasmenésem van, nővérke. Ilona nővér szerint székletmintát kellene venni.
– Hát vegyen. Miért nekem mondja? – rántotta meg a vállát a másik ápolónő.
– Mert… Azt nem tudom, faképnél hagyott, ezért jöttem önhöz, kisasszony.
– Hányszor megy a hasa naponta?
– Úgy kétszer-háromszor naponta.
– Az még nem hasmenés. Bizonyára megundorodott valamelyik ételtől, vagy túl sok tejet iszik, Pali bácsi.
– A tejtől nem, azt szeretem, de a diabetikus diétát nem nekem találták ki.
– Márpedig azt is meg kell ám enni, ha meg akar gyógyulni! – lélegzett fel az ápolt, festett hajú hölgyemény, azért óvatosságból este rám adott egy pelenkát.
– Mi újság? Kellett a pelenka?
– Nem kellett.
– Na látja!
Isten hozott szép, boldog öregség! Nyilván ebből lett elege Jancsi bátyámnak is, és még idejében lelépett egy kellemesebb dimenzióba. Megértem. Miben reménykedhet még egy ágyhoz kötött, vak öregember? Azért, mindentől függetlenül, idefönt mégis csak tűrhetőbb az élet, mint odalent. Utóvégre én csak három napot rostokoltam a pokol tornácán. Mások hetekig, ők aztán méltán mondhatták Dante Alighierivel az Isteni színjátékból: Lasciate ogni speranza voi ch”entrate: hagyjatok kívül minden reményt, kik ide beléptek.
– Jaj, jaj, jaj, jaj!
Leszámítva ezt a nénikét, aki minden tíz percben ugyanazt a négy szót sipítja. De ez csak egy beteg, nem egy tucatnyi, mint a földszinten, amíg egy szép napon ő is elcsitult, magyarán az alattunk elhunyt anyóka után költözött. Nem vetettem keresztet, mert ez reformátusoknál nem szokás, és ekkor kit látok? Ildikót, az alsó régióból. Te jó ég, már megint! Ahol ez a nő felbukkan, ott tényleg mindig meghal valaki.
– Palika! Tanár úr!
Tettem magam, hogy nem hallom, és besurrantam a szobámba. Gábor éppen alkotott. Ő versekkel ütötte el az időt, néhányat nekem is megmutatott. Furcsa szöveg, nagyon emlékeztetett valakire. De kire? Megvan: Albira! A srácnak ugyanolyan értelmetlennek tűnő stílusa volt, mint szkizofrén bátyámnak, és mégis: itt-ott volt benne valami megfoghatatlan érzelem, gondolat, ami jól megdolgoztatta az agyamat, később Kamilt is Gáborral kapcsolatban. Lehet, hogy épp itt körmöl előttünk a XXl. század leendő legnagyobb költője?
Ildikó felbukkanása kicsit mozgalmasabbá tette az első emelet programokra szabott életét. Mindenkit kikérdezett, tanácsokat adott, vigasztalt, és amiben lehetett, segített is. Nekem szerzett egy törülközőt meg egy strandpapucsot, vagyis megtette, amit egy igazi pszichiáternek eleitől fogva meg kellett volna tennie. Titokzatos nő, nagyon titokzatos. Ez most egy szerep, vagy valóban a honvédkórház védangyala, ahogy egyesek a háta mögött nevezik, bár én, most mit tagadjam, inkább a halál angyalának nevezném.
– Ő angyal? – húzta el a száját Micike, egy mindenkire irigykedő nőszemély.
– Miért, nincsenek angyalok? – zavarodtam össze; az utóbbi időkben kezdtem visszatérni fiatalkori énemhez, amit keresztül-kasul szőtt az asztrológia és parajelenségek pókhálója.
– Nem az a lényeg, hogy vannak, vagy nincsenek, hanem az, hogy közönséges szélhámos, mi több, kurva, aki előbb beférkőzik a pasik bizalmába, utána kilopja még a szemüket is. Magától nem kérte el a címét, hogy ha távoznak a kórházból, meglátogassa az otthonában?
– Dehogynem.
– És megadta?
– Nem adtam meg.
– Okos fiú, jól tette.
Az emelet sétaterét a folyosó képezte, mert az udvarra, zárt osztály lévén, csak engedéllyel lehetett kilépni. Itt koptattam a folyósót, ha mozgásra vágytam sok más társammal egyetemben. De itt rohantak fel-alá a nővérek is, úgyhogy néha még egymásba is ütköztünk. Csupán akkor álltak meg, illetve félre, amikor a főápolónő terjedelmes teste masírozott el mellettünk.

A kórterem „sétatere”

Sok tekintetben börtönben, más tekintetben kaszárnyában éreztem magamat. Vagy ezt már említettem? Ez sem lett volna baj, ha közben szép lassan lábra kapok. De hol álltam attól még! Különösen a vérnyomásommal akadtak problémák. Nekem, mert a nővérek elég félvállról vették az aggodalmam. Még szép, hiszen ők pszichiátriái képzésben részesültek, és igazából nem is értenek az olyan bonyolult esetekhez, ahol egy vérnyomás két órán belül is a fent és lent maximumát súrolja. Ekkor vált tökéletesen világossá, mekkorát tévedett a mentőszolgálat, amikor ebbe a kórházba irányított. És ez, nevezetesen a hipertónia még csak az érem egyik oldala. A másik a lelkem volt, amivel a kutya sem törődött. Pedig minden ebből indult ki: Judit halála, a tény hogy nyolcvan éves, részlegesen mozgáskorlátozott öregember létemre teljesen egyedül maradtam a világban. Sem rokont, sem egy valóban igazi jó barátot nem láttam magam mellett, aki hozna nekem a boltból egy üveg tejet, kenyeret. Az rögtön feltűnt a nagytudományú dokiknak, hogy nem a számtan és memória a legerősebb oldalam, de azt már senki sem firtatta, tulajdonképpen ki vagyok, honnan származom, mit éreztem, amikor behoztak, és mit érzek most ennyi pszichiátriai beteg közt. Az orvosok talán még hallhattak Freudról, Jungról, Ferencziről, de a nővérkék már inkább csak az ételkiosztásban, szellőztetésben, programok, szabályok kitalálásában jeleskedtek. Nyilván megvan ennek is a maga értéke, az viszont már teljességgel meghökkentett, amikor egy rezidens olyan ügyetlenül vett ki egy ka­nült a karomból, hogy egy egész csinos vértócsa maradt utána. Mindezek ellenére fogta magát és flottul lelécelt.
– De nővérke!
Mit volt mit tennem, odaosonok egy másikhoz. Mivel éppen beszélgetett, megvártam, míg befejezi, tudniillik az volt a házi szabályok egyike, miszerint csak akkor szólíthatunk meg valakit, ha éppen nincs elfoglalva.
– Maga mit áll itt? – ripakodott rám mérgesen.
Mutatom a karomat és elmesélem, hogy jártam.
– Még vérzik. Tenne rá egy tapaszt, ha… ha nem zavarnám? Köszönöm. És a tócsa, mi lesz a vértócsával a szobámban?
– Hogyhogy mi? Csak nem képzeli, hogy azt is én fogom feltakarítani. Takarítónő! Takarítónő! Fáradjon, kérem, a kedves beteggel a 13-as szobába!
Miután többször hangoztattam, hogy a kecskeméti Margaréta Otthonba szeretnék költözni, az orvosok, pontosabban a kezelőorvosom Sutus Nikolett doktornő megszervezett egy találkozást az Otthon egyik vezetőjével.
– Sárkány Eszter vagyok a Margaréta otthonból – nyújtotta felém a kezét egy magas, szimpatikus arcú és hangú nő. – Úgy informáltak, szeretné, ha magunk közé fogadnánk.
– Igen, szeretném. Akár azonnal, amennyiben biztosítanak megfelelő lakást, kosztot, mellé állandó egészségügyi felügyeletet stb.
– Azonnal? Hát az nem igen fog menni, Pali bácsi. Előbb ki kell várnia a sorát, ezt hívják nálunk várólistának, ami úgy egy-két év, aztán… Mennyi a nyugdíja?
– 125. 000 forint.
– Megjárja.
Kitöltötte a bejelentkezési okmányt, majd jobbulást kívánva elköszönt.
– Meg van elégedve? – ragyogott az arca a kedves, szép, harminc év körüli doktornőnek.
Kedves, szép? Határozottan. Sutus doktornő kivételesen nem tartozott a rengő hasú és tokájú alkalmazottakhoz. De vajon szakmailag is ilyen lehengerlően teljesít, empátia mindenesetre van, különben nem örülne annak, aminek én is örülök.
– Köszönöm az együttműködést. Ön nélkül aligha sikerült volna beiratkoznom ebbe az otthonba.
– Járt már ilyen helyen, Pali bácsi?
– Soha.
– Ha netalán külön apartmanra vár, felvilágosítom, ezt verje ki a fejéből, hacsak…
– Nincs 10-20 millió forint banki betétetem, és a magánéletnek is örökre búcsút mondhatok.
– Pontosan. Onnantól kezdve maga is egy közösség tagja, akivel reggeltől estig együtt lesz.
– Vis major, de biztonságban is egyúttal, ahol valaki mindig gondot visel rám, míg idehaza bármelyik pillanatban feldobhatom a talpam anélkül, hogy bárki észrevenné – adtam alkalmat a nőnek a további kutakodásra, elemzésre, például megkérdezhette volna, miért, hát magának még barátai sincsenek?
– Igen, tény, ami tény, hogy mindennek megvan a maga hátránya és előnye.
– Már csak abban reménykedem, hogy az otthon vezetősége megengedi magammal vinnem a PC-met.
– Mobiltelefonja nincs?
– Nincs, de nem is érnék vele semmit sem. Olyan pocsékul látok, hogy amúgy sem látnám a betűket – szomorodtam el egy pillanatra. – A PC betűi nagyobbak, azokkal még elboldogulok egyelőre. Csakhogy ki, melyik szociális otthon vezetője érti meg ezt egy írónak, tudniillik az lennék. Petrozsényi Nagy Pál néven írok, ha netalán olvasott tőlem valamit a tisztelt doktornő.
– Elnézést, most mennem kell. Mivel az otthon megvan, most már megnyugodhat. A többi türelem és önuralom kérdése. Addig is könnyű beilleszkedést minálunk, hogy hamarosan épen, egészségben hagyhassa el a kórházat.
Rehabilitációnk legmarkánsabb terápiája a konyhai szolgálatok betegek által végzett munkája volt. Ennek értelmében egy beteg felszolgált, a másik előkészítette a tejes és teás kannákat, eltakarította az asztalt, felügyelt a mosásnál… Még portást sem kellett külön fizetni, mert ezt a munkát is mi, betegek láttuk el. Az osztály ezzel két legyet ütött egy csapásra: kevesebb munkaerőt alkalmazott, és a betegeket is visszavezette a mindennapi munkavégzés útjára. Ötletes és praktikus terápia, ajánlom, próbálják ki mások is.
A Margaréta Otthon megbízottjának felbukkanása némileg feloldotta a bennem felhalmozott feszültséget. Csak az odavezető út tűnt végtelenül hosszúnak, tehát tanácsos lenne addig is felhajtani egy gondozót, mert a jelenlegi fizikai és mentális képességeim aligha teszik lehetővé a teljes rehabilitációt – jegyeztem meg Sutus doktornőnek félénken.
– Hogy ne menjek messzire, elég, ha megemlítem a szememet. Már most alig látok normálisan. Mi lesz velem, ha megint megműtenek?
– Megműtötték?
– Kétszer is. Szürkehályoggal. Azóta még olvasni sem tudok. Sem szemüveggel, sem anélkül. És ez még nem minden, mert egyéb szembajom is van, amit szintén műteni kellene, de csak Pesten vagy Szegeden vállalják.
– Annyira komplikált?
– És veszélyes. Állítólag akár vaksággal is végződhet.
– Maga kit javasol gondozónak?
– Jaj, csak ezt ne tessék kérdezni!
– Értem, értem, akkor akárhogy is csűrjük-csavarjuk, csak a felesége rokonai jöhetnek számításba. Ki lenne közülük a legmegbízhatóbb, aki nemcsak jólelkű, de a hivatalos ügyek elintézésében is járatos?
– Senki, legjobb esetben jólelkű.
– Az sem semmi, csak vállalja. Egyébként miért nem megbízható?
– Mert mindenből tréfát űz, valahogy semmit sem vesz komolyan, meg feledékeny is, és aki feledékeny, abban én bizony nem tudok megbízni. Pedig kocsija is van, ami óriási előny egy városszélen lakó, fájós lábú embernek.
– Hogy hívják?
– Marsa Gyulának, feleségem nővérének a legidősebb fia.
– Telefonszáma?
Megadtam, mire az ugyancsak jólelkű doktornő másodszor is a segítségemre sietett. Azonnal felhívta, és a következő napok folyamán már egy száz kilós, 190 centi magas férfi veregette a vállamat.
– Köszönöm – borultam Gyuszi nyakába, meg borultam volna a szépséges doki nyakába is, de ezt már nem mertem. – Remélem, komolyan gondolod ezt a gondnokságot.
– A legkomolyabban, csak azt ne várd tőlem, hogy bejegyeztessem magam a városi bíróságon, és állandóan hozzam neked a számlákat.
– Pedig ez a szabály – szólt közbe a doktornő –, cserében viszont csinos havi díjat kap, Marsa úr.
– Nem kell nekem havi díj, megteszem én ezt csak úgy, rokoni alapon.
Szívembe jóleső melegség költözött. Megint csak bebizonyosodott, mennyire eltaláltam, amikor Juditnak Gyuszit az Oszlányi – Marsa család legnemesebb szívű tagjának neveztem.
– Oké, szerződés nélkül ugyan kevésbé megbízható ez az izé… egyezség, viszont ingyen van, és ha te így is vállalod, itt a kezem, nem disznóláb.
Ejha, kezdenek a dolgok jó irányba haladni! Ildikó ugyan fel-felbolygatott nagy néha, ezért jobbnak láttam messze elkerülni a halál angyalát. Helyette azonban felbukkant egy úriember, aki szintén szokatlan érdeklődést mutatott irántam. Fura, csak nem homokos a mentorom? Ad­dig-addig pátyolgatott, istápolt, amíg ki nem rukkolt egy ötlettel.
– Mondja, megbízik bennem, Pali bátyám?
– Micsoda kérdés, természetesen.
– Akkor mondok egyet, kettő lesz belőle. A múltkor említette, hogy szüksége lenne egy gondozóra.
– Már nem aktuális, találtam.
– És megbízható?
– Hát… majd elválik.
– Látja, itt van a kutya elásva! Tudja, hány szélhámos figyel, szaglász itt közöttünk, aki alig várja, hogy lecsapjon egy verébre.
– Igazán?
– Na, ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Mégis, mivel magyarázza, hogy a nővérek folyton arra intenek, hanyagoljuk el egymást, és maradjunk a saját szobánkban?
– Fogalmam sincs.
– Azzal, hogy lopnak, kaszárnyai kifejezéssel élve itt mindenki kikölcsönöz a másiktól valamit. Úgyhogy, kedves bátyám a maga helyében én nem bíznék meg, csak és csakis olyan emberben, akit már ki is próbáltam néhányszor. Maga kipróbálta?
– Élesben nem, még nem volt hozzá alkalmam.
– És engem? Meggyőződött-e róla, milyen segítőkész, komoly emberre talált bennem, akire minden körülmények között számíthat?
– Meg, meg, maga csakugyan nemes szívű, jó ember.
– Akkor miért nem engem választ gondozónak? Pénze, bankbetétje van, nem, s miután maga amúgy sem tudja kezelni…
– Ki mondta?
– Maga. De ne féljen, annál jobban értek én hozzá. Átadja nekem, és én minden szükségletéről gondoskodom. Tulajdonképpen hol lakik, mi a telefonszáma, majd meglátogatom, ha ma­gunk mögött hagyjuk ezt a kócerájt.
No komment. Szórakozás. Egy árva tévén kívül semmi sem állt a rendelkezésünkre. Eleinte nem néztem, később bekapcsolódtam a Remények földje című török sorozatba, miközben egyre riasztóbb képeket sugároztak a Kínában dúló járványról. Koronavírus. Soha életemben nem hallottam róla. Nézzük, mit ír róla a Wikipédia! ­– kukkantottam bele, amint alkalmam volt hozzáférnem egy tablethez.

A „koronavírus” a Coronaviridae család Orthocoronavirinae (korábbi nevén Coronavirinae) alcsaládjába tartozó fajok általános elnevezése. A koronavírusok a lipidburkos RNS vírusok közé tartoznak. Széles körben elterjedtek az emberek, más emlősök és madarak között, légúti, enterális, máj- és neurológiai betegségeket okozva. Nevüket elektronmikroszkópos képük alapján kapták, melyen a burokba ágyazott fehérjetüskék a Nap koronájához hasonlóan kitüremkednek a felszínből (a latin corona és a görög κορώνη szavak jelentése: koszorú, virágfüzér, glória, korona). Ezt a kitüremkedő, tüskeszrű morfológiát a vírus felszínén glikoprotein fehérjék alkotják. Ezek a fehérjék igen változatosak, attól függően, hogy mely gazdaszervezetet fertőz a vírus. A koronavírusok többnyire madarakat és emlősöket fertőznek, a betegség lefolyása legtöbbször enyhe, de egyes fajok komoly humán- és állategészségügyi kockázatot is jelenthetnek. A humán koronavírusok közül hét faj ismert, melyek közül négy enyhe tünetekkel járó enyhe lefolyású betegséget okoz, három viszont halálos kimenetelű is lehet.”

Eh, unalmas szakszöveg! A lényeg az, hogy halálos ez a Covid-19, vagy hogy hívják, és most éppen Kínából készül ráugrani a világra. Merthogy továbbterjed, az holtbiztos, bár a média napról napra megnyugtatóan közölte, hogy a többi állam, köztük Magyarország még érintetlen. Nem sokáig, jósoltam meg, és úgy lőn: következett Olaszország, Irán, Singapúr, Skócia, Dél-Korea. Már a végén nem győztük a fejünket kapkodni. A WHO, Egészségügyi Világszervezett szerint egyelőre nincs különösebb ok az aggodalomra. Altatás, nehogy kitörjön a pánik, ugyebár. Pont a WHO ne lett volna tisztában, milyen következményekkel járhat egy Európánál is nagyobb terület karanténba zárása. Mindazonáltal, biztos, ami biztos, melegen javasolta az egészségügy és általában a határok szigorú ellenőrzését. Az Európa Unió… Szokás szerint még aludt, vagy úgy tett, mint aki alszik, mindenesetre semmi jelét sem adta annak, hogy bármit is kezdeményezne egy világjárvánnyá szélesedhető vírus megfékezése érdekében. Jó éjszakát, Európa, szép álmokat!
– Hogy mi lesz mindebből, robbanás vagy egy óriáskígyó lassú szorítása, amibe szép lassan mindnyájan belehalunk? – sopánkodtam a kórteremben.
– Egyszerű – mormogta Lajos a Bibliából felnézve –, ahogy a Sátán eltervezte.
– Nem a Jóisten? – rökönyödött meg Gábor.
– Nem. A Jóisten jóságos és megbocsátó. Ha olvasnád a Bibliát, fel sem tételeznél róla ilyen könyörtelenséget.
– Olvastam, olvasgatom, de eddig még csak az Ószövetségig jutottam, ott pedig a Jóisten nem mindig olyan irgalmas ám.
– Elismerem, de az más világ, az Mózes, a zsidók kőkemény korszaka, míg én inkább a Jézus szelleméttől átlényegült Új Testamentumban hiszek, barátocskám.
– Szóval a Sátán. Csakhogy Isten hatalmasabb, és ha ráadásul jóságos is, miért engedi meg az ördögnek, hogy apokalipszisbe sodorja az emberiséget?
– Mert… izé… eddig még én sem jutottam, de hogy ettől nem Orbán Viktor fog minket megmenteni, azt is borítékolhatjuk. Vagy magának más a véleménye? – nézett Lajos a szemembe, annak apropóján, hogy Kamil egyik látogatása alkalmával nagyon megdicsérte a miniszterelnök talpraesettségét. – Nem tagadom, hogy a maga barátja nagy tudású költő és professzor, de ebben az egyben alaposan tévedett.
– Vagyis nem talpraesett.
– Szerintem nem, meg mit is állított még? Ő a magyar történelem egyik legmarkánsabb politikusa, akit ma már Mátyás király, Kossuth, Horthy Miklós mellett emlegetnek. Kíváncsi vagyok, maga is?
– Nézze, ahhoz, hogy érdemben nyilatkozzam valakiről, egy kicsit közelebbről kéne ismernem, viszont azt teljes határozottsággal állítom, hogy Kádárnál milliószor értékesebb politikus. Ismerte Kádár Jánost?
– Tanultam róla.
– Én igen, és Nicolae Ceuşescut, a Kárpátok géniuszát, sőt, Gheorghiu-Dejt is, akiknek a gyaloghintóját saját magam is cipeltem.
– Pfuj, két Antikrisztus! Részvétem, és?
– Akár hiszi, akár nem, ünnepélyesen kijelentem magának, hogy én személy szerint Orbán Viktor alatt éltem a legteljesebb életet, és ezzel mindent megmondtam.
A halk beszédű, egykor mérnöknek tanuló fiatalember úgy nézett rám, mint akinek elment az esze, ha egyáltalán volt neki.
– Kíváncsi még valamire?
Nem volt kíváncsi, inkább ismét beleásta magát a Szent Könyvbe, és többé ránk sem hederített.
Közeledett a hónap vége, ami azt jelenti, hogy maholnap kiadják az orvosi zárójelentést most már rólam is, azaz kiteszik a szűröm a volt katonai kórházból. Bántam is, meg nem is. Először azért, mert még nem éreztem magam gyógyultnak. Másodszor hol fogok én ezentúl háromszor enni naponta? Igaz, hogy itt is csak diétás menüt engedélyeztek, de… Hány napom is maradt még? Kb. egy hét? Pokolba a diétával, majd megkérem a főnővért, ezentúl hozzanak nekem is normál ételt a konyháról. Hiszen pont ettől a cukormentes masszától megy a hasam, és tulajdonképp étvágyam sincs, miközben a társaim jobbnál jobb ételeket zabálnak. És még mondja valaki, milyen silány koszttal kell beérnie a kórházban egy betegnek. Akár repetát is kapott, vagy csereberéltek egymással. Mit, nem hiszik? Feküdjenek be pár napra a Balaton utcai kórházba, és majd meglátják.
– Rendben, ha már annyira nem bírja, holnaptól kezdve maga is azt eszi, amit a legtöbben – hagyta jóvá a katonás természetű főnővér.
Egy fenéket! Végig diétáztam, mert a főnővér egyszerűen megfeledkezett a dologról. Hát igen, a feledés, ebben szenvedek magam is. Amikor viszont ismét szóba hoztam a problémám, elég szépen begorombult, ami szintén megbocsátandó kisiklás, mert, gondolják csak el, hölgyeim és uraim, micsoda mázsás gondok nyomhatják egy főnővér vállait. No de arra csak marad valakinek ideje, hogy megnézze, van-e még víz a tüdőmön, miután a háziorvosom ezt diagnosztizálta legutóbb – fordultam segítségért egy molett, doktornak látszó hölgyikéhez.
– Mást nem diagnosztizált? Szemölcs, tyúkszem, nagyothallás? Ejnye, ejnye, Pali bácsi, hát még mindig nem tanulta meg, hogy mi pszichiáterek vagyunk, máshoz nem értünk.
– Igaz, bocsánat – horgasztottam le megszégyenülten a fejemet.
Be kellett vallanom, hogy ha valakit itt kritikát érdemel, az csakis én vagyok.
Egyik nap Gábor bejelentette, hogy gyógykezelése a Honvéd kórházban holnaptól véget ér. Sajnáltam, intelligens srác, aki többek közt kvantumfizikával is foglalkozott, amiből világosan kiviláglik, hogy még a drogosok, szkizofrének, dementek és depressziósok világában is akadnak komoly, kivételes figyelmet érdemlő „betegek”. De kinek volt hozzájuk ideje és türelme a migrációs válság, globális klímaváltozás és egy kitörni készülő új világjárvány küszö­bén?
– Isten veled! Aztán vigyázz a méhekkel, nehogy megszúrjanak! – szorítottam kezet a sokoldalú méhésszel, ugyanis ezt a mesterséget űzte valamelyik Bács-Kiskun megyei faluban.
A tudós költő helyett a jövőben hordóhasú, száztíz kilós pasas szuszogott éjjel-nappal két méterre az ágyamtól. De még ha csak szuszogott volna, emellett szüntelenül kárált is, attól füg­getlenül, hogy senki sem figyelt rá. Hogy nem fárad bele, fantasztikus! Esküszöm, még soha életemben nem találkoztam egy ilyen marathoni darálóval. Lajossal, ki tudja, miért, erősen szimpatizált. Engem észre sem vett, még csak be sem mutatkozott, amikor bekacsázott a szobánkba.
– Hű, de meleg van itt! Hogy lehet ilyen levegőtlen helyen kibírni? – nyöszörgött, és már tötyögött is az ablakhoz.
Neki melege volt, én fáztam, valószínűleg hipertóniás okokból. Egy ideig tűrtem, amíg tűrhettem, csupán a szemöldökömet vontam össze, de hallgattam, aztán elszakadt a cérna nálam is.
– Hagyja békén azt az ablakot! – álltam elé harciasan. – Hát nem látja, mennyire reszketek a hidegtől.
Meghökkent, bizonyára fel sem tételezte, hogy bármikor szembeszállok egy akkora hústoronnyal, mint őkelme.
– Én meg a melegtől, és ha nem áll félre azonnal…
– Igen, ha nem állok félre azonnal…?
Legyintett, és elrobogott reklamálni a főnővérhez. Az nekem adhatott igazat, mert a továbbiakban Pufi csak a távollétemben szellőztetett. Nem is akárhogy, melynek következtében állandóan szédültem, és a hideg hatására fel-felkúszott a vérnyomásom.
A nővérek tanácstalanul néztek egymásra, annál is inkább, mert az orvosok éppen nemrégen csökkentették a háziorvosom által felírt vérnyomáscsökkentők adagját.
– Talán nem ártana egy EKG-vizsgálat meg egy 24 órás vérnyomásmérés – ajánlottam elgon­dolkozva. – Pardon, már megint elfelejtettem, hol vagyok.
– Micsoda vizsgálat? – néztek össze a nővérkék másodszor is.
Puff, ezek most azt hiszik, doktornak képzelem magamat!
– Semmi, semmi, csak vicceltem.
Vajon Egi mit szólna, ha meglátná, milyen helyre kergetett a keménysége, pardon, a sors igazságszolgáltatása? De hát ilyen volt az anyja is, úgyhogy még a tanfelügyelők is az intransi­gentă: hajthatatlan, meg nem alkuvó jelzővel illették. Állítólag a tanítványaival is ilyen szigorú, félnek is tőle, mint a tűztől, mármint Egitől, tudta meg Kamil barátom egy kolozsvári professzortól. Tőlem bezzeg senki sem félt, mégis megtanulták az anyagot. Ki azért, mert szerette, ki azért, mert mindig levettek a lábamról, különösen a lányok, ha kiugrott a könny a szemükből.
– Jól van, kincsem, azért nem kell úgy kétségbeesni – vigasztaltam őket legutóbb a kecskeméti Móra Ferenc iskolában. – Majd megtanulod a jövő órára, ugye, hogy megtanulod?
– Meg, becsületszavamra.
– Helyes, nem felejtem el, ezzel mindketten jól járunk, és akár 5-öst is kaphatsz, a mostani 2-es helyett, ha rendesen megtanulod a leckédet.
Magától értetődő, hogy egy ilyen ember a saját fiának sem bocsát meg, ami egyébként logikus, mert alig bökte ki, hogy azért ő mindezek ellenére megbocsát, de már sietett hozzátenni: találkozás pedig nem lesz. Ez mindennek a jele, csak a megbocsátásé nem, nem is értem, hogy okos ember létére nem vette észre, miszerint saját magát cáfolta meg ezzel a mondattal.
Farsang körül leültettek egy asztalhoz, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, mint a pszichiátriára való beutalásom kezdetén.
– Milyennek látja az életet? Van értelme élnie?
– Attól függ, mennyire oldódnak meg az anyagi gondjaim, ugyanis a lelkieken már sikerült túltennem magamat.
– Hogyan?
– Nehezen, de rájöttem, hogy értelmetlen dolog beásnom magamat olyan problémákba, amiken úgysem lehet változtatni, ezért jobb, ha veszek egy mély lélegzetet, és továbblépek.
– Van-e alacsonyrendűségi érzése, más szóval kevésbé értékesnek találja magát, mint másokat?
– Nem tartom, és arról is meg vagyok győződve, hogy amin én mostanában átmentem, csupán egy átmeneti állapot. Amint úrrá leszek a bajokon, szinte azonnal helyrebillen az életkedvem, memóriám stb., mint odaát Ceuşescu elnök idején, amikor… Folytassam?
– Hogyne de csak arra feleljen, amit kérdezek – válaszolta, és öt perc múlva elégedetten távozott, amiért megint sikerült lábra állítaniuk egy beteget.
Meg is kaptam 2020. jan. 19-én Sutus Nikolett doktornőtől a várva várt zárójelentést. Íme, egy részlet a zárójelentésből:

Vissza a pszichiátriára

Bár nem éreztem magam gyógyultnak, mégis örültem, hogy útilaput kötöttek a lábamra, mert cserében megszabadultam Pufitól. Szavamra még soha az életben nem találkoztam olyan emberrel, aki még álmában is kelepel.
Otthon síri hideg fogadott. Gyuszi előzőleg minden radiátort lekapcsolt. Megint 10 fok volt mind a három helyiségben, annak ellenére, hogy vicces természetű gondozóm meleg fogadtatást helyezett kilátásba. Remek ötlet, csak éppen semmi sem lett belőle, mert a jó fiú ezt is elfelejtette. Visszakapcsoltam a fűtést, persze csak az egyikben, mert minek fűtsek ott, ahol egy lélek sincs. Beesteledett. Vacsora semmi. Naná, honnan is lenne, ha se feleségem, se gyerekem sincs már. Judit rokonai ugyan nem messze tanyáztak, de hát azok az ő, nem az én rokonaim. Nyilván ilyen gondolatok járhattak az ő fejükben is, mert egyik sem csöngetett be akár egy percre is.

(Folytatjuk)