A könyvnapon elgondolom,
hány betű van az oldalon,
hogy hol fűzött a hátgerinc,
hogy mennyi van és mennyi nincs,

hogy hányszor néz rám a papír,
„mit bámulsz, te tahó tapír?”,
és én csak visszabámulok,
hogy pirulnak a bútorok,

hogy mindig van kis ez-meg-az,
májusnyár, augusztustavasz,
hogy cserebere-fogadom,
és többet vissza nem adom,

hogy kis könnyű Bovarynék
és más ilyen szegény spinék
hogy megbotolnak szüntelen,
hiába lesznek hűtelen,

hogy a sok snájdig Vronszkijok
szívében hogy mar a titok,
s hogy csodálatos, büszke Annák
szívükkel fizetik a mannát,

hogy milyen hülyék is a Svejkek,
furfangot születéskor csentek,
és hogy az a sok szerelem
elbűvölő, reménytelen,

és Júliák, és Romeók
mily pompás lelki rodeók,
s hogy vigyázz, hé!, mert egy-két-három,
iskola habzik a határon,

s hogy nem is lenne életem
ez a vakmerő félelem,
ha nem lettek volna a könyvek,
hogy formát adjanak a ködnek,

hogy szomjas legyek és ihassam,
adagomat mindig kikapjam,
s hogy azt higgyem, hogy érdemes,
hiábavaló és nemes.

És ha majd egyszer meghalok,
elsötétülnek a lapok,
elformátlanodom a köddel,
égessetek el majd egy könyvvel.