Mondják, ne nyavalyogj folyton,
hogy itt meg ott kopik
és elbotlasz egy rojton –
ne sírd vissza a joghurtos sorokat
s az ünnepekkor kivezényelt
szemfüles botokat,
mikor még őszintén hitted,
hogy az égre emelt selyem
mindenkiért lebben.

Azt mondja a menő,
izmait feszegető fazon,
hogy ma ő a jövő
és tűnjön, ki nem pedzi,
mi az éppen nyerő,
ő azt sem bánná, ha
minden vén cerberust
elvinné a divatba
jött fifikás vírus,
mert hogy mind csupa
lézengő tehetetlen,
ki gyarapodás dolgában
tök-hasznavehetetlen.

S akkor én miről írjak,
ha vajúdnak a sejtek,
és a fodros inak
a trenddel nem rímelnek –
Mit tehetnék, ha a ma
zagyva látképe,
nem fér bele egy
konkrét keretbe
és mint klepszidrából homok,
omlanak rám folyton
tegnappá lett romok.

Mondják: egyetlen esélyem
az alkalmazkodás:
gödörben állva
újabb gödör-ásás,
mint hernyó-lelemény,
hol a folyton-rágcsálás
egyetlen eredmény.
Nem tagadom,
a mai konzum-politika
agyamban lyukas
fazék harangjátéka
s mint lázas idegvégződések
sajognak bennem
a kollektív megvezetések.

Mert a körbeforgó világ
arctalanok barlangjává vedlett
sebtében kitalált ideák,
térden eszkabált struktúrák,
s feslett pojácák színtere lett.

Na jó, lerázom tollamról
a kipurcant mindenfélét,
zaklató félelmeim
s a tegnap fogatlan ínyét –
de így ki mondana NEM-et
a bennem érő hiánynak
s létezésem hogyan üzenne
a leárazott világnak ?