Babák ültek a Margit néni ágyán
S a szomszéd szoba ajtaja megett
Amíg én a zongorát vertem árván
Barátnőivel halkan csevegett.

De mikor ötször elhangzott a skála
S Mozart szonátán bukdácsoltam én
Beszólt, hogy talán elég is lesz mára
Tortamorzsával ajka peremén.

Boldogan léptem ki a folyosóra
Ahol miénk a második bejárat
Vékony csuklómon mutatta az óra
Hogy mára megfizettem már az árat.

Ám odabent, az utcai szobában
A Lauberger-Gloss terpeszkedett
S egy futamot eljátszottam futtában
Hogy tanúsítsam tehetségemet.

Édesanyám csak nézett fejcsóválva
Zsenge tudásom hirtelen felmérte
– Nyolc évet zongorázott lánykorában –
Szükség lesz – mondta – a tanárcserére.

És jött Kálmán, a Konzi hallgatója
Félénk ifjú, és könyörgött nekem
Tehetség vagy, szólott fölém hajolva
Kért, gyakoroljak, hogyha tehetem.

De a rajzolás volt a szenvedélyem
Meg az olvasás, mindenek felett
Így a gyakorlás elmaradt egészen
És szigorúbb tanár következett.

Érkezett György, az ismert zongorista
Szikár férfiú és következetes
Jó a hallásod és a kezed – mondta
De zeneművész belőled se lesz.

Mi akarsz lenni? – kérdezte keményen
S én rácsaptam a billentyűkre sírva
Majd – festő leszek – feleltem szerényen
És így végződött az utolsó óra.

Kisebbik húgom váltotta valóra
Mit édesanyám nekem álmodott
Én zenére és halk zongoraszóra
Olvasgatok, festek és rajzolok.