Szereplők
Vacaki Szabolcs, egyetemi docens, irodalomkritikus, író, költő, műfordító
Fiatal Vacaki
Mancika, pincérnő
Boglárka, Vacaki első szerelme
Fiatal Boglárka
Andi, Vacaki második szerelme
Fiatalabb Andi
Lilla, Vacaki harmadik szerelme
Fiatalabb Lilla
Aranka, Vacaki negyedik szerelme
Blanka, Vacaki ötödik szerelme
Villő, Vacaki hatodik szerelme
Első férfi vendég
Második férfi vendég
Második pincérnő

(Szín: Egy kávézó. A nézőkkel szemben, középen, a színpad hátsó felében egy bárpult, fölötte nagy betűs felírat NEMDE BÁR – Bár de Bár. A pult mögött Mancika, egy középkorú, enyhén molett pincérnő. Az előtérben asztalok, székek. A kávézóban halk szalonzene szól.
Vacaki Szabolcs egykedvűen lép be a kávézóba, kezében két nagy reklámszatyorral. Mindkettőben három doboz van. A férfi sokáig toporog, nézi, hogy melyik asztalhoz üljön. Mancika, a pincérnő ismerősként szólítja meg)
Mancika: Jó napot, Vacaki úr! Rég nem láttam. Mi újság? Mivel szolgálhatok?
Vacaki: Köszönöm, Mancika, megvolnék. Egy csöndesebb sarkot keresek, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Tudja, várok néhány vendéget és azért…
Mancika: Ott, az megfelelő. Ez a legcsöndesebb hely az egész bárban. Akik tárgyalni jönnek, azok mind ide ülnek. Ha akarja, majd lejjebb húzom a zenét. (Elmegy, csökkenteni a zene hangerejét. Kisvártatva szólal meg ismét:) Azokban a nagy csomagokban mi van? Már ha meg nem sértem, mert maga nem szokott ilyen sok csomaggal jönni hozzánk.
Vacaki: Órák, Mancika. Zenélő órák.
Mancika: Órák. És ketyegnek?
Vacaki: Tudja, Mancika, már az órák sem a régiek. Ezek már nem ketyegnek. Elektronikus órák. Maga olyan pofátlanul fiatal, hogy nem is emlékszik a régi vekkerórákra, amelyek olyan meghitten ketyegtek éjjel kettőkor is, hogy nem tudtam tőlük aludni.
Mancika: De remélem, hogy nem is robbannak. Mert tudja, hogy van az az ilyen ketyegő szerkezetekkel…
Vacaki: Ugyan már. Legyen egészen nyugodt. Ha akarja, kibontom az egyiket.
Mancika: Ne bontsa ki, nem veszem meg.
Vacaki: Nem is adnám el. Nehéz volt őket beszerezni. Az utolsó darabokat vettem meg az áruházban.
Mancika: Aztán mitől olyan nehéz megvenni egy órát? Azok örülnek, ha túladnak rajta.
Vacaki: Elmesélem… Miután nagy nehezen kiválasztottam az általam is megfelelőnek ítélt órákat, alig találtam egy ilyen bolti asszisztenst, vagy hogy mondják ezeknek. Aztán mikor végre feltérképeztem egyet, kiderült, hogy foglalt. Épp okos-televíziót adott el egy családnak. Türelmesen vártam, amíg a nagymama és az unoka ízlését sikerült összhangba hozni, aztán követtem őket a kasszához. Ekkor vették észre, hogy nincs elég pénzük. Ötvenöt lej hiányzott a készülék árából. Adtam nekik, ugyanis attól féltem, hogy visszamennek olcsóbb tévét választani. Ezek után elmentem az egész famíliával kipróbálni a készüléket. Kedves emberek, a végén megbarátkoztunk. Majd testületileg ahhoz a kis asztalkához vonultunk, ahol kiállították nekik a garancialevelet. Ekkor a bolti asszisztens futólépésben akart megszökni előlem, de én éber voltam és egy sasszézó mozdulattal, amit még a tánciskolában tanultam (mutatja) elébe álltam, mosolyogva, szelíden, mint Karinthy paródiájában Szabolcska Mihály. Mikor láttam, hogy megadta magát sorsának, mutatom neki, hogy ebből az órából kérek hatot. Persze, le akart beszélni, hogy ez drága, mert van USB-portja, fel lehet rá tölteni akármilyen zenét, de ha van internet-hozzáférésem, akkor a netről is letölthető bármi, sőt saját hangfelvevője is van, elég jó mikrofonnal. 16 GB memóriája van, ami azt jelenti, hogy átlagosan számolva több mint 3000 zeneszám elfér rajta. A zeneszámokat stílusok, szerzők és előadók szerint is kategóriákra lehet osztani és azt is be lehet állítani, hogy milyen időközönként milyen melódiát játsszon le. Hálózatról működtethető, de van egy feltölthető akkumulátora is, így aztán bárhová magammal vihetem az órát. Mondtam a fiatalembernek, hogy én ezt mind tudom, mert előzőleg figyelmesen tanulmányoztam a termék ismertetőjét, sőt az interneten is rákerestem a készülékre, és elolvastam a felhasználók véleményeit is. Mindezen információk birtokában kértem tőle hat darab zenélő órát. Lenyűgöző felkészültségem megtette a hatását, kihozta nekem a raktárból ezeket a zenélő órákat. Pont hat darab volt nekik. Erre mondják, hogy a jó játékosnak szerencséje is van.
Mancika: De minek magának hat zenélő óra?
Vacaki: Nem nekem kell. Ajándék.
Mancika: És kinek akarja ajándékozni az órákat?
Vacaki: Ezt rövidesen meglátja. De számítok a diszkréciójára.
Mancika: Nyugodt lehet. Ha én mindent számontartanék, ami itt megtörténik, már rég a bolondok házába kerültem volna. Mit hozhatok?
Vacaki: Egy presszókávét és ásványvizet.
Mancika: Úgy értettem, hogy vár még valakire.
Vacaki: Igen, nem is egyvalakire. De ők nem egyszerre jönnek, hanem egyenként. Majd meglátja.
Mancika: Akkor egyelőre ennyi. Kávé és ásványvíz. Mindjárt hozom.
(Felerősödik a kávézóbeli zene hangereje: Diana Kroll előadásában szól az I’ll See You In My Dreams.
Egy hatvan év körüli nő lép be a kávézóba. Korához képes fürge és fiatalos. Elegáns, kosztüm van rajta. Odaszaladt Vacakihoz, megpuszilja)
Vacaki: Köszönöm, hogy eljöttél, Boglárka. Nagyon vártam már, hogy találkozzunk.
Boglárka: Te aztán jó vagy! Negyven évig eszedbe se jutott, hogy létezem, most meg dumálni hívsz, mintha csak tegnap hagytuk volna abba. Még szerencse, hogy megismertem a hangod a telefonban, egyébként azonnal letettem volna. Állandóan nyaggatnak holmi ügynökök egy egészség-megőrző programmal. Na mondd, mi van veled?
Vacaki: Negyven év után is megismerted a hangom? Jó füled van. Egyébként meg nem igaz, hogy nem jutottál eszembe. Csak valahogyan nem hívtalak.
Boglárka: Nem baj. Örülök, hogy látlak. Tudod ám, hogy sokszor hiányoztál nekem. Jó lett volna belebújni abba a nagy-nagy nyugalmadba, okosságodba. De most már mindegy. Elmúlt.
Vacaki: Eltúlzod. Nem vagyok sem nyugodt, sem okos. De jó, hogy te így emlékszel rám.
Boglárka: Te hogyan emlékszel rám?
Vacaki: Szeretni-valóan hisztis voltál.
Boglárka: Ezt hogy érted?
Vacaki: Úgy, hogy mindig fel voltál háborodva valamin. De nagyon őszintén csináltad. Számodra semmi nem volt közömbös. Nem fordítottad el a fejed, ha valami sértette az igazságérzeted. Én pedig ezt szerettem benned.
Boglárka: Igen. „Te vagy az én Jeanne D’arc-om”. Emlékszel, hogy ezt mondtad nekem?
Vacaki: Te pedig úgy válaszoltál, hogy „Te vagy az én diplomackóm”.
(Vacaki és Boglárka megmerevednek. A színpadra besétál két, tizennyolc-húsz év körüli fiatal, akikről feltételezni lehet, hogy Vacaki és Boglárka fiatalon; leülnek a Vacakiék melletti asztalhoz.)
Fiatal Vacaki: Tudod, mire jöttem rá az éjszaka? Kidolgoztam az aszimptota-világelméletet!
Fiatal Boglárka: Micsodát? Azt hittem, nem érdekel a matek.
Fiatal Vacaki: Az nem is, de emlékszel, hogy az oszi úgy magyarázta az aszimptotákat, hogy azok olyan görbék, melyek állandóan közelítenek egy értékhez, mondjuk egy álomhatárhoz, de sohasem érik azt el. Na mármost, tegnap néztem a tévét. Valami atlétikai versenyt közvetítettek. Bemondták, hogy Dwight Stones megugrotta a 2 méter 31 centit és ezzel megdöntötte a világrekordot. Akkor azon kezdtem el gondolkodni, vajon meddig fejlődhet még a magasugrás. Nyilván, lennie kell valamilyen határnak, hiszen az ember nem ugorhat 10-15 métert. Valahol meg kell állni. Az emberi teljesítőképességnek is kell legyen határa. De az sem valószínű, hogy mondjuk Dwight Stones-nál megáll a magasugrás világcsúcsa. Mindig fog jönni valaki, aki egy kicsivel magasabbat ugrik. És akkor jutott eszembe az aszimptota. Egyre magasabbakat fognak ugrani, de egyre kisebb lesz a különbség az első és a második között. Biztos vagyok benne, hogy a teljesítményeket egy idő után nem csak centiméterekben, hanem milliméterekben, majd tized-, századmilliméterekben fogják mérni. Tehát közelítenek egy álomhatárhoz, de azt sohasem érik el. Ugyanez az elmélet alkalmazható a többi sportágra, a technikára, a művészetekre, tulajdonképpen mindenre. Ez az aszimptota-világelmélet!
Fiatal Boglárka: Sőt, ez miránk is alkalmazható. Néha úgy érzem, hogy egyre közeledek hozzád, de sohasem érlek el.
(A Fiatal Boglárka lassan maga felé húzza a Fiatal Vacakit. Az ajkuk nagyon közel kerül egymáshoz. A Fiatal Vacaki egy idő után elveszti az önuralmát és megcsókolja a Fiatal Boglárkát, aki gyorsan otthagyja és diadalmasan felkiált.)
No látod, elértelek, megdöntöttem az univerzális aszimptota világelméletet!
(Mindketten nevetnek, tovább csókolóznak. Vacaki és Boglárka ismét megmozdulnak, s úgy beszélgetnek, mintha nem látnák a fiatal párt.)
Boglárka: Tulajdonképpen elég jól kiegészítettük egymást. Szép pár voltunk. És én tényleg szerettelek. Tudod, hogy még mindig megvannak a leveleid, amiket írtál nekem? Vigyázok rájuk nagyon, hátha egyszer még sokat fognak érni, én meg eladom valamelyik aukción és nagyon gazdag leszek öregségemre (nevet). Néha előveszem és elolvasom őket. Szinte döbbenetes, hogy te 17 éves korodban mennyire világosan láttad a dolgokat és megérezted a jövőt. Szóva,l jó fej voltál és ezért szerettelek. Te szerettél engem egy kicsit?
Fiatal Vacaki: (szaval)
„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.”
Fiatal Boglárka: Ez József Attila. Nekem te mondjad, hogy szeretsz.
Vacaki: Igen, szerettelek és nem kicsit. Miért rúgtál ki?
Boglárka: Nem én rúgtalak ki. Te mentél el, mert nem bírtad elviselni, hogy nem láncolom magam hozzád. Az igaz, hogy én is szerettem kicsit kacérkodni. Viszonylag szép voltam…
Vacaki: Nagyon szép voltál.
Boglárka: No jó, hagyjuk, de köszönöm a bókot. Szóval, tetszett nekem, hogy körbeudvarolnak a fiúk. Ez téged zavart. Aztán egyszer csak felszívtad a vizet és elmentél. Utólag talán megértem, de mégiscsak igazságtalan voltál.
Fiatal Vacaki:
„Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat”
Vacaki: Szóval itt rontottuk el. Mindketten büszkék voltunk. Talán minden másképp alakul, ha több bennünk az alázat. Pedig a szerelem megvolt, sőt…
Boglárka: Sőt?
Vacaki: Nehéz ezt kimondani.
Boglárka: Most ne légy „diplomackó”. Mondd ki!
Vacaki: Sőt, még mindig szeretlek.
Boglárka: Nem hiszem. Inkább csak a félrecsúszott nyakkendőidben és elvétett köszönéseidben lehetek benne. Apropó, emlékszel, hogy szeretted ezt a verset?
Vacaki: Még mindig szeretem.
Boglárka: Negyven év telt el közben. Másnak egy egész élet. Gondolj Adyra, akiért annyira rajongtál. Nem lehet ez már olyan szerelem. Én sem vagyok már olyan. Tudod, elfáradtam. Néha már ott tartottam, hogy bedobom a törölközőt. Aztán jössz te, és azt mondod, hogy még mindig szeretsz. Ne haragudj, de ezt nem tudom elhinni, azok után, hogy negyven évig meg se parittyáztál!
Vacaki: Azelőtt talán túl sokat parittyáztalak, úgyhogy meg kellett várjam, amíg egyenesbe jönnek a dolgok.
Boglárka: (hangosan nevet) Nem vagy te normális! De tudod, jólesik. Néha én is gondoltam rá, hogy helyre kéne hozni a kapcsolatunkat. De valahogyan nem mertem.
Vacaki: Van valami, amit te nem mertél megtenni? Ez újdonság.
Boglárka: Igen. Megtörtem. Nem vagyok már olyan lázadozó… Talán, ha mellettem maradsz… Akkor nem változom meg. Sok minden elveszett veled együtt.
(Vacaki ekkor közelebb húzódik Boglárkához és hosszan megcsókolja. Mancika elképedve nézi őket, majd előkapja a telefonját és lefotózza a csókolózó párt.)
Boglárka: Te aztán nem teketóriázol. Pedig nem ilyennek ismertelek. Akkoriban inkább félénk voltál.
Vacaki: Bocsánat. Nem tudtam uralkodni magamon. Pedig nem jellemző rám ez a stílus. Boglárka, kezdjük újra!
Boglárka: …Félek. Félek, hogy nem fog menni. Maradjon inkább így. Tudod, negyven évig ott volt bennem a tudat, hogy veled sokkal jobb lett volna, hogy boldog lettem volna melletted. Ne rontsuk ezt el.
Vacaki: Hátha tényleg boldog leszel mellettem! Adj egy esélyt magadnak… és persze nekem.
(Vacaki ismét megcsókolja Boglárkát, de az kibontakozik az ölelésből.)
Boglárka: Ne csináld ezt. Nevetségesek vagyunk. Én már senki mellett nem leszek boldog.
Vacaki: Tudod, hogy mi a különös? Te, aki örökké lelkesedtél, most pesszimista vagy, én viszont – bár általában takaréklángon égek – most fellobbantam.
Boglárka: Megváltoztunk.
Vacaki: Mitől félsz?
Boglárka: Magamtól. Attól, hogy csalódást okozom neked. De lehet, hogy te is nekem. Még egy kudarcot nem viselnék el. Hagyjuk meg így, ahogyan van.
Vacaki: Mi történt azután? Mármint azután, hogy vége lett és hogyhogy Ferihez mentél feleségül? Amennyire emlékszem, akkor még nem ő volt pole-pozícióban.
Boglárka: Ne légy gonosz. Szóval te írtál nekem egy elbocsátó szép üzenetet. Aztán meg elvittek katonának, utána pedig elmentél egyetemre. Én meg még flörtöltem. Nem bosszú volt ez a részemről, inkább csak el akartalak felejteni. Élveztem, hogy nincs stabil párom. Ez így ment még néhány évig, aztán egyszer csak rájöttem, hogy egyedül maradtam. Eljárogattam a kávézóba, ahol találkozgattunk. Tudod, az a központban, amit Piroskának neveztél el. Az sincs már meg. Lebontották a közös emlékeinket. Volt ott néhány srác, köztük Feri is. Lassan összeszoktunk. Egyszer – nem sokkal újév után voltunk – arról beszélgettünk, hogy kinek milyen tervei vannak az új évre. Én azt mondtam, hogy férjhez akarok menni. Majd feltettem a kérdést, hogy na, fiúk, ki vesz el feleségül? Síri csend. Te, ezek komolyan vették…(nevet)
Vacaki: Hát ami azt illeti az ilyesmivel az ember nem szokott viccelni.
Boglárka: Erre egyszer csak szerényen megszólalt Feri, hogy ha nincs más jelentkező, akkor ő benyújtja a pályázatát. Röhögtünk, de engem nagyon megindított, hogy a nyilvánosság előtt ezt bevállalta. Még abban az évben össze is házasodtunk. Ő tényleg nagyon szeretett. Talán jobban, mint amennyire megérdemeltem. Minden jól indult. Született két gyerekünk, lakást utaltak ki nekünk a gyártól. Aztán a forradalom után Ferinek megszűnt az állása. Mindennel próbálkozott, de semmi sem sikerült neki. Az én bírósági írnoki fizetésemből éltünk négyen. Ettől teljesen összeroppant. Megbetegedett és nem is épült fel. Már öt éve, hogy eltemettem. De van két szép unokám. Kitöltik a nyugdíjas éveimet.
Vacaki: Boldog vagy?
Boglárka: Fel vagyok háborodva! (sír és nevet egyszerre, megöleli Vacakit)
Vacaki: Ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta. Sohasem késő. Végül is hatvankét éves vagyok. Ideje, hogy megnősüljek, nem? Azt hiszem, nem kapkodtam el.
Boglárka: Felbolygattál. Nem, Szabolcs, hagyjuk így. Nem tudjuk zárójelbe tenni ezt a több mint negyven évet. Önmagunk karikatúrái lennénk.
Vacaki: Legalább jót szórakoznánk egymáson. De nem erőszakoskodom tovább. Hoztam valamit. Egy kis ajándékot.
(Vacaki átad Boglárkának egy zenélő órát. Megszólal a Szép ez a szeptember című szám Kern András és Hernádi Judit előadásában. Boglárka elindul a kijárat felé, de aztán megmerevedik, Vacaki és Mancika is megállnak, a színpad egyetlen állókép, amíg a zene a végéhez közeledik, ekkor ismét mindenki megmozdul, Boglárka a kijárati ajtóhoz ér, amelyen épp akkor lép be Andi, Vacaki következő vendége. A két nő egy pillanatra megáll, látszik, hogy mindketten meglepődnek, majd egy rövid „Szia” köszönéssel tovább mennek. Boglárkával együtt a Fiatal Vacaki és a Fiatal Boglárka is elmennek, de egy másik irányban távoznak a színpadról Andi valamivel fiatalabb, mint Boglárka, ám sokkal egyszerűbben öltözött és kissé el is van hízva.)
Andi: Szia, Szabolcs! Hát ezt aztán nem gondoltam volna!
Vacaki: Szia Andi! Mit nem gondoltál volna?
Andi: Hogy mi még találkozunk. (Mancika közben Vacakiék asztalához jön)
Vacaki: A férjed tudja, hogy velem van randid ebben a kávézóban?
Andi: Persze. De ülj nyugodtan. Már nem féltékeny. Mit akarsz mondani?
Mancika: Az úr meg akarja kérdezni a hölgyet, hogy mit hozhatok kegyednek. (Jelentőségteljesen Vacakira néz)
Vacaki: Látja, ezért szeretem ezt a kávézót. Itt nem csak italt kap az ember, de nevelést is. Majd beszámítom a borravalóba. Mit iszol?
Andi: Egy facsart narancsot. (Mancika továbbra is ott áll.)
Mancika: Csak ennyit?
Vacaki: Mancikának is rendeljek valamit?
Mancika: Nem kell. (sértődötten el)
Vacaki: Szóval azért hívtalak meg, mert érdekel, hogy mit gondolsz a mi volt kapcsolatunkról?
Andi: Ez most hogy jutott eszedbe?
Vacaki: Nosztalgiázom. Eszembe jutnak régi dolgok.
Andi: Jó, hogy ráérsz.
Vacaki: Mindenki arra ér rá, ami fontos neki.
Andi: Fenomenális vagy, még mindig. Mit akarsz tudni?
Vacaki: Például azt, hogy mi játszódott le benned. Tudod, én először próbálkoztam nálad. Akkor visszautasítottál. Finoman, de mégiscsak lepattintottál. Aztán pedig néhány év múlva, amikor már férjnél voltál, félreléptél velem. Mi történt közben?
Andi: Muszáj erről beszélni?
Vacaki: Semmit sem muszáj. Csak érdekelne. Talán neked is jó, ha kibeszéled.
Andi: Van itt Unicum?
Vacaki: Hát persze. (Mancikához) Kisasszony legyen szíves, két Unicumot és két ásványvizet.
Andi: Tetszettél nekem. Már először is. De azt hiszem, teljesen másfélék vagyunk. Te a versekkel, meg a rockzenével, én meg az egyszerűbb dolgokkal voltam elfoglalva. Varrás, mosás, főzés, ilyesmi. Neked más volt a szép, mint nekem. Neked Mick Jagger, nekem Szécsi Pál. Neked Esterházy, nekem Jókai. Egyszer emlékszem, hogy Artúrral hogy röhögtetek a Love Story-n. Én meg végigsírtam azt a filmet. Szóval – bár tetszett a stílusod, meg nagyon élveztem a humorodat – nem akartam belekeveredni. Én olyan parasztlánynak éreztem magam melletted. Azt gondoltam, nem vagyunk mi egymáshoz valók. Egye meg a fene azt a nagy műveltséged, de nekem olyan valaki kell, aki mellett nem érzem hülyének magam. Ezért aztán jobbnak láttam, ha megmaradok magamnak. Nem volt kedvem úgymond felnőni hozzád. Meg aztán te Boglárkával jártál, belé voltál szerelmes, aki pedig – már megbocsáss – megcsalt fűvel-fával. Úgyhogy kerestem egy inkább magamhoz valót. Gyuri egyébként is nagyon belém volt esve. Én nem szerettem olyan halálosan (meg lehet, hogy sehogy), de gondoltam, hogy jó lesz ez, legalább nem komplikálja nekem az eszemet. No, azt nem is! Gyuri jó fiú, de hóttunalmas. Nem érti a viccet, rögeszméi vannak, amikből aztán hat ökör sem húzza ki. Ő mindig jót akar nekem, de valahogyan mindig rosszul sül el. Szóval elég sok türelem, meg önfegyelem kell hozzá. Egy idő után kezdett elegem lenni belőle, s mi pont akkor találkoztunk másodszor. Gondoltam, hogy nekem is jár egy kis szórakozás. Aztán így esett.
(Vacaki és Andi megmerevednek, a színpadra besétál egy 25-30 év körüli pár, akik vélhetően a Fiatal Vacaki és a Fiatal Andi. Leülnek a Vacakiék asztala mellé. Vacakiék nem vesznek róluk tudomást, folytatják a beszélgetést.)
Fiatal Andi: Emlékszel, amikor a suliban teadélutánok voltak?
Fiatal Vacaki: Lehet azt elfelejteni? Amikor a szocialista erkölcs és hazafias nevelés dühöngése egybeesett a másodlagos nemi jelleg megjelenésével. Teljes villanyfényben a történelem tanárnő felügyelete alatt tangóztunk a Macarale (Emelődaruk) című örökbecsű nótára. A Grigoriu Trió meg bakelitlemezről húzta a talpalávalót. Mit mondjak, nagy élmény volt.
Fiatal Andi: Egyszer kimentünk úgymond levegőzni, te meg a lépcsőfordulóban meg akartál dugni.
Fiatal Vacaki: No jó, én akkor a golyóstollban is a G-pontot kerestem. Miért nem hagytad? Így aztán még ott elmentem, mielőtt még elmentem volna haza.
Fiatal Andi: (nevet) Jó fej vagy te! Mégis, mit gondolsz?
Fiatal Vacaki: Én most is arra gondolok. Igaz, itt nincs lépcsőforduló, de tudok egy jó kis szállodát. Eljössz velem? Nagyon kívánlak!
Fiatal Andi: (gondolkodik) Bolond vagyok, de igen.
(Vacaki és Andi megmozdulnak, folytatják a beszélgetést)
Vacaki: Szóval csak szórakozni akartál velem.
Andi: Ez azért nem olyan egyszerű. Adtam a kapcsolatunknak egy esélyt. Lehetett volna belőle valami, mert akkor már nagyon meguntam Gyurit, de rájöttem, hogy egyikünk sem változott meg. Veled érdekesebb lehetett volna az élet, de nekem az magas volt. Ha melletted maradok, akkor vagy az utánfutód leszek, eljárok hóttunalmas koncertekre, meg olyan filozopterek közé, ahol egyáltalán meg se merek szólalni, vagy pedig feszt veszekszünk, amíg teljesen meg nem utáljuk egymást. Lehet, hogy nem egészen érthető, amit elmondtam, de láttam olyan asszonyokat, akik a férjeik árnyékában, azokat csodálva élnek. Utánozzák őket, az ő poénjaikat pufogtatják, a szófordulataikat használják, akkor is, ha a helyzet azt nem indokolja, folyton róla beszélnek, elfelejtik, hogy ők is emberek és végül már a férjeiknek is az idegeire mennek. Szánalmasak az ilyen nők, melletted pedig jó eséllyel ilyen lettem volna.
Fiatal Vacaki: Ha most belépne a férjed, mit mondanál neki?
Fiatal Andi: Azt, hogy tartsa a gyertyát. Az a baj vele, hogy ő akkor sem akarna elválni. Rohadtul szerelmes. Én viszont nem.
Fiatal Vacaki: Belém se?
Fiatal Andi: Beléd se!
Vacaki: Fontos neked, hogy te tartsd ellenőrzés alatt a dolgokat, igaz?
Andi: Hát, valahogy úgy. Meg aztán kíváncsi természet vagyok. Ezért hívtál te engem akkor Kandi Andinak. Emlékszel? (nevet) De téged zavart, ha megkérdeztem, merre jártál, kivel találkoztál, miről beszéltetek. Szóval nem illettünk mi egymáshoz.
Vacaki: És minderre akkor jöttél rá, amikor megcsaltad velem Gyurit?
Andi: Tulajdonképpen már azelőtt is, de akkor vált egyértelművé. Azért kértelek, hogy ne keress többé… Pedig, Gyurival is két külön világ vagyunk. Vele is elbaltáztam az életem. Halálosan unom. Ő nagyon szeret, s ez engem rettenetesen idegesít. Van egy cigid?
Vacaki: Itt nem lehet dohányozni.
Andi: Akkor menjünk ki.
(Vacaki és Andi kimennek. Szinte észrevétlenül a másik irányba távoznak a fiatalok is. Mancika letörli az asztalt, közben motyog.)
Mancika: Na, szép kis firmák ezek is. Majd nagyot néz a felügyelő úr, ha meghallgatja. Ja, az tulajdonképpen nem is felügyelő… csak fogalmazó. Hihihi! Az is csak volt. Kilencven után néhány évvel leszerelték a Szekutól, mert tovább akart harcolni a NATO ellen. Akkor nyitotta meg ezt a bárt, de még nem tudott átállni a civil életre. Küldözgeti a jelentéseit ha kell, ha nem, de szerintem azokat már senki sem olvassa el. Remélem, a mikrofon nem döglött meg újra, mint a múltkor. Most jól működik, mert az én hangszórómban, ott a pultnál mindent jól lehet hallani. (Lehajol, az asztal alá néz és megigazít néhány drótot.) Bár a múltkor is úgy volt, hogy én hallottam, de a magnó nem vette fel, így aztán nem tudták a mellékletet elküldeni a DNÁ-nak. Sík ideg volt a felügyelő. Hogy lekapott azér’ is, hogy nem tudta meg pontosan, mit beszélt az a vállalkozó. Pedig mondtam, neki, hogy nem fontos, csak egy beszállítóval beszélt valami térkövekről. Egy nagykutya cége küldte a térköveket Magyarországról. A vállalkozónak szinte semmibe nem került, mert adott neki a magyar kormány gazdaságfejlesztési micsodát, csak annak egy részét feketén vissza kellett volna adni. Nem tudom, hogy mi ebben az érdekes. Mind így csinálják. Erre azt mondja, a felügyelő úr, hogy (utánozza a felügyelőt) „Értse meg, Mancika, egyszer és mindenkorra, hogy minden fontos. Minden információ fontos, mert azok téglák, amelyekből felépül a nemzet biztonságának a fala. Ha egy tégla hiányzik, rés támad a nemzetbiztonságon!”. Jó ember a felügyelő úr. Néha vesz nekem ezt-azt… . (Mancika a helyére megy és megnöveli a zene hangerejét. Szól a „Tonight” – Tony és Maria duettje a West Side Story-ból)
(Közben Andi és Vacaki visszajönnek az asztalukhoz.)
Vacaki: Én is megszerethettelek volna.
Andi: Á, hagyjuk. És kérlek, ne beszélj erről senkinek. Nincs szükségem a további cirkuszokra.
Vacaki: Tán csak nem tudta meg Gyuri?
Andi: De igen. Egyszer annyira felhúzott, hogy valami különlegesen nagy fájdalmat akartam neki okozni és belevágtam a képébe. Tudtam, hogy rád különben is féltékeny. Oltári grimbusz volt, de aztán a gyerekek miatt kibékültünk. Azóta nem beszélünk róla.
Vacaki: (ironikusan) S amiről nem beszélünk, az nincs is.
Andi: Dehogyisnem. Csak nem kerül a felszínre. De belül ott lappang. De most már én is le akarom zárni a történetünket. Szép volt, jó volt, elég volt.
Vacaki: Viszont, csak akkor tudjuk lezárni, ha kibeszéljük.
Andi: Te mondd, most csesztetni hívtál ide engem?
Vacaki: Dehogy. Ajándékot hoztam. Egy zenélő órát.
Andi: Neked aztán van stílusod!
Vacaki: Ha bekapcsolod, egy kedves melódiát fog lejátszani.
(Felhangzik Mozart Varázsfuvolájából Papageno belépője Melis György előadásában. Vacaki és Andi elbúcsúznak, a nő távozik.)
(Megérkezik Vacaki következő vendége, Lilla, egy 45 év körüli üzletasszony. Ápolt és elegáns. Enyhén molett ugyan, de a férfiszemnek még mindig izgalmas.)
Vacaki: Szia, de jól nézel ki, Lilla! Milyen jó, hogy téged is lehet látni.
Lilla: Egyre ritkábban, úgyhogy becsüld meg a látványt. Mesélj, mi van veled? Tudok valamiben segíteni?
Vacaki: Leginkább azzal, hogy mesélsz egy kicsit magadról. Mit csinálsz mostanában?
Mancika: (az asztalhoz siet) Gondolom, iszik egy kávét a naccságosasszony. Ahogy kinéz, szerintem biztosan kávét kér és nem Unicumot.
Lilla: Eltalálta, Egy flat white-ot hozzon, cukor nélkül és kérem, hagyjon magunkra.
Mancika: Máris hozom.
Lilla: Kissé pimasz ez a pincérnő.
Vacaki: Ki vagyunk neki szolgáltatva, holott azt hisszük, hogy ő szolgál ki bennünket. De beszéljünk inkább rólad.
Lilla: Nem tudok semmi izgalmas dologról beszámolni. Van egy kis vállalkozásom. Nagyon nehéz a víz felszínén maradni és még keresni is valamit. Ezért aztán ott vagyok reggeltől estig. Rengeteget dolgozom. Ennyi az egész. Dolgozom és alszom. Nagyjából ennyi az életem.
Vacaki: Mindig sokat dolgoztál. Emlékszem, már akkor is, amikor összejöttünk, tele voltál munkával. Azt hiszem, hogy ezt te keresed magadnak.
Lilla: No azért nem éppen, de biztos, hogy egy kicsit menekülés is ez nekem. Addig sem kell foglalkoznom az egyéb dolgaimmal.
Vacaki: Milyen dolgaiddal?
Lilla: Az életemmel. Azzal, hogy egyedül vagyok, nincs gyerekem, nincsenek barátaim, nem járok el sehová, és nem tudom, mi az a szabadság, nyaralás, ilyesmi. Pedig próbáltam kikapcsolódni, feltöltődni. Egyszer elmentem a tengerre. Alighogy megérkeztem, megbetegedtem. Egy hétig nyomtam az ágyat a konstancai kórházban. Aztán hazajöttem anélkül, hogy bár egyszer is megfürödtem volna a tengerben. A rá következő évben elmentem Párizsba. Két nap múlva nagyon fontos üzleti ügyben haza kellett jönnöm. Ekkor rájöttem, hogy a szabadság az nem nekem való. Üres vagyok belül. Néha az az érzésem, hogy elfelejtettem élni. Anyámon és a testvéremen kívül szinte senkim sincs.
Vacaki: Miért?
Lilla: Mert hagyom, hogy így legyen. Tudod, az irodában magabiztos vagyok, pattogtatom az ostort a beosztottak feje fölött, ismerem az összes helyzetet és uralom azokat. Pontosan tudom, hogy melyik emberem mennyit ér, mikor hazudik és mikor mond igazat, tudom, hogy melyiket mivel lehet motiválni, vagy sakkban tartani és szinte ugyanez érvényes az ügyfeleimre. De amint kilépek a cég kapuján, mintha már nem lennék én magam. Elbizonytalanodok, úgy érzem, hogy nem tudok eleget, nehezemre esik a beszélgetés másokkal. Félek, hogy csőbe húznak, ezért aztán sietek haza, eszem valamit és lefekszem.
Vacaki: Annak idején azért rám mégis szakítottál egy kis időt. Vegyem ezt kitüntetésnek? Hogy figyeltél fel rám?
(A színpadra besétál egy 30-35 év körüli pár, ők a Fiatalabb Vacaki és a Fiatalabb Lilla. A Vacakiék melletti asztalhoz ülnek.)
Fiatalabb Vacaki: Tudod, most azon gondolkodom, hogy így az emberöltő felénél ideje lenne kitalálnom az életemet. Vagy legalábbis annak a hátralevő részét. Eddig úgy éltem, hogy mindig mások találták ki, mi legyen velem. Beírattak óvodába, iskolába, mindenféle könyvbe, megmondták, mikor kell enni, aludni, böfizni, pisilni, kakálni. A szüleim, az iskola, a szerelmeim, az állam, a sereg, az egyetem feszt életpályákat találtak ki nekem. Nem azt mondom, hogy mindig kényszerítettek, de amolyan ráutaló magatartással eldöntötték, hogy merre induljak ebben a világban. Mert ha rajtam múlott volna, akkor pilóta, hajóskapitány, vagy hangszerkészítő lettem volna. De most itt vagyok egy bölcsész-diplomával a kezemben, és rég meghalt költők verseit értelmezem, mert csak ehhez értek. Igaz, nem követtem mindenben az elvárásokat. Már meg kellett volna nősülnöm. De nem jött össze. Eddig azt hittem, hogy a balfaszságom miatt. Felszínesen talán így volt, de lehetett egy mélyebb oka is, amit én csak ma tudatosítottam magamban. Ösztönösen vártam arra a lányra, akivel úgy lehet beszélgetni, vagy éppen hallgatni, mint veled. Most értettem meg. Talán itt lenne az ideje, hogy elkezdjem az életprojektemet.
Fiatalabb Lilla: Te Szabolcs, nekem az az érzésem, hogy te meg akarsz engem dugni. Tudod, mit? Gyere, essünk túl rajta, aztán igyuk ki még azt a fél üveg bort és menjünk aludni, mert én már nagyon álmos vagyok.
(Fiatalabb Lilla és Fiatalabb Szabolcs lassan felállnak és közelednek egymáshoz, közben fokozatosan sötétedik a színpad, s egyre hangosabban szól a Macarena. Majd amikor kigyúlnak a fények, már a megszokott környezetben ül Vacaki és Lilla.)
Lilla: Akkor még nem került ennyire kényszerpályára az életem. Te voltál az egyik illúzióm. Amikor még azt hittem, hogy képes vagyok úgymond normális párkapcsolatra. Tudnod kell, hogy én a nőkhöz vonzódom. Mindig is így volt, de harcolni akartam ez ellen. Be akartam illeszkedni! Meg akartam felelni! Hogy a társadalom hasznos téglája legyek, meg ilyesmi. Hát, nem ment. Pedig te rokonszenves voltál. Tetszett benned, hogy a férfiak között te voltál a legkevésbé férfi. Nem voltál rámenős. Inkább én voltam az, te pedig tűrted. És te voltál az, aki felnyitottad a szemem. Akkor értettem meg, hogy ha veled sem működik az úgynevezett normális párkapcsolat, akkor egyetlen hímmel sem fog menni. Te voltál az első és az utolsó férfi az életemben, s ennek már vagy harminc éve, ha jól számolom.
Vacaki: Azt hittem, hogy én már semmin nem tudok megdöbbenni, de most mégiscsak… Hogyhogy én erről nem tudtam?
Lilla: Már akkor meg akartam neked ezt mondani, de nem mertem. De alakoskodni sem tudtam tovább. Így aztán jött az a búcsúeste.
Vacaki: Emlékszem. Megadtad a módját. Kaviárt, libacombot ettünk párolt lila káposztával, Don Perignon pezsgőt ittunk, ágyba bújtunk, aztán reggel közölted, hogy itt a vége. Majdnem belehaltam. (énekel) „És Mario Lanza régi lemezeit hallgattam.” Mitől féltél? Talán attól, hogy feljelentelek? Tudod, akkor még bűncselekmény volt.
Lilla: Nem, nem attól. De akkoriban ez a dolog még nem volt ennyire elfogadott. Féltem a bélyegtől, amit a homlokomra süthet a beismerés. Így aztán inkább hazudtam neked. Bocsáss meg, tudom, hogy fájdalmat okoztam. És örülök, hogy meghívtál, mert így elmondhattam. Már rég tartozom neked ezzel a vallomással.
Vacaki: Megbocsátok. S hogy ezt bebizonyítsam, hoztam neked egy ajándékot.
Lilla: Nocsak, milyen ajándékot?
Vacaki: Egy zenélő órát. Remélem, tetszeni fog a muzsikája.
Lilla: Ezt mindjárt megtudod. (Bekapcsolja a készüléket, amelyikből felhangzik a Mindannyian mások vagyunk című dal Halász Judit előadásában.) Tökéletes választás! Nagyon köszönöm. És még valami: sokat dolgozom, de van némi eredménye. Ha bármikor bármiben segíteni tudok, akár pénzzel, akár információval, hívjál fel nyugodtan. De ha csak egyszerűen beszélgetni akarsz, akkor is gyere. Nekem nincs más barátom. Ne haragudj, de most mennem kell. Odakint vár az ügyfelem.
Vacaki: Köszönöm, hogy eljöttél.
(Lilla elment, de a kávézóban tovább szól Halász Judit dala.)
Mancika: Hozhatok még valamit? Ezek a maga vendégei nem nagyon fogyasztanak, csak mesélnek.
Vacaki: Tán csak nem hallgatózott?
Mancika: Dehogyis. Ha én minden pletykát meghallanék, ami itt elhangzik, már a bolondok házában lennék.
Vacaki: Miből gondolja, hogy pletykálunk? Hátha fontos üzleti megbeszéléseim vannak?
Mancika: Magának? No, azért én sem ma szálltam le a falvédőről. Mindjárt látszik a kuncsafton, kiféle-miféle. Nekem ebben tizenöt éves praxisom van. Hamarabb kiismerem én a vendégeimet, mint egy pszichológus. Freud, meg az a Jung jöhetnének Mancikához jegyzetelni. Ismerem a depiseket, szélhámosokat, gátlástalanokat, facérokat, csalódottakat, hülyéket, bolondokat, gazembereket, hernyókat, gyávákat, vakmerőket, hamiskártyásokat. Átlátok én rajtuk, mint a röntgen.
Vacaki: A rendes embert is felismeri?
Mancika: Olyan nincs… Vagy legalábbis nem jár ide.
Vacaki: Én miféle vagyok?
Mancika: Hát, azt inkább nem mondom meg. A főnök úr mindig azt mondja, hogy (utánozza) „Mancika, mi a kuncsaftból élünk, ezért szépen kell vele beszélni, nem sértegetni, ahogy engem szokott”. Mert hát az az igazság, hogy én, amikor van valami bajom, azt én megmondom áperté, így ni, direktbe, a szeme közé. Nem kerülgetem, mint a lapos guta a forró kását! A múltkor is jól összevesztem vele a borravalón. No, de ez nem tartozik magára, csak azért mondom, mert nem szeretem, ha hülyének néznek.
Vacaki: Ígérem, hogy nem haragszom meg, de érdekelne, hogy mit gondol rólam. Ön szerint miféle vagyok én?
Mancika: … Megmondjam?
Vacaki: Azért kérdeztem.
Mancika: Egy frájer! Tudja mi az?
Vacaki: Van róla elképzelésem. De miből gondolja azt, hogy én egy élhetetlen, balek, tutyi-mutyi vagyok.
Mancika: Na látja, éppenséggel az, csak én nem tudtam ilyen intelligensen kifejezni magam. Hát abból gondolom, ahogy ezekkel a macákkal beszél. Maga finom úriember, ezek meg olyan hárpiaféléknek néznek ki. Még ajándékot is ad nekik, ahelyett, hogy a szemük közé adna kettőt. Az ilyenek nem érdemelnek mást.
Vacaki: Mancika, maga mégiscsak hallgatózott.
Mancika: Én nem, de látszik az már messziről az ilyen frájerekről, vagy hogy is mondta maga olyan szépen?
(Ismét elsötétül a színpad, ritmusos zene szól, majd fények villognak. A színpad közepén Fiatalabb Vacaki és Fiatalabb Aranka táncolnak. Láthatóan jól érzik magukat, incselkednek, tréfálkoznak egymással tánc közben. Aztán Fiatalabb Vacaki az asztalhoz kíséri Fiatalabb Arankát.)
Fiatalabb Aranka: Úgy táncolsz, mit Fred Astaire! Hol tanultad?
Fiatalabb Vacaki: „Ki volt a tanítód? hol jártál iskolába? / Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted…”
Fiatalabb Aranka: Most megint idéztél valami nagy fejt.
Fiatalabb Vacaki: Igen, a XIX századi Vacaki Szabolcsot. Úgy hívták, Petőfi Sándor.
Fiatalabb Aranka: (felkacag) Nem vagy te normális! De ne üsd el tréfával a választ. Melyik csaj tanított meg így táncolni? Ismerem?
Fiatalabb Vacaki: Nem, nem ismered. Özvegy Bordás Petrának hívták, az utcánkban lakott. Apám ifjúkori szerelme volt. Ő működtetett egy illegális tánciskolát, oda vitt el apám, nem tudom, azért-e, hogy megtanuljak táncolni, vagy hogy nosztalgiázzon a volt kedvesével, de ez már mindegy is.
Fiatalabb Aranka: Hm… milyen jó történet. Tényleg így volt?
Fiatalabb Vacaki: Á, dehogy. Ezt most találtam ki. Az igazság az, hogy Buba, a barátnőd tanít táncolni éjszakánként. De nagyon megkéri ám az árát!
Fiatalabb Aranka: Kikaparom a szemét!
Fiatalabb Vacaki: (az órájára néz) Késő van. Azt hiszem, hogy már meg is érkezett hozzám. Gyere nézzük meg, hogy nálam van-e.
Fiatalabb Aranka: Ha ott találom, akkor a te szemedet kaparom ki.
Fiatalabb Vacaki: Mégiscsak van női szolidaritás! (hirtelen komoly hangra vált) Nagyon szeretlek Aranka! Költözz hozzám! (Fiatalabb Vacaki megcsókolja Fiatalabb Arankát)
(Ismét elsötétül a színpad, Szól a zene. Amikor kigyúlnak a fények, Vacaki ott áll Mancika mellett. Ebben a pillanatban az ajtóban feltűnt Vacaki Szabolcs következő vendége. Aranka 40 év körüli, diszkréten öltözött, csinos nő.)
Vacaki: (súgva) Ennek a hölgynek hozzon egy Baileys Chocolat krém-whiskyt. Azt szereti.
Mancika: Igenis.
Vacaki: Szervusz, Aranka. Örülök, hogy eljöttél.
Aranka: Hát te még megismersz?
Vacaki: Semmit se változtál. Ezer nő közül megismertelek volna.
(További vendégek érkeznek a bárba. Két férfi és két nő. A színpadon a hátrébb elhelyezett asztalok egyikéhez ülnek le. Mancika felveszi a rendelést, majd hoz is nekik valami italokat, ezalatt Vacaki Arankával beszélget.)
Aranka: Kedves vagy. Csak már olyan rég nem láttuk egymást, gondoltam, hogy elfelejtettél. Különben is olyan rövid ideig tartott az egész.
Vacaki: Miért tartott olyan rövid ideig?
(Mancika érkezik az itallal)
Aranka: Jééé! Baileys Chocolat! Hát nem felejtetted el? Nagyon édes vagy. De miért kapom én ezt most?
Vacaki: Azért, mert megérdemled. Ott tartottunk, hogy a kapcsolatunk jó volt, de rövid. Szerinted miért volt olyan rövid?
Aranka: Azért, mert ami jó, az mindig rövid ideig tart. Tudod, akkor én egyetemista voltam a jogon. Minden vágyam az volt, hogy elvégezzem és otthagyjam a falut, ahol születtem. Nem szerettem ott élni, nagyon nehéz volt az élet, sok munka és nagy szegénység volt nálunk. Az egyetem jelentette számomra a menekülést, a jólétet. Ezért mindenre hajlandó lettem volna. Hogy az egyetemen el tudjam tartani magam, meg tanuljam a hivatást is, mert ugye, ez nem szakma, hanem hivatás – mondjam, vagy mutassam? – (mutatja), elhelyezkedtem egy közjegyzői irodában titkárnőnek. Iratokat másoltam, vezettem az ügyfelek előjegyzését, szóval nem sokat tanultam, de legalább kaptam egy kis pénzt. Aztán egyszer csak rám szállt a közjegyző úr. Molesztált, zsarolt, míg a végén engedtem neki, hogy el ne veszítsem az állást. De volt „csömöröm, nagy irtózásom”. Elsősorban magamat utáltam. Aztán eldöntöttem, hogy túlteszem magam mindezen. Otthagytam a közjegyző urat, meg az irodáját is. Sokkal nehezebb és fárasztóbb munkákat végeztem, de megérte. Aztán szerettem volna egy komoly kapcsolatot. Valakit, aki mellett elfelejthettem volna a szörnyűségeket, amelyeken keresztülmentem. Akadt is egy srác, aki első pillanatra normálisnak tűnt és fantasztikusan jól nézett ki, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem szeret igazán. Tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit a közjegyző, csak ingyen. No, akkor leszámoltam az illúziókkal. Azt mondtam, hogy nem akarok több olyan kapcsolatot, amelyben kihasználnak. Azt mondtam magamnak, hogy ezentúl én fogok választani és nem engem választanak. Én akarom irányítani a kapcsolataimat, és ha azt látom, hogy ez nem sikerül, akkor szívfájdalom nélkül váltok. Nem ruházok be érzelmi tőkét a kapcsolataimba, nem adok többet senkinek semmit, eljött az ideje, hogy én is kapjak már valamit. És akkor jöttél te. Téged én választottalak, mert tetszett a műveltséged, a humorod, meg minden. Gondoltam, hogy flörtölünk egy kicsit, aztán lépek tovább, nem akarok szerelmes lenni. Te mindezt nem tudhattad. Jó fej voltál és már én is kezdtem volna meglágyulni, amikor azzal jöttél, hogy költözzünk össze. Ekkor megijedtem, mert azt éreztem, hogy kicsúszik a kezemből a gyeplő. Féltem, hogy ebből is ugyanaz lesz, mint az előzőekből. Egy éjszakát végigsírtam, aztán másnap kirúgtalak. Lehet, hogy nem kellett volna. Nem tudom. Talán ha vártál volna ezzel az ötlettel … nem tudom. De azt hiszem, hogy ha még egyszer kellene döntenem, ma is kirúgnálak.
(A szomszéd asztalnál beszélgetnek, az egyik férfi hangosabban kiszól.)
Első férfi vendég: „Hasta la vista, baby!”
Vacaki: És ezután mit csináltál?
Aranka: Elvégeztem az egyetemet. Aztán ledoktoráltam. Ügyvéd vagyok. Elsősorban gazdasági ügyekkel foglalkozom. Egyedül élek. Jelentkező ugyan akadt volna, de én már nem mertem belevágni. Alkalmi kapcsolataim vannak, de többet nem akarok.
Vacaki: Ezek szerint én is egy alkalmi kapcsolat voltam?
Aranka: Bizonyos értelemben igen, de ez akkor még nem tudatosult bennem. Mármint az, hogy nem akarok, vagy nem tudok stabil kapcsolatban élni, hogy „kísértenek élt éltem árnyai”…
(Ebben a pillanatban Aranka háta mögül Mancika, a pincérnő mutatja Vacakinak, miként kellene a nőnek ököllel a szeme közé ütnie.)
Vacaki: Még mindig szereted Adyt.
Aranka: Te szerettetted meg velem. Emlékszel, hogy kiakadtál, amikor az Özvegy legények táncá-ra azt mondtam, hogy marhaság. Igazad volt. Félelmes, nagy vers az is. De nélküled nem értettem volna meg. Csak tudod, lehet, hogy pont ez zavart. Az, hogy te mindent jobban tudtál, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott voltál. Úgy éreztem magam, mintha a gyereked lennék és nem a partnered. Nehéz ezt elmagyarázni. Az ember egy idő után a maga ura akar lenni, ő akar dönteni, még akkor is, ha rosszul. Melletted ez nehéz lett volna.
Vacaki: Én nem korlátoztalak.
Aranka: Nem, de melletted minden ötletem nevetségesnek tűnt. Volt úgy, hogy nem is mertem elmondani neked, mire gondolok. Így aztán inkább kirúgtalak, mert önálló akartam lenni, ez nagyon hiányzott.
Vacaki: Azt akarod mondani, hogy én korlátoztam az önállóságod? Azt hiszem, igazságtalan vagy.
Aranka: Te kértél rá, hogy mondjam el, mi történt, most meg kötekedsz. Te nem érted meg, hogy az önállóság számomra az önbecsüléssel egyenlő?! Az, hogy nem vagyok senkinek a kurvája, kitartottja, cselédje, riherongya! Ha ezt te sem érted meg, akkor épp olyan pasi vagy, mint a többiek és kérlek, hagyj engem békén!
Vacaki: Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Ott tartottunk, hogy féltetted tőlem az önbecsülésedet. Megértem. No de azóta sem találtál valakit, aki mellett személyiséged sérülése nélkül megállapodtál volna?
Aranka: Kezd elegem lenni abból, ahogyan itt a Derrick-et, az emberséges nyomozót, vagy Vámos Miklóst a Lehetetlenben játszod. Elegem van a kérdéseidből, a megjátszott nyugalmadból és kiegyensúlyozottságodból. Vedd tudomásul, hogy nem tartozom neked beszámolni az életemről! Semmi közöd nincs hozzá, hogy nekem van pasim vagy nincs, hogy férjhez mentem vagy nem! Elegem van belőled, Vacaki Szabolcs!
Vacaki: Nagyon kérlek, ne izgasd fel magad. Ha nem akarsz, akkor ne válaszolj, menj el, ha utálsz, de kérlek ne csinálj jelenetet. Ígérem nem kérdezősködöm többet.
Aranka: (kissé lehiggadva) Ne haragudj, elszakadt a cérna. Sajnos az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul. Kivannak az idegeim. Tulajdonképpen azt nem akartam neked bevallani, hogy én már képtelen vagyok a szerelemre. Egyszerűen alkalmatlanná váltam rá. Már nem tudok szeretni. Ahogyan az Omega mondja: „… harminc év alatt megkeményedsz belül”. Ezt a számot is együtt hallgattuk. Én akkor hallottam először, a te kazettás magnódon. Rengeteg olyan zenét hallottam nálad, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. Sokat köszönhetek neked, most meg itt hisztizek veled.
Vacaki: Hoztam neked egy ajándékot.
Aranka: Ne bolondíts meg.
Vacaki: Ez is a zenével kapcsolatos. Egy zenélő óra. Ha nem tetszik a dal, amit feltettem rá, letörölheted és feltölthetsz rá másokat.
Aranka: Ne haragudj, de nem fogadom el.
Vacaki: Nem haragszom, de miért nem?
Aranka: Nem is tudom… megzavarna. Már így is eléggé felkavartál. Hagyjál nekem békét!
(Aranka köszönés nélkül kiszaladt a kávézóból. Mancika komótosan odacsoszogott Vacakihoz és hozott neki egy féldeci Unicumot.)
Vacaki: No de Mancika, én ezt nem kértem…
Mancika: De ilyenkor szüksége van rá az embernek.
Vacaki: De hiszen már ittam egyet.
Mancika: Ezt én jobban tudom: Megismerkedés, elbűvölődés – konyak; Szerelemre gyúlás, szenvedély fellobbanása – vörösbor, esetleg pezsgő; boldog szerelem – Becherovka, Úzó, Sambuca; pofára esés – vodka; Heves megrázkódtatás, egyensúlyvesztés – Unicum. Nekem ne magyarázzon, dobja be, mielőtt megérkezik a következő macája.
(Vacaki felhajtja az Unicumot. A vendégek a másik asztaltól elmennek.)
Vacaki: Mennyivel tartozom?
Mancika: Egy zenélő órával. Látom, a naccságának nem kellett, akkor maga meg má’ ne vigye haza…
(Mancika kiveszi Vacaki kezéből az órát, a pulthoz viszi és bekapcsolja. Felcsendül Leonard Cohen dala, a Forgass, szerelem magyarul, Kern András előadásában. Mancika incselkedően táncolni kezd Vacaki előtt. Hoz még egy Unicumot, majd visszavonul. Ekkor farmerben, tornacipőben, egy jókora szütyővel a vállán, amit a nagy sietségben erősen lóbált, belép Vacaki következő vendége, Blanka, egy 30-35 év körüli, kissé kihívóan öltözött nő. Megérkezik egy másik vendég is, egy férfi aki leül a távozó vendégek után szabadon maradt asztalhoz és kér egy sört.)
Blanka: Hát szíííja, egyem a pofidat, de jól nézel ki még mindig!
Vacaki: Jó vagy hozzám, Blanka.
Blanka: Úgy megörültem, amikor hívtál, majd eldobtam magam, mondtam is Sárinak, hogy né, ez nem lehet igaz. Hogy engem egy Vacaki Szabolcs felhív, hogy találkozni akar velem sze-mély-es-en. Hát ki vagyok én, kérdem? Egy népi sarjadék, akivel találkozni akar a nagy kutató, irodalomkritikus, szerkesztő, író, műfordító, költő, publicista, egyetemi professzor…
Vacaki: Docens…
Blanka: Na tessék, még docens is!
Vacaki: Á, „több a hírnév, mint az érdem…”
Blanka: Na látod, ez nálam pont fordítva van! Hát itt vagyok tündér bogaram, csillagom, egyetlenem, aranyom és kanom, mit akarsz tőlem! Hihihi, ezt tőled tanultam, emlékszel?
Vacaki: Igen, minden marhaságot megtanultál tőlem. Azt hiszem, hogy mi ugyanazok maradtunk, mint húsz évvel ezelőtt.
Blanka: Hát persze, Szabolcska.
Vacaki: Szabolcska az Mihály volt, én Szabolcs vagyok. (észreveszi, hogy Mancika fenyegetően közeledik az asztalhoz) Iszol egy …
Blanka: Tudod mit, Unicumot. Te tanítottál meg rá. Emlékszel, hogy mikor először ittam veled, azt mondtam, hogy olyan mint a Sirogal nevű köhögés elleni szirup, hihihi! Aztán te elmagyaráztad, hogy olyan ital, hogy belül van a jósága és ki kell bontani, hogy élvezni lehessen.
Vacaki: (Mancikának) Két Unicumot legyen szíves! (Blanka felé fordulva) Nem pont így mondtam.
Blanka: Hát hogyan?
Vacaki: Ha jól emlékszem, akkor azt mondtam, hogy több olyan emberrel találkoztam már, aki amikor először kóstolta meg az Unicumot, összehúzta a száját és azt mondta: fúj, olyan mint a köhögés elleni szirup. Akkor én mindig arra kértem őket, hogy ne ítéljenek elhamarkodottan. A keserű íz kezdetben riasztó lehet, de keserű és keserű között nagy különbség van. Az Unicum keserűsége egy gazdag, sőt azt is mondhatnám, hogy kiegyensúlyozott, tartalmas keserűség. Olyan, mint az élet. A keserű alapíz mellett, nagyon sok boldog, vidám, sőt édes íz, ízárnyalat húzódik meg. Érdemes ezeket felfedezni és megtapasztalni, hogy ezeknek az ízeknek az összhatása megnemesíti a főáram keserűségét. Persze, a keserűből nem lesz édes, de nem is kell azzá válnia. Nekünk kell megértenünk a keserűség finomságát. Hagyni kell, hogy dolgozzanak bennünk az ízek. Hagynunk kell, hogy hatalmába kerítsen bennünket, a semmihez sem fogható, mint neve is mutatja: egyedülálló Unicum-érzés. Ha ezt megértjük és megkedveljük, más szemmel fogjuk látni a világot, magunk is gazdagabbak és nyitottabbak leszünk. Úgyhogy az első pohár után kóstoljuk meg a másodikat és figyeljünk az összhatásra. Némi profán hasonlattal azt is mondhatnám, hogy viszonyunk az Unicummal, nagyon hasonlatos a hölgyek szexuális élményeihez. Az első még fájdalmas nekik, nem élvezik. Aztán egyre jobban megkedvelik és végül mi férfiak kerülünk a bajba, mert nem tudunk nekik annyit nyújtani, amennyit ők szeretnének. Az Unicummal is az a legnagyobb baj, hogy elfogy, mielőtt még minden gazdagságát kiélvezhettük volna.
(A másik asztalnál a vendég újabb sört kér.)
Blanka: Pontosan így mondtad, Vaci. Még tíz év után is emlékszel rá! Te fantasztikus vagy!
Vacaki: Köszönöm, de már akkor is csak az egyik könyvemből idéztem. Többször átolvastam a kéziratot, mielőtt leadtam volna a kiadónak, így megmaradt a szöveg a fejemben. De egyébként is nehezen tudnám elfelejteni a veled töltött éveket. Csupa móka és vidámság volt veled az élet. Soha nem untuk meg egymást és a hülyeségeinket. Aztán egyszer csak elmentél. Miért?
Blanka: Te is nagyon jól tudod, hogy miért. Mert akkor hirtelen felrobbant valami bennem. Azt hittem, hogy ha külföldre megyek, nagy karriert futok be. Lett is, aki felkaroljon, kezdetben úgy tűnt, sikerülni fog. Tudod, hogy mennyire szerettem énekelni. Minden vágyam az volt, hogy megmutassam magam a világ színpadain! De aztán kiderült, hogy ez nem így működik. A jó hang nem elég. Pénz kellett volna hozzá, nagyon sok pénz. Annyi pedig nekünk nem volt. Másfél évig énekelgettem itt-ott vendéglőkben, lebujokban aztán meg hazajöttem. pénz és illúziók nélkül. Neked lett igazad. Mondtad, hogy ne menjek el.
Vacaki: Nem mondtam. Csak figyelmeztettelek, hogy a tehetség ma már kevés. Ez üzlet is, nemcsak művészet.
Blanka: Igazad volt. De úgy látszik, el kellett menjek, hogy ezt megtanuljam. Aztán itthon már nem énekeltem. Valahogy elegem lett. Elhelyezkedtem. A polgármesteri hivatalban lettem titkárnő. Beiratkoztam az egyetemre. Elvégeztem a közigazgatási jogot. A polgármester alighogy megdugott, máris javasolt parlamenti képviselőnek. De én inkább a közigazgatásban akartam maradni, bár ahhoz sem értek, de több benne a pénz. A megyei tanácsnál alkalmaztak mint főtanácsost a humán erőforrás osztályon, de valójában a pártnál dolgoztam. Nem sok dolgom volt. Gyűlésekre jártam, ahol komoly pofákat vágtam, miközben majd szétvetett a röhögés. Ha szóltak a párttól, hogy valakit ki kell rúgni, vagy fel kell venni, akkor azt megcsináltam, egyébként meg békén hagytak. Jó világ volt: pályázatok, meg minden, szóval mindenfelől dőlt a lé.
Vacaki: Miért kellett kirúgjál valakit?
Blanka: Politikai ügy volt mindegyik. Vagy nem intézett el valamit valamelyik főnöknek, vagy rosszat nyilatkozott az újságban. Erre nagyon kényesek voltak. Volt úgy, hogy az újságot is megszüntették ilyenkor. De aztán egyik napról a másikra vége lett. A protektorom kiesett a pixisből. Állítólag riválist látott benne a nagyfőnök. Így aztán nekem is menni kellett. Kész röhej volt. Rutinból nekem szóltak a párttól, hogy ki kell rúgjam magamat. Közben férjnél is voltam. A volt polgármester volt a férjem. Van egy kislányom, Imola. Sajnos a kapcsolatunk nem működött, miután ő eltűnt a süllyesztőben. Ezt az ilyen politikusok képtelenek feldolgozni. Agresszívek lesznek, lezüllenek, kurvákat tartanak. Most nem részletezem. Szóval elváltunk. Azóta egyedül. Ezért is örültem annyira, hogy felhívtál. (A másik asztalnál a vendég megkezdi a harmadik üveg sörét.)
Vacaki: Szóval a művészi karriered miatt hagytál el. Egyébként pedig megfeleltem volna?
Blanka: Jaj, Vaci, ne forgasd a szívemben a kést. Hülye voltam, na! Ennyi az egész. De én már túltettem magam rajta. És gondolom, hogy te is. Ne mondd, hogy még mindig belém vagy esve, kicsi tündér bogaram, csillagom, egyetlenem, aranyom és kanom? Hihihi! (Tréfásan benyúl Vacaki lábai közé. Eközben a pultnál Mancika ironikus gesztusokat tesz, fintorog.)
Vacaki: Jó, de csak ezért hagytál ott?
Blanka: Most mit akarsz, hogy mondjak? Jó pasi vagy, meg fene művelt. Talán ez volt a baj veled. Soha nem léptél fel keményen. Néha meg pont arra lett volna szükség, hogy jól pofán vágj. De te mindent megmagyaráztál, ez pedig már kezdett idegesíteni. Te hogy vagy?
Vacaki: Megvagyok, de beszéljünk inkább rólad. Szóval egy macsót jobban szerettél volna.
Blanka: Talán igen, de tudod, hogy milyen hülye vagyok. Te mondd meg őszintén, azért hívtál ide, mert ki akarsz velem békülni?
Vacaki: Csak beszélgetni hívtalak. Mondjuk úgy, elvarrni a szálakat.
Blanka: Tudod, hogy én nem tudom olyan szépen kifejezni magam, mint te, ezért megmondom neked kereken: ha dugni akarsz, gyere nyugodtan, hisz tudod, ha valaki szereti a faszt, az én vagyok! És még nem is díboltak le annyira, hogy ne lennék kívánatos. De állandó partnernek én nem vagyok jó. És te se. Most mennem kell, de még találkozhatunk, majd hívlak én. Egyeztetünk, aztán tartjuk a keep in tuch-ot. (A második férfi vendég a szomszédos asztalnál, hirtelen elkiáltja magát)
Második férfi vendég: Jöhet hozzám is naccsá’.
(Vacaki és Blanka ijedten néznek a vendégre, de kiderült, hogy az Mancikát hívta, hogy vigyen neki még egy sört. Blanka feláll, menni készül.)
Vacaki: Azért ne siess annyira. Hoztam neked egy ajándékot.
Blanka: Ó, de kedves vagy. Igazi gavallér: úriember, cilinder, konfetti, brillantin, Schmoll paszta, csokornyakkendő, sétapálca, „Prince of the dance”, meg minden. Na szíííja drága!
Vacaki: (Blanka után kiáltva) Van rajta egy zeneszám, majd hallgasd meg!
Blanka: (Blanka hóna alatt a zenélő órával kiált vissza.)Trilu-lilu! Trilu-lilu!
(A kapatos vendég kitántorog a bárból. Vacaki és Mancika egyedül maradnak.)
Vacaki: Ismeri ezt az atyafit, aki itt berúgott?
Mancika: Hogyne, itt van minden nap és hülyére issza magát.
Vacaki: Miből telik neki.
Mancika: Ne féltse maga azt. Hát parlamentár vót az, csak kigolyózták a harcostársai, de így is van neki neszimcit nyugdíja, oszt abból ihatik, amennyit akar.
(Mancika ismét bekapcsolta a zenélő órát. Megszólalt a Megőrjít a szemed Kern András és Hernádi Judit előadásában. Mancika hatalmas „hölgyválasz” csatakiáltással táncra kérte Vacakit, aki táncol egy keveset, majd kibontakozik a nő karjaiból és visszaül a helyére. Mancika ekkor a zene ritmusára erotikus mozdulatokkal vetkőzni kezd, Vacaki – eredménytelenül – csitítgatja. Mancika egyre inkább belelendült a táncba. Leveszi a blúzát és Vacaki fejére dobja. Észre sem veszi, hogy közben megérkezik a férfi utolsó vendége: Villő, aki döbbenten áll meg az ajtóban és ámulva nézi a produkciót. Mikor Mancika észrevette az új vendéget, abbahagyta a táncot, felvette a blúzát és mintha mi sem történt volna, visszament a pult mögé. Villő Blankával kb. azonos korú nő, aki erősen sántítva, de igen ápoltan és diszkrét eleganciával érkezett a találkozóra.)
Vacaki: Szervusz, Villő! Jó, hogy itt vagy.
Villő: Szervusz, Szabolcs. Olyan jó, hogy látlak. Rég nem találkoztunk.
Vacaki: Így van. Én is örülök, hogy el tudtál jönni. Mi van veled?
Villő: Történnek velem jó és rossz dolgok. A jó az, hogy elvégeztem az egyetemet. Emlékszel rá, te biztattál, hogy vágjak bele.
Vacaki: Gratulálok! Szóval kommunikációs szakember vagy.
Villő: Igen, ez a jó hír. A rossz az, hogy nem tudok elhelyezkedni a szakmában. Még mindig könyvelőként dolgozom. További rossz hír az, hogy beteg vagyok. Lehet, hogy észrevetted, sántítok. A lábamat előbb vagy utóbb meg kell műteni. Addig is csak egy nagyon drága injekcióval sikerül ideig óráig megőrizni a mobilitásomat és csökkenteni a fájdalmat. Sajnos ezt nem engedhetem meg magamnak. Egyszerűen nincs rá pénzem. Nagyon szomorú, hogy nem lehetek egészséges, ha nincs elég pénzem. És nemcsak az injekcióról és a gyógyszerekről van szó. Hiába emelték a négyszeresére a fizetésüket, az orvosok és az ápolónők még mindig elvárják a hálapénzt. Ilyen időket élünk…
Vacaki: Sajnálom. Tudok valamiben segíteni?
Villő: Nem ezért mondtam, s ne haragudj, hogy ilyesmivel terhellek, de az sincs, hogy kinek elpanaszoljam. A férjem meg sem hallgat. Te mindig olyan jó és figyelmes voltál hozzám. Gyakran eszembe jut, hogy milyen jókat beszélgettünk. Jó volt téged hallgatni. Ahogy nyugodtan, bölcsen és sok humorral beszéltél. Emlékszel, amikor egyszer Athénban voltunk egy füstös kiskocsmában és egy Botoşani-i lány szolgálta fel nekünk a vacsorát. Szuvlákit meg dzadzikit ettünk és görög vörösbort ittunk … te sokat meséltél … de szép is volt. Gyakran eszembe jut.
Vacaki: Jól gondolom én azt, hogy te egy idő után kiszerettél belőlem. Minthogyha kihunyt volna benned a szenvedély. Az volt az érzésem, hogy úgy szeretkezel velem, mintha kötelességet teljesítenél.
Villő: Egy pár évig nagyon szerettelek. De lassan felőrölt az örökös bujkálás, hazudozás… Ez nem nekem való. És úgy éreztem, hogy neked is a terhedre van.
Vacaki: Én megkértem a kezed. Miért nem folytattuk legálisan?
Villő: Igen, ma már bánom, hogy nem mondtam igent. Tudod, hogy a fiam akkor még óvodás volt. A válás nagy megrázkódtatás lett volna neki. Én nem mertem ebbe belevágni. Pedig jobb lett volna. A pszichológusok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy nem mertem elhagyni a komfortzónát. De most már késő. Mit kezdenél egy beteg nővel? Egész nap a hirdetéseket bújom, hátha találok egy másodállást, hogy össze tudjak szedni annyi pénzt, amennyi ahhoz kell, hogy megvásároljam azt a fránya injekciót, amitől az egészségem függ. De nem találtam semmit. Á, hagyjuk…
Vacaki: Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Hoztam neked egy ajándékot. Egy zenélő órát. Van benne egy dal is, amelyet én töltöttem fel.
Villő: Ó, milyen kedves vagy. Tudd meg, nagyon hiányzol. Nem is tudod, hogy hányszor eszembe jutnak az együtt töltött órák. Amikor kézen fogva sétáltunk Prágában a Károly hídon és te Szent Nepomuk történetét mesélted nekem. Vagy amikor a kis garzonlakásodban ültünk és Al Di Meolát hallgattunk. … Veled még hallgatni is jó volt. De mindez már elmúlt. És igazad van, miattam múlt el.
Vacaki: Én is sokszor visszaemlékszem ezekre a pillanatokra. De az is jó, hogy most itt vagy és beszélsz róla. Lehet, hogy többet kellene beszélgetnünk.
Villő: Igen, jó lenne. … (feláll, tétován menni készül, )
Vacaki: Szervusz, Villő, örülök, hogy találkoztunk.
Villő: Szervusz, minden jót! (elindul a kijárat felé, aztán visszafordul) Ne haragudj, hogy ilyen brutális vagyok, de ha az ember egészségéről van szó, akkor félreteszi még a szemérmességet és a jó modort is. Nem tudnál kisegíteni valamennyi pénzzel, hogy legalább ebben a hónapban megkaphassam azt az injekciót?
Vacaki: Mennyire lenne szükséged?
Villő: Nem mondok összeget. Annyit adj, amennyit gondolsz, de ha nem tudsz, azt is megértem.
(Vacaki kivesz néhány bankjegyet a tárcájából és átadja Villőnek. Az szomorúan megköszöni, megpuszilja Vacakit, majd elmegy. Mielőtt kilépett volna a kávézóból, Mancika utána kiáltott)
Mancika: Hé, naccsásasszony! El tetszett felejteni sántítani!
(Mancika mosolyogva sétált oda Vacaki asztalához.)
Mancika: Ki lesz a következő?
Vacaki: Nincs következő. Ennyien voltak. Itt volt az összes nő az életemből. Most láthatta őket.
Mancika: És a felesége?
Vacaki: Nincs feleségem. Azt hittem, hogy kitalálta, amilyen jó emberismerő.
Mancika: Persze. Csak tudja, a jelentés kedvéért.
Vacaki: Milyen jelentés?
Mancika: Vicceltem. Nem gondolja tán, hogy… (Mancika ekkor megfordította a blúzán a gallért, mintha titkos jelvény lenne ott és a fejével úgy intett, mintha el akarná vinni Vacakit). Tudja, az a baj magával, hogy ilyen elitista spinéket szedett fel. Ezeknél még a közönséges dugás is egy teória. Megjegyzem, magánál is. Az igazi szerelem, sokkal egyszerűbb. Tetszel: jó, nem tetszel: mehetsz! De maguk még a baszásban is az élet értelmét keresik, oszt a végén elfelejtik, hogy mit is csinálnak, mint maga is. … Én azért rendbe tudnálak szedni.
Vacaki: Honnan ismeri azt a kifejezést, hogy elitista?
Mancika: A felügyelő úr szokta mondani.
Vacaki: Milyen felügyelő?
Mancika: Csak vicceltem. A főnököt hívom így, mert feszt felügyel rám. Egyébként miért hívott téged Vacinak az egyik csajod?
Vacaki: Becenév. A jelentéshez kell?
Mancika: Á, dehogy. Nem írok jelentést, csak ugrattalak. Az ilyen értelmiségi-félék érzékenyek az ilyesmire.
Vacaki: Mancika, miért akarna engem rendbe szedni? És miért kezdett el tegezni?
Mancika: Mert mindkettő nagyon rád fér. Neked egyszerűsíteni kell az életeden. Ez a te bajod, Jung is megmondhatja. Egyébként beiratkoztam a pszichológiára. Úgyhogy, nálam jó kezekben lennél. (Mancika Vacaki ölébe ül és a férfi jobb kezét a saját mellére helyezi.) Na, hozhatom a konyakot?
Vacaki: A számlát hozza inkább.
Mancika: Ahogy a kedves vendég parancsolja. De visszasírsz te még engem, aztán ihatod a vodkát ott, ahol senki se lát.
(Mancika kissé sértődötten elmegy, bekapcsolja a zenélő órát, amelyből ezúttal a Sohase mondd című Hernádi Judit sláger hangzik fel, majd kihozza a számlát és leteszi Vacaki elé. A férfi szórakozottan átfutja a papírost és a zsebébe nyúl a pénzért. Mancika közben elmegy és egy pohár itallal a kezében jelent meg.)
Vacaki: Mancika, itt valami tévedés van. Én nem kértem abszintot.
Mancika: Márpedig meg kell innia. Ne feledje: felejtésre – abszint!
(Vacaki engedelmesen megissza az abszintot, köszön Mancikának és komótosan kimegy a kávézóból. Mancika kikapcsolja a mikrofont Vacaki asztala alatt. „Hogy átforrósodott” – morogja közben maga elé. A kávézóban egyre hangosabban szól a „Sohase mondd!” Lassan elsötétül a színpad. Úgy tűnik, hogy vége az előadásnak. Ekkor hirtelen ismét kigyúlnak a fények. Az asztalnál Vacaki és Mancika ülnek. Mancikán már nincs köpeny, látszik, hogy ő is vendég. Egy másik kiszolgálónő teát hoz Vacakinak)
Második pincérnő: Tessék, Vacaki úr, itt a mentatea. Mancika néninek hozhatok valamit?
Mancika: Ne fáradjon. (Vacakihoz) Vedd be a gyógyszereidet, aztán menjünk a piacra. Azt a nagy hosszúkást el kell szopogatni.
Vacaki: Azt a nagy hosszúkást szopogasd el te! Utálom a gyógyszereket. Nem megyek sehova!
Mancika: Szabolcska, nekem ne játsszad itt a Jean Marais-t. Mellettem aztán nem fogod elkúrni az életedet. Ha eddig senki nem vigyázott rád, majd most én fogok. Tessék szépen bevenni a gyógyszereket. (Vacaki beveszi a gyógyszereket, de közben méltatlankodva motyog) Emlékszel, milyen rendetlenségből vakartalak ki? Hát mi lenne belőled nélkülem? Semmire sem vagy képes egyedül! De én vagyok a hülye. Ott kellett volna hagyjalak már rég.
(Vacaki feláll, keres valamit a zsebeiben)
Vacaki: Nem találom a kulcsaimat…
Mancika: Már megint hol hagytad el? Mit követtem el, hogy egy ilyen frájerrel kötöttem össze az életemet!
Vacaki: Te panaszkodsz, te? Ha tudnád, micsoda nőim voltak! Micsoda nőim voltak!
(Vacaki lassan kicsoszog a bárból. Utána megy Mancika, erősen gesztikulálva, méltatlankodva.)

Függöny

S