Az országút szép gyermekei

Cigányországban sok asszony hosszú ideig szoptatja kicsijeit és hagyja, hogy csupasz fenékkel szaladgáljon. Nem tudom, kívánnak-e minden gyermeket, de ezzel a kérdéssel nem is foglalkoznak sokat. Ahol már nyolc vagy tíz gyerek van, az újszülöttet gyöngédségre vágyakozó karok sokasága veszi gondjaiba. Póna a maga tizenhárom csemetéje mellé még özvegyen maradt és beteg nővére legkisebb fiát is szeretné örökbe fogadni.
– Nincs még elég, Póna?
– Dehogy – feleli nevetve –, még szeretnék!
Luludzsi huszonhét éves. Köténye alatt a kilencedik készülődik a világra, az asszony arca pedig ragyog.

„Nálunk – meséli Tibelle – az első cseresznyéket mindig félreteszik a gyerekeknek és ha valakit az a csapás ért, hogy egyiket elvesztette, lemond róla az elhunyt kicsi emlékére.”
„Számunkra – mondta nekem egy roma – a keresztapa több, mint az apa. Apánktól jövünk a világra, de keresztapánk a lelkünk apja.” Régebben aggályaim voltak, elfogadjam-e a keresztapai tisztséget. Az egyházi előírások csak a püspök engedélyével tették lehetővé. Úgy tűnik, mára a szokás erősebbnek bizonyult az előírásoknál. Ami engem illet, jó néhány keresztgyereket vállaltam magamra. A romák szerint hét keresztapaság után az ember minden bűnétől megtisztul. Ha így számolnánk, én már teljesen tiszta lennék.
A savorot, a tiknot (cigány kisgyerek) tehát sok szeretettel veszik körül. Sőt, elkényeztetik, különösen a fiúkat. Sokszor láttam már akaratos fiúkat, akik valamilyen finomságért apjukat ostromolták. Az védekezett, ahogy tudott, vagyis rosszul. Elutasítja, dühöt színlel, nagy veréssel fenyegeti, ami persze nem következik be. A fiúcska rettentő boldogtalan képet vág, legörbül a szája, toporzékol, kiabál, fetreng a földön, kapálózik. A dühös apa elővesz egy frankot a zsebéből és a gyerek már szalad is diadalmasan a fagylaltárushoz.
Az erélytelen nevelést éppen a kisebbek érkezése hozza helyre, akikkel mindenen osztozni kell. E kényszer faragja le az önzést és fejleszti ki a nagylelkűség és egymás megajándékozásának szokásait. A kis cigány gyermekkorától fogva olyan világban nő fel, ahol zajlik az élet és a kiabálás nem zárja ki a szeretetet. A család a minden, ez a meleg fészek, a biztonságot adó otthon, amely nem helyhez kötött, mint a letelepülteknél a ház, a szülőföld…

A régi legenda szerint a cigányok gyerekeket lopnának. Mióta jobban ismerik őket, már nemigen hisznek ebben, de nem sok kellene ahhoz, hogy újjáéledjen. Egy magát tudósnak nevező szerző még nemrégiben is azzal vádolta a cigányokat, hogy a lopott gyermekeket megnyomorítják és koldultatnak velük.
A cigány volt gyermekkorunk mumusa. A gyermekrabló cigány fenyegető alakjával intettek szófogadásra bennünket. Nem úgy élt-e a nép képzeletében, mint a gyümölcsök megmérgezője, sorsvető és még tudom én, micsoda? A cigányok ugyanezzel fenyegetik a gyermekeiket: „vigyázz, elvisznek a gádzsók!” Svédországban meglátogattam jó barátaimat, Párizsból jött kalderásokat. A gyerekek azzal gyötörték apjukat, engedje el őket a vásári ünnepre. A végső érv, amelytől csend lett: „Ma este nem mehettek el, mert gonosz lovárik vannak itt és elvisznek benneteket.” Mellesleg csodálom, hogy egy cigány ember egy másik cigány csoportról ilyen nagyszerű gondolatot ültet el gyermekei fejében.

Ha a termékenység sok családban nem is vet fel komoly kérdéseket, azért féltem Cigányország gyermekeit. Itt-ott már érzékelhetők az elpolgáriasodás és az elöregedés jelei. Hogyan fognak ellenállni a halálos propagandának, amely az anyaságot úgy állítja be, mint elkerülendő szerencsétlenséget? A külvárosainkban élő jugoszláv cigányok körében már elharapódzott ez a gondolat.

A letnicai zarándoklaton, Jugoszláviában a cigány asszonyok, akiknek nem sikerül anyai örömök elé nézniük, a templomot körbeveszik egy varrócérnával, hogy az áldással itatódjon át. Azután kötelet fonnak belőle, amelyet a derekukon hordanak…

(Folytatjuk)