Ha a Káfé Főnix keresőablakába beírjuk azt a szót, hogy Csernobil, egy másodperc alatt látni fogjuk, hogy portálunk ugyancsak foglalkozott azzal az eseménnyel, melyet a tudományos krónikák a második legnagyobb atomerőmű-katasztrófaként tartanak számon. Most, hogy az eseménynek a víruskatasztrófa mozgalmas napjaiban telt ki az évfordulója, a média kiemelt figyelmet szánt neki, mint a modern világ egyik tanulságos, „békés” katasztrófájának.
A székelyföldi Hargita Népe napilap április 27-i száma interjút közölt dr. Incze Réka fiatal környezetvédelmi szakemberrel (Sarány István: A radioaktivitást gyakran negatív kontextusban tüntetik fel), aki háromszéki származású, és jelenleg Csíkcsomortánban él. Szakemberként részt vett a csernobili baleset romániai utóhatására irányuló kutatásokban. Véleménye szerint az „1986-ban történt atomerőmű-balesetet mint az atomenergia békés felhasználásának legnagyobb balesetét tartjuk számon. Ami az áldozatok számát illeti, megoszlanak a vélemények… Ha csak arra gondolunk, hogy a balesetet követően több tízezer embert telepítettek ki a környékről – akiknek jelentős része soha nem tért vissza -, vagy arra, hogy számos olyan tanulmány készült, hogy bizonyos betegségeknek – például pajzsmirigyrák, születési rendellenesség – jelentősen meg növekedett a gyakorisága bizonyos térségekben a balesetet követően, akkor az áldozatok száma nagyságrendekkel magasabb, mint 3-4 ezer…”
A csernobili felhő, mint tudjuk, az április végi napokban érte el Romániát, s a szakember szerint „több mint 20-féle radioaktív anyagot hozott. Akkor mint legjelentősebb szennyező anyagot, ajódot (1-131) tartották számon; mivel azonban a jód említett radioizotópjának a felezési ideje viszonylag rövid, azaz körülbelül 8 nap alatt egy-egy adott mennyiség felére bomlik, így megközelítőleg 3 hónap alatt »kiürült« a környezetből. Mivel a radioaktív felhő nagyrészt rövid felezési idejű atomokat hozott, így a szennyező anyagok jelentős része mára már elbomlott, de például a céziumnak (Cs-137) és a stronciumnak (Sr-90), amelyeknek a felezési ideje megközelítőleg 30 év, azoknak közel fele fellelhető még ma is a természetben.”
A szakember beszélt személyes érdeklődéséről is a téma iránt. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt felvételizett „a Babes-Bolyai Tudományegyetem Környezettudomány és Környezetmérnöki Karának doktori iskolájába”, ahol „a néhai Constantin Cosma professzor úr javasolta a radioaktivitás-környezet-egészség kutatási területet, részben azért, mert tudta, hogy háromszéki vagyok, s Kovászna és Hargita megyében gyakori a borvizek és mofetták előfordulása, amelyek igen érdekesek radioaktivitás szempontból is. A téma megtetszett nekem, így a PhD fokozat megszerzése után is szívesen folytatom a kutatását… A székelyföldi mofettás könyvünkben [Székelyföldi mofettás könyv. Gyógygázok az egészség szolgáltatásában címmel jelent meg Sepsiszentgyörgyön, a Háromszék Vármegye Kiadónál, társszerzői: Incze Réka, Jánosi Csaba, Kisgyörgy Zoltán és Tatár Márta ] például, egy külön fejezetet írtam a gázömléseink radioaktivitásáról, és amikor tartottuk a könyvbemutatókat – Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Baróton, Kovásznán, Kolozsváron stb. -, rendszerint jelentős érdeklődést váltott ki a téma.”
Érdeklődésben ma sincsen hiány, az interjú szerzője rá is kérdez: „- Honnan vettek mintákat, s azok mit mutatnak?
– Míg a mofettákban előforduló radonméréseink a természetes radioaktivitás területéhez szolgáltatnak pluszadatokat, addig a fakéreg- és talajmintákból mért cézium a mesterséges radioaktivitás témakörhöz tartozik, s így a csernobili balesethez köthető. A céziummintákat (Cs-137) Bálványosfürdő térségéből vettük. Az eredmények azt mutatták, hogy a fakéregnél kintről befele, a talajnál a felszíntől lefele csökken a cézium radioizotópjának jelenléte, mennyisége. A lényeg az, hogy műszerek segítségével kimutatható ugyan az említett cézium izotóp, de ebben a mennyiségben nem jelent veszélyt az emberi egészségre.”
Kikerülhetetlen kérdés következik: kell-e még tartani, legalábbis Erdélyben a harminc évvel ezelőtti katasztrófa következményeitől? A szakember válasza: „Noha, ma már Csernobil nem jelent közvetlen veszélyt a székelyföldi emberek egészségére, mégis mindannyiunk számára emblematikus és tragikus témája marad az atomerőművek és radioaktív szennyezés témakörnek. A mostani hétköznapokban a radioaktivitás és egészség témakörnek a legfontosabb vetülete talán a radon az épületekben. Részben azért, mert a radon, ez a radioaktív nemesgáz felel a természetes sugárterhelésünk több mint feléért. Részben pedig, mert nagyon sok időt töltünk leszigetelt, termopán nyílászárókkal ellátott épületekben, és a belterekben feldúsuló radon veszélyes lehet az egészségünkre… A túl sok radon, illetve a belőle származó sugárterhelés rákkeltő; a nemdohányzók körében első, a dohányzóknál pedig második a tüdőrák okai között…”
Az interjúból kiderül az is, hogy a mai fiatal nemzedék vajmi keveset tud a kérdés háteréről, jelentőségéről. „A 14-22 éves korosztály tagjai között nagyon kevesen rendelkeznek pontos természettudományos alapokkal a radioaktivitás tekintetében. Ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy érzékszerveink nem azonosítják a sugárzást: nem látjuk, nem halljuk, nincs szaga stb., azaz csak műszerek segítségével tudjuk kimutatni és számszerűsíteni ezt a jelenséget… A radioaktivitást gyakran negatív kontextusban tüntetik fel, és kevesen tudják, hogy számos területen veszi hasznát az emberiség: orvostudomány, ipar, mezőgazdaság, régészet, balneoturizmus stb. Csernobil neve mindenkinek ismerős volt, sőt sokan lelkesen meséltek, kérdeztek az atomerőmű-balesetről, illetve annak körülményeiről…”
Hát igen, a katasztrófák mindig látványosabbak és izgalmasabb témát kínálnak… (CsG)