Jövőre Romanesztánban!

Világkongresszus Londonban, Genfben, Göttingenben, Nemzetközi Cigánytanács, Cigány Világszövetség… A sajtó gyakran beszél ezekről a mozgalmakról, gyűlésekről, harcias szervezetekről, amelyekben nem mindig könnyű elválasztani a búzát az ocsútól. Igaz, nagyon kívánatos, hogy a cigányok és más nomádok összefogjanak jogaik érvényesítése érdekében, kultúrájuk fejlesztésére, azért, hogy elfoglalják valódi helyüket az emberi családban, amely nem mindig tudta befogadni őket.

Vannak azonban, akik messzebb néznek, népről, cigány államról álmodnak, amelyet egy önjelölt „fővezér” annak idején Romanesztánnak nevezett el. Ez a vajda, aki midőn cigánnyá változott, rögtön egyhangúlag megválasztotta magát vezetőnek, és területet követelt, akár Szomáliát (nem lett belőle diplomáciai bonyodalom), akár egy lakatlan szigetet a Csendes óceánon. A cigányok, akik értesültek e szándékokról, megrémültek: most aztán elküldik őket pel paya, a tengeren túlra, ahogyan nagyszüleiket annak idején elküldték Cayenne-be. Miért nem mindjárt az Antarktiszra? A császárpingvinek között Őfelsége nem lett volna idegen elem.
De igazságtalan lenne összekeverni egy áluralkodó szándékait a cigányok hiteles öntudatra ébredésével önazonosságuk és jogaik védelme érdekében…
„Egy nép, egy nyelv, egy zászló.” Célkitűzés vagy szlogen, e három szó zavar engem, mert irreális célt fogalmaznak meg, mintha a nemzetközi mozgalom a saját csapdájába akarna esni. A cigányok, legalábbis azok, akikkel nap mint nap találkozom a lakókocsikban, barakkokban vagy helyes házikókban, ez az egész szabálytalan és szétszóródott világ nem különösebben tart a néppé szerveződés felé, éppen ellenkezőleg, hiszen egész történelme a vég nélküli szétszóródásé volt. Soha semmilyen hierarchia nem fogta egybe. Soha semmilyen terv nem egyesítette. Ez egy elemeire széttört világ, amelyben a csoportok gyakran kölcsönös ellenségeskedésben élnek egymással.
Olyan világ ez, amelyben csak ritkán van szüksége egyik embernek a másikra, ellentétben a gádzsókkal, akik felosztják egymás között a társadalmi élet különböző feladatait. Cigányországban viszont mindenkinek csak saját magával és övéivel kell törődnie. A családi közösségen belül mindenkinek megvan a maga dolga. Az érzelmi szálak erősek és köteleznek. A családon kívüli kapcsolatok lényege a versengés, vagyis az ellenségeskedés. Innen erednek az örökös konfliktusok, amelyek magyarázatot adnak a szakadásokra és egymás visszautasítására. Emlékezzünk Ábrahámra és unokaöccsére, Lótra. Túl kicsi a terület, amelyen laknak, a két törzs pásztorai verekednek a legelőkért…
Dél-Amerikában néhány ezer roma hatalmas területeken osztozik egymással, és nem tanácsos egy másik csoport területére tévedni. A „pingvinek” Chile déli harmadában laknak, a „koreaiak” a Tűzföldön, a „macsvayák” Braziliában és Uruguayban, az „oroszok” Buenos Airesben. Egy ötven fős törzs vándorlása már nyugtalan mozgolódást idéz elő. A dél-afrikaiak a következő üzenetet küldték nekem: „eljöhetsz hozzánk Johannesburgba, de romát ne hozz magaddal, kivéve ha eladósorban levő lányaik vannak. Jó százan vagyunk és ennyi a mi országunkban elég. Ha valaki le akarna telepedni nálunk, feladjuk a rendőrségnek…”
Egy nyelv? Ki gondol erre? A cigányok nagy többsége elfelejtette az ősök nyelvét. Akik még beszélik, a legkülönbözőbb módon átalakították, és ha sikerült is minden országban, ahol csak megfordultam, kapcsolatba lépnem romákkal, hányan voltak olyanok, akikkel nem vagy csak alig-alig tudtam beszélgetni. Milyen hatóság tehetné kötelezővé valamelyik nyelvjárást? Hol van az a nyelvészeti akadémia, amely megállíthatná a szétesés folyamatát, amely könyörtelenül sújtja a romani nyelvet? Tudom jól, hogy nagy erőfeszítéseket tesznek itt-ott Európában (főleg a gádzsók!) e nyelv megmentésére, amint azt több kisebbségi nyelvvel is teszik. Nevetséges utóvédharcnak tűnik mindez.
És a zászló? Kétségtelenül aranyos gondolat, hogy emblémának megtegyék a kéket és a zöldet, mint az ég és a föld színeit az utazást jelképező nagy piros kerékkel. Jarko Jovanovics barátom maga mögé szokta tűzni, amikor előadja szép balalajkás dalait. A zászló járja a maga kis útját. Rajta van szinte az összes komoly és fércmunkán, amely a szeparatista jellegű cigány mozgalmak közelebbi vagy távolabbi köreiből származik. Őrzöm egy bizonyos Gypsar névjegyét, a „fakultatív roma kormány elnökéét”, rajta a kék-zöld sávokkal. Ugyanez áll azon a pszeudo-útlevélen is, amit rendszeresen kibocsát a részemre a World-Union of the Gipsy Central Office nemzetközi cigány szervezet rendkívül rokonszenves „elnöke”.
„Egy nép, egy nyelv, egy zászló.” Három kihívás a valósággal szemben. Mi sem idegenebb Cigányországbeli testvéreink számára, mint ezek a nemzeti egységről alkotott álmok a történelem szelétől szétfoszló szimbólumokkal együtt. Idegen gondolat, amely a gádzsó modell utánzását erőlteti. Végső soron asszimilációs program.
Ebben egyébként nincsen semmi meglepő, hiszen e szeparatista mozgalmak kezdeményezői és fenntartói mind gádzsók. Zászló, kongresszus, harc az elnökségért, választások, nemzetközi szervezet…
Végül is, én is csak gádzsó vagyok; milyen alapon mondok ítéletet ebben az ügyben? Nos, úgy hiszem, szócsöve vagyok néhány barátomnak Cigányországból, akik tartanak ennek a csinnadrattának a következményeitől és ellenállnak az elveikkel olyannyira ellentétes nacionalizmus élesztésének. Jónéliány országban tapasztaltam ezt az ellenállást. Nem fogalmazták meg pontosan; úgy hiszem, itt kifejezésre kell juttatnom.
Az is igaz, hogy — nevezetesen Jugoszláviában — találkoztam olyan cigányokkal, akiket vonzott ez a mozgalom és lelkesen csatlakoztak hozzá. A nagy tömeg idegenkedik tőle, de ez semmit sem bizonyít. Azok, akik magasba emelték a kék-zöld zászlót, folyóiratot adnak ki és nemzetközi kongresszusokon vesznek részt. A kis számú harcos olyan törekvést testesít meg, amely jól érthető ezen a vidéken. Jugoszlávia a történelem viszontagságai, nevezetesen a legutóbbi háború nyomán létrejött puzzle-köztársaság. Sok cigány él itt, főleg Szerbiában és Macedóniában, dunai romák a Bánátban és a Vajdaságban, eltörökösödött, muzulmán romák Skopjében és Prilepben, albánosodottak Koszovóban, nagyon sokrétűek tehát, de mindegyikre jellemző az egyértelmű hovatartozás hiánya. Amíg a gádzsók valamely nemzet tagjai, ők nem érzik magukat sem teljesen szerbnek, sem makedónnak, sem bosnyáknak, bizonyos értelemben nincs nemzetiségük. Egy nemzetközi cigány mozgalom, még ha kétes eredetű is, jó kapaszkodónak tűnhet a számukra.

Zounette háza

Bár lenne egy házunk! Erről álmodnak sokan, akikről azt hiszik, vadul ragaszkodnak a nomád élethez. Mióta a cigányok már autókkal utaznak, furcsamód szívesebben választanák a letelepült életet. Ma meg lehet tenni kétszáz kilométert egy nap alatt, estére pedig hazatérni. Nincs már szükség arra, hogy ilyen távolságra az egész családot és a nehéz lakókocsit magukkal hurcolják. Az asszony kedvet kap egy tágas és meleg otthonra, a gyerekek pedig megismerik az iskolába vezető utat.

(Folytatjuk)