2. Paducroham

Nem tartozom azon horgászok közé, akik évente, egyszer-kétszer a Duna deltában próbálgatják szerencséjüket. Leutaznak néhány napra a halparadicsomba, hogy gazdag zsákmánnyal (ritkábban hal nélkül) térjenek haza, s aztán az unalmas téli napokon, estéken, baráti körben, poharazás közben idézzék vissza kalandjaikat, tréfákkal megszórva, ugratásokkal jól megspékelve a történeteket, fricskázva egymást.Én valahogy nem kívánkoztam – bár többször is adódott alkalom – a Duna deltájának horgász vizeire. Beérem én a belvizekkel, a számomra oly kedves, bár szeszélyes Olton, a lustább Marossal, némelykor a Küküllővel, patakokkal is, mert azt tartom, hogy a kis vizeken nagy halat fogni számít igazából bravúrnak. S ezzel nem vagyok egyedül.
A csoportos horgászatnak sem vagyok híve, viszont néhány belevaló pecázóval szívesen jártam/járom a vizek mentét. Sajnos, közülük többen is már az égi vizeken próbálgatják szerencséjüket, ha egyáltalán van kedvük hozzá, s ha egyáltalán van amire horgászni. Én égi halakról még nem halottam, de víziekről annál inkább.
Gyuri bához azért fűztek baráti szálak, mert benne is azt a szenvedélyt és kitartást fedeztem fel, éreztem meg, melyekhez hasonlóak bennem is ott mocorognak.
Történt, hogy naphosszat róttuk az Olt mentét, s annyira belefeledkeztünk a horgászásba, hogy alig esett néhány szó közöttünk. Figyeltünk azonban egymásra, arra is, hogy melyikünk kezdeményezi a szerelékek begyűjtését, mely az aznapi horgászat végét jelentette, függetlenül attól, hogy mennyire szerencséltetett a nap halbőségben. Nem egyszer történt, hogy hal nélkül tértünk meg, de ez egyáltalán nem okozott fejfájást nekünk. Amikor már autóval jártam, a csomagtartóban jól megfértek a botok és egyéb cuccok. Így ismerőseimnek nem tűn(hete)t, fel hogy honnan érkezem, s nem szögezhették nekem a szokásos kérdést: mekkora is a mekkora?, mert a botokat nem szedtem ki a kocsiból, más jelét nem látták rajtam, hogy honnan érkezem.
Jól telt a nap hal nélkül is. Csend és béke honolt a folyóparton, s mi jól éreztük magunkat. Ez volt az igazi terápia, nem volt szükség idegnyugtatóra, sem pedig altatóra. Az élmény, az megmaradt.
Az együtt töltött szép emlékek még elevenen élnek bennem. Az is, amikor vonaton utaztunk az Olt háromszéki szakaszainak halas helyeihez. A vonat ablakából jól láthattuk, hogy a mellettünk kanyargó Olt vize egyre zavarosabb, s mire megérkeztünk a helyszínre, már annyira besárgult, hogy be lehetett volna utalni a tüdőszanatóriumba. Bántuk a fölöslegesen megtett utat. Visszafelé már csak a délutáni órákban létezett vonatjárat. Nem tölthettük a napot kocsmában.
Elsétáltunk a jó pár km-re levő folyóig. Próbáltunk néhány csukára való apróhalat fogni. Nagy nehezen sikerült is néhányat megakasztani, s fixre beállítani azokat egy-egy csukát sejtető göbébe. Villantóval a víz zavarossága miatt nem volt érdemes próbálkozni. Teltek az órák, csepegőre fogták magukat a felhők, mi kitartottunk. Esőköpenyben ostoroztuk a vízfelszínt. Eredménytelenül, csuka sem jelentkezett a fixeken. Már jócskán „beleszaladtunk” a délutánba, s azon voltunk, hogy visszagyalogolunk a félórányira fekvő állomásra, amikor azt vettük észre, hogy tisztulni kezd a víz. Már a bot összeszereléséhez fogtam volna, amikor megláttam, hogy az úszó alámerült, s egy jókora paducot emelhettem ki a vízből. Gyuri bá már a másodiknál tartott, s azonnal lefújta a hazamenetelt. Egymás után érkeztek a gyönyörű paducok, több is lemaradt a horogról, de nem volt miért bosszankodni, mert jelentkezett a következő, majd annak testvérei, az apja, s minden pereputtya. Barátom a paducfogásban jóval járatosabb volt nálam. A halak beetetéséhez is jobban értett. Nem egyszer megdorgált, ha nem úgy szórtam vízbe a haltápot, ahogyan ő szokta. Akkor is volt kifogása, amikor úgy éreztem, hogy jól csinálom.
A lenyugvó nap még visszaköszönt a felhők mögül, egyre szürkülödött, s még mindig ostromolták horgainkat. Eszünk ágában sem volt összeszedni a cuccot. Számunkra megállt az idő. De aztán, mintha beintettek volna paducainknak, többé nem kívánkoztak szárazra kerülni.
Életemben annyi paducot, mint akkor, nem fogtam. Az éjszakai vonatra várva, az állomási restiben köményessel öblögettük a torkunkat. Ez is olyan jól esett, mintha egy egész napi nehéz kétkezi melót követően nyúltunk volna a pohár után.
…Ilyen, s ehhez hasonló horgászélményeinket idézgettük újra telente, miközben készültünk a következő idényre. Rendbe szedtük az orsókat, több horgot, több méretben megkötöttünk, hogy ne azzal töltsük majd az időt a vízparton, lecseréltük, a zsinórokat, melyekről úgy véltük, hogy túlérettek, s bármikor megtréfálhatnak. (Ejtettem már vissza halat amiatt, hogy nem a vékonyabb előke szakadt el, hanem éppenséggel a megviselt vezérzsinór.)
Az idényre való felkészülést jelentette az is, hogy ólomsörétekből készítettünk súlyzókat a pedző víz fölött tartásának kiegyensúlyozására. A serétek bevágása sem volt egyszerű művelet. Aztán a pedző (mondják úszókának, kapásjelzőnek, egyszerűbben dugónak is ) készítésének szintén megvan a rafinériája. Gyuri barátom a már elhasznált papucsok parafa talpából készítette a különböző méretű pedzőket.(Kár hogy nem szabadalmaztatta.) Nem egyet az Olt partjára kihordott szemetes kupacokból gyűjtöttük be, s még mondja valaki, hogy nem vagyunk természetvédők, mi horgászok. Már az is bosszant, ha a vízen bukdácsoló műanyag palackokat látunk. Sokat kihalászunk azokból. A bátrabbja rászól a háztartási szemetet vízbe szóró falubelire is.
Lesz is ebből némelykor összeakaszkodás.
Egy alkalommal lovait villanyéllel konyoló(verő) gazdára szóltam rá, mire az indult volna felém is, szerencsémre én a folyó túlpartjáról üzengettem vissza neki keresetlen szavakkal. Tudtam, hogy a vízen át kell jönnie ahhoz, hogy engem is „móresre” tanítson. Legalább addig is csillapul dühe.
Visszatérve a horgász téli teendőire: megújítottuk horgászengedélyünket, s beszereztük a Solunáris naptárt, magyarán a horgásznaptárt, mely a hold járásához igazítva jelzi a jó fogási esélyeket. Tapasztalatom az, hogy ez a naptár mifelénk nem minden esetben irányadó. De hát nem árt, hogyha ki van függesztve valahová, s néha rátekint a horgász, ha nem egyébért, bár megszokásból.
Most már egyedül készítgetem a szereléket, kötök horgokat, bontogatom az emlékezés zsinórjait, s mindegyre visszaemlékszem legjobb horgász társamra, az együtt töltött horgászélményekre. Isten nyugtasson, Gyuri bá! S ha jó halakat fogsz odafenn, valamiképpen értesíts engem is. Bár megvallom, nem nagyon hiszem, hogy amott is lennének horgászvizek. A Halak jegyében sem halak úszkálnak. S aztán őszintén bevallom, nem nagyon igyekszem azon vizek felé. Egyelőre még beérem itt, az Olt csendes öbleivel is.

(Folytatjuk)

Forrás: Hargita Népe, 2020. április 28.

1. Skandikamera:
   2020. április 30. 08:42

   De jó régi emlékek között kotorászni.

   „a pedző (mondják úszókának, kapásjelzőnek, egyszerűbben dugónak is”

   A Szamos mentén pallókának hívják.

   Az összes nagyobb erdélyi vizek közül csak az Oltban nem horgásztam. A Nyárádban, paducra, a Szamosban márnára, a Küküllőben balinra, a Ratosnya fölötti vizekben pedig pisztrángra horgásztam.

   Feszes zsínórt!

   :-)