Látjátok feleim,
egyszerre meghalt*,
ő, akit tegnap még
tapsolt az aszfalt:
átrajzolta a Földet,
fölszállott a Holdra,

csodákat művelt ő… hej,
ki gondolta volna
két világégés után,
hogy a romok alól
új világ bújik elő,
s egy cseppet sem halott,
sőt, élőbb, mint valaha,

kormos tenyerében
az életvonalak… úgy
futottak az éjben,
a napon, városokban,
völgyekben, hegyekben,
a felszínen, a mélyben,
bárhol, mindenekben
mindenfelé, mint gyökér
a talajban, sziklán
a víz, vér az erekben,
mint égen a villám –
ezért szerettük sokan,
bár nem volt hibátlan,

s most itt állunk szomorún,
négy fal közé zártan,
ablakból, balkonokról
nézzük: csönddel fedve
fekszik a betonon, s mint
Polüneikészt**, nincs
aki eltemesse.

Látjátok feleim, bár
állig fegyverben volt,
s erősebb, mint Góliát,
úgy mesélünk róla majd,
hogy „Hol volt, hol nem volt…”

*Kölcsönsor Kosztolányitól (Halotti beszéd).
**Thébai hős az Antigonéból, akinek eltemetését a zsarnok Kreón megtiltotta.

2020.04.19.