A május elsejei felvonulásokon nem vettem részt. Ha valamiért mégis részt kellett vennem, az részleges részvétel volt: csak fizikailag voltam jelen, s még ezt a részleges jelenlétet is igyekeztem lehetőleg láthatatlanná tenni, ne lássák, hogy csupasz a nyakam. Mai fiatal ezt nem értheti. Nem tudja, el sem képzelheti, mit jelentett a pionírság.

Annak idején, aki a vadnyugati pionírok elszántságával tört utat magának a tudás Eldorádója felé, nem lőtték le, hanem pionírrá avatták, tehát nem alanyi jogon, mint Magyarországon, hanem érdem szerint osztották azokat a szép piros nyakkendőket.
Az érdemeket a tanító néni állapította meg aszerint, hogy ki milyen közel ült a katedrához. Aki látótávolságon belül volt, annak felolvasta a nevét, az illető fölállt, és kötött a nyakába egy szép piros selyem nyakkendőt. Most is fel-felrémlik előttem, hogy mennyivel jobban néztek ki az osztálytársaim a pionírrá avatás után. Mintha tetőtől talpig új ruhát kaptak volna. Amikor a felolvasás közeledett a leghátsó pad felé, kihúztam magam nagyon, mert nem bíztam a tanító néni látásában. Mindig nagyon messze éreztem őt magamtól, és feltételeztem, hogy ő sem lehet közelebb hozzám, mint amilyen közel vagyok én hozzá.
Felolvasta az utolsó nevet, felkötötte az utolsó nyakkendőt, és úgy fordult vissza a katedra felé, mintha elbújtam volna a pad alatt, mint indiánok a bokorba a Vadnyugat felé törő pionírok elől. Nem vett észre. Nagyon haragudtam a tanító néni rövidlátására, észre kellet volna vennie, hiszen ott voltam, ki is egyenesedtem, felszólítás nélkül. Még a kezemet is hátratettem. Lőni nem volt mivel, a játékpisztolyt is csak kirakatból ismertem, nem tehettem mást, mint belenyugodni a tanító néni mulasztásába. Nagyon akartam azt a nyakkendőt, ha van távcsövem, a tanító néninek ajándékoztam volna, csak vegyen észre.
Nem értettem, miért vagyok én kevésbé alkalmas a pionírságra, mint más? A nehézfejűségem miatt? Mondta ezt nekem és a csupasz nyakkal maradt sorstársaimnak a tanító néni, mikor a szokottnál is rosszabb volt a kedve, de nem hittük el. Én kimondottan könnyűnek éreztem a fejemet. Olyankor nehezült meg, amikor tanultuk az összeadást. Sehogy sem értettem: hogyha két számsort egymás alá írunk, és jobbról bal felé haladva összeadjuk az egymás alá eső számjegyeket, miért megy tovább az egy, ha az egyes számjegyek összeadásának az eredménye több mint tíz?
Egy eszes asszony, az utca végében lakó Rózsika néni írta be az összeadások eredményét a számtanfüzetembe, mindig helyesen, de a tanító néni nem hitte el, hogy én egyik napról a másikra zseni lettem. Kikérdezett, én meg gyámoltalanul, fülig vörös bűntudattal csak annyit tudtam kinyögni a mentségemre, hogy „akkor tudtam”.

Nehéz időket hoztak rám ezek az összeadások. Miattuk nem kaptam piros nyakkendőt, és nélküle nem éreztem jól magam a május elsejéken, és semmilyen ünnepen, ahol annyi volt belőlük, mint csipkebokron a piros bogyó. Tüskét éreztem az oldalamban, amikor rájuk néztem. Ki tudja, mire viszem, ha akkor a tanító néni észrevesz.
Ez mind történelem volna, ha az az érthetetlen továbbmenéses összeadási művelet nem tér vissza jóval később és sokkal alattomosabb formában, nem a kockás füzetemben, hanem egy sokkal több vonalat tartalmazó füzetben: a megfigyeléseimben.
Első látásra harmadikosnak látszó feladványnak tűnik, de az eredmény elképesztő: nem követi az elemi összeadás matematikai szabályait. Például öt román meg öt magyar egyenlő nulla magyarral és megy tovább az öt a románokhoz, aztán meg Isten tudja hány. De az eredmény nem változik akkor sem, ha tizenöt magyart adunk össze tizenöt románnal. Az eredmény ezúttal is nulla magyar és megy tovább a tizenöt, megint a románokhoz, és aztán Isten tudja hány. Nincs róla statisztika semmilyen kockás vagy nem kockás füzetben. Még az interneten sem. Az eredmény hasonló mintát követ, ha összeadok egy osztrákot és egy magyart. Megy tovább az egy az osztrákokhoz, később, emlékezetem szerint még három, itt meg marad a nulla.
Ezt csak Rózsika néni tudná kibogozni. Nagy matematikus volt. Einsteinnál is nagyobb. Ő hozzáadta magát egy szászhoz, és az eredmény elképesztő: nulla szász, ment tovább az egy ide, aztán még tizenegy, aztán egy egész zászlóalj. Ő megoldhatná ezt a tovább–, illetve elmenéses összeadást. Sajnos, már nincs közöttünk, így semmi esélyem, hogy rájöjjek a nagyon egyszerűnek látszó, furmányos feladvány titkára. Kárpótolhatnám magam azokért a szomorú május elsejékért. Csak kicsit fiatalabban, akár úttörő is lehetnék, érdemi alapon: ide menne tovább a fél Európa, ott lesznek elegen.