PAVEL ŞUŞARĂ: SISSI

avagy

késői levél Elisabetta Amelia Eugenia de Wittelsbach-nak, Ausztria Császárnőjének és Magyarország Királynőjének, akit az egész Császárság Sissinek nevez, levél, amelyet soha nem küldök el, nem is azért, mintha félénk és gátlásos férfiú lennék, bár ezt is mondhatnám, hanem mert megbízható forrásból tudom, hogy a Birodalomban hemzsegnek a kémek, levelem tehát a Császár kezére juthatna, vagy ami még rosszabb, Karl Kraus, ez a komondor kaparintaná meg, s akkor aztán a bohémek, a morvák, a huculok, a határőrök és a huszárezredek, mind rajtam mulatnának, és nem lenne illő, hogy Ferenc József barátom, akit Vasile Kazar festett meg, ez a félelmetesen tisztánlátó ferencesrendi szerzetes élete utolsó pillanataiban, búvóhelyén, a földalatti világ Uralkodójának rejtekhelyén, nem lenne illő hát, ha Ferenc József barátom elhanyagolná a sereg dolgait és a Császárság súlyos gondjait, és elolvassa a bizalmas leveleket, melyeket én, Pavel Şuşară, hűséges alattvaló és éppoly tisztességes lázadó írok szeretett Császárnőmnek és Királynőmnek, és amelyeket biztosan nem értene a Császár, a zömében a kártyás, szakadár és nagybajuszú magyarok kezén levő bécsi sajtó pedig még kevésbé

Drága Sissim,

jelentem, hogy jó egészségben vagyok, amit Fényességednek is kívánok. Most nyár van, de már egy kicsit az utója, az őszbe hajlunk, és én éppen itt vagyok melletted, Bécsben, útban Genf felé, bizonyos problémák hoztak ide, melyek közül néhány azóta húzódik, mióta II. József meglátogatta az Almás Völgyét, mások azóta, hogy Mária Terézia megkezdte a bozovicsi kaszárnya építését, megint mások újabb keletűek, a kollektivizálás és a visszaszolgáltatás utániak, egyszer mégiscsak meg kellett oldanom mindegyiket,

először is azért jöttem, hogy lássalak, aztán meg, hogy átadjam Adriana Babeţi, Livius Ciocârlie, Cornel Ungureanu és Daniel Vighi üzenetét, de elsősorban azért, hogy figyelmeztesselek a halálos veszedelemre, amely minden lépésnél leselkedik rád. Egyébként minden rendben, a legelők kimondhatatlanul gazdagok voltak az utóbbi esztendőkben, a marhák egészségesek, a föld pedig bőségesen adakozott az embernek, hogy élje mindennapi életét, hogy megadja, ami a Császárságnak jár s hogy illően megtarthassa lakodalmait, keresztelőit, legénybúcsúit és temetkezéseit.

A hegyekben garázdálkodó latroknak nagyjából vége, az egyiket, egy Nicola Brankovics nevűt, ha emlékezetem nem csal, a szerbet, akit még Bozsának is neveztek, mert a rablók Istenként tisztelték, s aki talán valahonnan a Vajdaságból származhatott, egykor kapitányi rangban szolgált a császári-királyi hadseregben, aztán meg dezertált valami családi bosszú miatt, valami ellenségeskedés okán a leendő sógorával, aki el kellett volna vegye a húgát, de hát Fenséged tudja jól, a szerbek soha nem voltak hűséges alattvalók, soha nem lehetett megbízni bennük, ezt hát lelőtték az Almási-Hegységben,

és lehozták a faluba, haránt a nyeregbe fektették, éppen a Vichentie Şuşară lakodalmán történt ez, aki nagyapámnak, Radu Şuşarănak az unokafivére volt, azé a nagy termetű férfiúé, akinek a láttára kővé vált, aki nem ismerte, ezért aztán le is fényképezték valami geológusok, akik a Voinicovat völgyében végeztek éppen talajkutatást, és a fényképet kinyomtatták egy naptárban, nekem meg is van ez a fénykép és szívesen bocsátom Fenséged rendelkezésére, ha meg akarsz győződni állításom igazáról, ő pedig lovon ült azon a fényképen, és a lábát felemelte kissé, mert ha nem tette volna, a lába a földet súrolta volna,

ám az, hogy a halottat éppenséggel a lakodalmára hozták, biztosan nem volt jó előjel, valójában mindenki már akkor megmondta, hogy ennek nem lesz jó vége, de csak hosszú évekkel később derült ki, hogy mennyire igaza volt az embereknek, amikor magát Vichenţié-t is holtan hozták le az erdőből, attól a kalibától, ahol a barmokkal élt, s ahol fel is akasztotta magát a padlásgerendára, hogy nehogy éhen haljon a kollektív miatt, amelyik kötelezte mindazokat, akik különféle szállásokon élnek, hogy költözzenek a faluba, a felesége pedig, Ana Şuşară, akit a nagyapám hosszú ideig tébolyultan szeretett, talán szintén azért, mert a lagzijába hozták a halottat, most már meg sem tud halni,

Száznál is több esztendős, és vagy húsz éve a sötétben fekszik, a szoba sötétjében is, de egy jóval nagyobb és súlyosabb sötétségben is, mert eltévedt a napok között, mióta a nap fénye, a hold fénye és a szeme fénye szétfolyt a tisztaszoba padlójának repedései között, és valahol a ház kőből készült alapja alatt elolvadt.

De mielőtt más történeteket is mondanék neked, szeretném Fenséged emlékezetébe idézni, hogy talán 1851-ben, amikor mintegy tizennégy éves voltál, tiszta és érző szívedből leírtad az első verssorokat a fiatal Richardtnak, amelyekben elmeséled a vele való találkozást, későbbi eltávolodásodat tőle, váratlan halálát és a belenyugvást a történtekbe.

Nagyon is lehetséges, hogy a memóriám cserben hagy olykor, hiszen annyi rengeteg idő eltelt azóta, én azonban most is hallom a hangjukat, azt a távoli és szomorú mormogást:

1
Ó, sötét szemek,
hosszan néztelek én,
s most már nem tudlak
kivetni a szívemből,

2
Fürge és fiatal szerelem
nyiladozik, mint a május,
de lám, jön az ősz,
és minden szétporlik.
Most távol van, nagyon távol,
És nem fogom látni sohasem.
Ó, mennyire szeretnék hozzá szaladni,
Ha tudnám, hol van, és mit csinál!

3
Ám a végzet döntött immár.
Ó, Richardt nincs többé!
A harang halottat sirat
Ó, Istenem, könyörülj rajtam!
Az ablakocskában megjelenik
a szőke fürtös kislányocska.
Még a kísértetek is megriadnak
a félelemtől, mely a szívében remeg.

4
Ám a szerelem múlik…
Gyorsabban, mint ahogy egy
hópehely elolvad,
május lengő zefírjei alatt.

Most talán azt kérdezed, szeretett és gyönyörű Sissim, honnan tudom én mindezt, miféle véletlen sodorta a kezembe azokat a zavaros szerelmi álmokat, amelyeket minden bizonnyal te magad is elfeledtél később. Azt felelem neked, minden okod megvan rá, hogy ilyen kérdésekkel gyötörd magad, hiszen mi soha nem beszéltünk egymással, és írásaidra egyetlen idegen tekintet sem vetült. Hozzám azonban eljutottak a gondolataid, nagyon figyelmesen olvastam a tekintetedből, hosszan követtem szempilláid verdesését és azt, ahogyan smaragdzöld ruhádon hullámzottak a fodrok, ahogy a lélegzeted üteme változott, és ahogy a vér egyenetlen nyomást gyakorolt nyakad ereire, s azokat az észrevétlen lüktetéseket egy titkos ábécé valóságos jeleivé változtatta,

és sóvár mohóságom úgy nőtt,
úgy mélyült a szomjúságom irántad,
úgy láttam egyre tisztábban a látomást,
ahogy körülöttem egyre sötétebb lett a sötétség,

a Nap eltűnt az óceánok iszapjában,
a Hold is legurult annak a cethalnak a bendőjében,
amely megdöbbentő pontossággal
mindig a megfelelő pillanatban jelenik meg,

a csillagok pedig egyenként hullottak le
egy tűzviharban,
még egy pillanatig forogtak, akár egy kígyó,
amelyik saját farkát nyeli le,
amíg nem marad belőle más, mint
az a láthatatlan belső rész,
aztán ők is eltűntek az ég vizeiben.

és én csak akkor értettem meg, szerelmetes Sissim,
hogy én azt olvasom, ami még meg sem íródott,
hogy én a homok életkorát is az emlékezetemben hordom,
hogy én maga vagyok a szöveg,
hogy én mindent tudok,
mert halott vagyok,
mert én vagyok Richardt.

Demény Péter fordítása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ