ANYÁK NAPJÁRA… SZÍNHÁZAT!

Akkoriban, Kolozsváron csak klasszikusokat lehetett előadni. Vagy román és szovjet színdarabokat. Ezek, hát… tele voltak drámai feszültséggel. Tényleg dráma volt, a színészek számára. Nagy szövegek, a marxista leninista filozófiának megfelelő beszúrásokkal.
Ilyen darab volt, 1961 őszén, egy kortárs szovjet író drámája is, Rappaport Ottó rendezésében. Vadász Zoltán volt a főszereplő, a mérnök, haladó elvekkel felruházott értelmiségi, akit éppen kitettek a pártból, és erről a kétségbeesett marcangolásról, kínokról szólt az egész, három hosszú felvonás. (közönség: bealvás tíz perc után, vagy üres nézőtér)
Senkálszky Endre valamely lelkes kommunista kapitányt alakított, aki a Vadász kisfiának születése alkalmából gitárral ünnepelt, ezt még ma is látom magam előtt. Apám megalkuvó, gyáva karaktert játszott, aki mindentől tartózkodott, Orosz Lujza erkölcsi dilemmában vergődő kolhoz-asszony volt. Micsoda alakítási lehetőségek… És anyám, az én szegény, jobb időkben jó szerepeket is játszó anyám, addigra örökös mellékfigura, szóval… hát ő volt maga a Párt. Nagybetűvel. Ez azért nem semmi, ha most belegondolok. Tizenöt perces jelenete volt csak, ahol a párttitkár a sarló és kalapács szent nevében próbálta jobb belátására bírni a negatív hőst, Imrédy Gézát. Én kilenc évesen nem igazán értettem, anyám miért görcsöl, idegeskedik és mondja a szöveget magában állandóan, mikor ez egy olyan kis szerep… Anyu, aki mindezek mellett, éppen Marja Bolkonszkaja szerepére is készült a párhuzamosan próbált Tolsztoj Leó remekművében, sokat töprengett. Nem, nem León, hanem a tizenöt percet „végigbeszélős” szerepén. Félve alakította ki a nagy Pártnak az imidzsét. Mert a szöveget elmondani sem semmi, adott esetben… Ha véletlenül rossz helyre teszi a hangsúlyt, máshol vesz levegőt, akkor az egész nagy materialista maszlagtömeg ellenkező értelmet kap, és ezért akkor, hát nem is tudom, mi járt… Nagy kérdés volt és vitatéma a próbaszünetekben a jelmez is… Végül fekete kosztümben, magassarkú cipőben, szemüveggel, laza frizurával adta a figurát. A szerző véletlenül lejött Kolozsvárra egy előadásra, több bukaresti elvtárssal együtt. És így történt, hogy az én anyum kapta a legtöbb gratulációt, a legjobb kritikát, és a legnagyobb prémiumot is. A többi színészt jóindulatúan vállon veregettek, hiszen hozták a megszokott formát, de nem azonosultak kellőképpen a szocialista virtus lépéseinek feszes ritmusával. Anyu ezek szerint jól azonosult. Állítólag a szerzőt az bűvölte el, hogy egy magyar színházban, a szovjet párttitkárt elegáns, kedves, értelmesen érvelő nőként láthatta viszont. Azért, amikor levették a darabot a műsorról, anyu nagyon fellélegzett…

1. Skandikamera:
   2020. május 3. 10:45

   Először az Optimista tragédiára tippeltem – de azt korábban mutatták be, és abban egy komisszár volt a főszereplő. Marton Lili írásából aztán nagynehezen kibetűztem a Stein (Alexandr) és a Személyes (ügyben) szavakat. Valószínű, hogy engem is behajtottak megnézni a darabot. Az Optimista tragédiára is csak azért emlékszem, mert a kedves-unszimpatikus komisszárral az élén az egész társulat harsány dalolás közepette kivonult közénk.

2. picikeleányka:
   2020. május 3. 16:33

   Direkt nem írtam oda a címet, mivel nem tartottam lényegesnek. Az Optimsita tragédia régebben ment pár évvel, akkor 4 éves lehettem, Andrási Márton volt a főhős, és Bisztray Mária illetve Koós Zsófi a komisszárnő, apám az egyik narrátort játszotta, vmi ilyesmi szöveg is volt, hogy „Az emberek Ukrajnáért odaadnák az ingüket is…” Aztán „Harcban vagy komisszár!” ezt kiabálták, kórusban , ez volt a függöny elői replika. Ez is borzlamas kínokat okozott mindenkinek, de én odavoltam érte, kívülről tudtam.

3. candipharm:
   2022. december 15. 12:10

   http://www.candipharm.com/#