Az irodalom nem nyelv-, sem pedig nemzetmentő mostanában. Nem vátesz és nem dörgő hangú hitvitázó. Egyszer a házigazda meghívott a medvelesre, ami az irodalmi est kapcsolt izgalma lehetett. Az sem kizárt, hogy irodalmat lesni a medveles ürügyén. Nem mentem el, mert közömbös, nem ritkán ellenséges vagyok – nem az irodalommal, inkább csak az irodalmárokkal szemben. Utálom az irodalmi babazsúrokat, a bandázást nemkülönben. Amit nem eléggé tudni miért, paradigmaváltásnak mondott az est egyik vendége, tulajdonképpen az irodalom irodalomtalanítása. Hadd mondom így a lepusztulást. A jó költők, írók mára szinte mind klasszikusok, a medvék pedig, amiket a gyér közönség tiszta illemből kukkol, nagyonis földi vadászmezőkön élnek. S hogy mi volt az irodalom a még belátható múltban, erre is van példám. Egy költő itt, Kolozsváron még a hetvenes években megírta, hogy ő nagyon szereti Hollandiát, mert tudomása szerint ott még Julianna királynő is kerékpáron jár. A vers megjelent, a költőt pedig néhány hónap múlva Hollandia bukaresti nagykövetségére kérették, hogy közöljék vele, hat hónapos ösztöndíjat kapott, hadd legyen valóságos a távszerelem… Nehogy vissza tessék lőni, hogy mi ez, ha nem tiszta érdek, mert K.F. nem tudhatta, ki fogja hívatni, ha megjelenik verse. Hívhatta volna a szeku is, nemde?
Mit ér az írószövetség, ha magyar? – kérdeztem 2006-ban megjelent prózakötetemben, mire többen felhördültek. A kérdés Ady-parafrázis – és emlegessük, mert őt viszont nagyon elhallgatják, igen, Veres Péterről van szó – („Mit ér az ember, ha magyar?”). Legkevésbé a magyar írószövetségre gondoltam, amikor leírtam. Annál inkább a mi erdélyi cserebogár-forgattyúnkra. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájára. Az EMIL-nek az egyik alapítója voltam, majd amikor Hargitafürdőn összeültünk nyugtázni vagy megvitatni a nagy paradigmaváltást, a 89-es fordulatot, láthattam, az irodalom, bár képtelen ellátni ezt a társadalmi dimenziókba kivetülő feladatot, továbbra is a karmester szerepében tetszeleg. Illetve tetszelegne, ha hagynák. S amikor ezt is, mást is megírtam, meg hogy ki akarok lépni, az irodalom rögtön kevesebb lett egy emilkével.
A Medvelesre (Medvelássra?) visszatérve nem győzöm eléggé méltányolni az igyekezetet, ahogyan íróink megpróbálják belopni maguk a köz figyelmébe. A posztómodern vagy jobbközép-transz mozgalom, ez a lázasan öncímkéző, hol valamelyik távol-keleti küzdősporthoz, hol a székely kóboj általa kitalált szellemalakjához köti teljesítményét. Romkocsma-prelűdök, a falra díszletként a végtelent festette egy műkedvelő, a kép természetesen hamis, mert véges, a következő meszeléskor levakarják. S a szabadulószobák Árkoson, egy igazándi kastélyban! Erre is van egy párhuzamom: a cseh Péhoward ponyvaparódiájában, a Limonádé Joe-ban olvastam, hogy Oscar Wilde rosszul lett, amikor pénzdíjas felolvasókörútra hívták meg Amerikába. A közönségtalálkozók színhelye rendszerint egy-egy vendéglő volt, ahol A readingi fegyház balladája szerzőjének túl kellett harsognia a kések-kanalak zörgését-csörgését, egyéb, ennél is kellemetlenebb vendéglői tüneteket. Úgyhogy nem előzménytelen a medvelátás, még ha magát az irodalmat lövik is agyon a zergetollas vadászok. Ettől és mindentől függetlenül beszélgessünk csak az irodalomnak fölöttébb szükséges (?) voltáról.

---

Oláh István két verse

Fehér föld

A csitári hegyekben van az Ózon hotel.
Ablakai mind nyugatra nyílnak, este
van még egy utolsó fellobbanás.
Legkevésbé a természettel ölelkezni,
minden az ablakon túl történik ezentúl.
Mi ez, az osztályharc,
a népi majd polgári demokrácia
Balatonszárszója?

Dehogyis feleim, s ti az egészek, sőt másfelek,
élő halhatatlanok Otthon felejtettük az esernyőt,
de a hol jobb, hol bal hónaljba csiptetett irodalmat
soha.
Így vonulnak ki az új világba,
mert ne feledjük, újjászületett a táj.
Vettem két üveg sört, hagytam a banzájt. Csillogó
posztmodern pillantások. Feljött az irodalom
napja-holdja, nap s hold alatt a székely sas
nem lomha, csak épp az utópia
beérhetetlen szárnyalásával. Ha vannak még
a nyolcvankettes gyalogezredből, akkor mi
azok vagyunk. Mi mindig tudtuk helyünk.
Azt mondod?
Ez a helyzettudat egy átlagosnál nem különb
táj és történelem befagyott monomániája.
*
Szóval megvettem két üveg sört, belekortyoltam.
Elheveredtem a kaolinföldön.
Teljes csend. Tárna. Az egyik fal porcelán,
a másik hófehér sötétség.
Nem mondom, jó így. Ide nem hallik
az arc- és világképplasztika lézereinek sercegése,
a páciens fojtott utasítása: aztán nehogy annyira,
hogy ne ismerjek magamra.
Elég, ha mások nem ismernek rám.
*
E pillanatban még az se zavar,
ha az ebédlőben egyre nő a zaj,
mintha aszerint adnák a csirkemellet,
ki minek mondja Wass Albertet,
mert hogy mondták másnak, nem vitás. Hiszed –
nem hiszed, itt, Csitárban is van haladás.

Ö… ö… ö… hát persze, az irodalom,
s mint mindig, most is az író a bakon.
– Tán az írónő? – néz a rokonszenvesen nyegle
székely zseni (hm) pontosan veled szembe.
Hát az épp Leszboszig lovagolt
múlt éjjel, s ma reggel még sehol se volt.
*
Uram, mi ez a kaolin,
ha egyszer nem mandolin,
amin az érzelmes írófajzat
elhárfázgat, ha épp nem hallgat,
ahogy csacska hegedűn is elhegedül
ez a zsírpapír-orkeszter kegyetlenül,
nyúzza-húzza a kor dallamát,
oda-vissza, ide, át.

Párhuzamos ütközetek

Tudjátok mit? Kapjátok be, mondta,
ez a versem* vége. Azzal
tisztelettudóan meghajolt,
a széplelkek persze elszörnyedtek:
nahát, münköt aztán soha így
meg nem sértettek se magyarba’,
se Bukurezsbe, ahol egykettőre
lebozgorozzák az embert.
Hát ezt is megértük, hogy saját
otthonunkban!
Holott ez így nem igaz, mert
Gyergyószárhegyen reszkettünk a lovagterem hidegében, s ebben a márványhodályban még aki leginkább otthon volt,
az akkor pompásan ifjú Bethlen Gábriel, Erdélyország későbbi fejedelme. A Szármány
felől érkezhetett, ahol a festők meg a
szobrászok minden nyáron fellázadnak,
és összetörik a föld meg a vizek konvencióját,
a kő s a kővé vált védekezés rejtekhelyeit.
Így legalább védtelenek azontúl a következő
lázadásig.
Gábriel nagy télből érkezett, alig látszik ki
a nemes prémekből. A cserépkályhának támaszkodik,
mint látni fogjuk majd a huszadik században,
rosszul fűtött színházainkban, hű, de okosan
beszél majd
a küsded nemzetről, mely előtt nagy jövő áll.
Hát persze hogy okosan beszél, mert akik majd
megírják, rendszerint költők, monomániás drámák komponistái, ő pedig csak egy
fejedelem.
Bethlen a csempének támaszkodik,
negyvennégy, az is lehet, hatvanhat lovagalakos
csempéből áll a kályha.
Egyik olyan, mint a másik, végül pedig
mindegyik. A lovag lándzsát szorít
hónaljába, előrefeszíti, a turnír
mindenkori támadó mozdulata szerint.
A ló szintúgy, merev mén-dárdájával
robog az ütközet, pontosabban az ütközés
pontja felé. A végét
nem tudni, mert negyvennégy, az is lehet, hatvanhat lovag s ugyanannyi mén egymás mellett, tehát
nem egymással szemben.
Úgy tűnik, céljától és értelmétől megfosztott
ütközetekbe keveredtünk,
vagy az ellenséget láthatatlanná tette
egy varázsló, egy terrorista,
egy boszorkány. Ebben sincs szerencsés,
sőt szerencsésebb változat, legfönnebb
a párhuzamos ütközetek vértelensége.
E pillanatban szólalhatott meg Bethlen
Gábriel, a későbbi okos idők fejedelme.
Tudiatoc mit? Kapiatuc be, és ki se engedjétek
szájatokból azontúl, mintha egy darab
örökkévalóságot tartanátok a nyelvetek alatt.
A szerelmet! Kölykét a nőstény,
mögötte az erdő lángol, nem a nap.
Kapiatuc be és egyétek,
erről szól az egész élet.
Mint egy falás kenyeret,
amit kiköpni se lehet.
Tán ezt mondta dallamosan maga elé, s ha nem,
akkor mást. Mert akkor is nagy tél volt,
ezt a kályha mellett is érezhette
tüdejében az ember.

* A gyergyószentmiklósi Gergely Edit verséről van szó

---

Forrás: A virágmindenség fényképe. Válogatott versek, MEK

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ