(Önéletrajzi dokumentumregény, korabeli fotókkal)

2. rész /IV.

Átballagok a spájzba, 5 fok, a fagyasztószekrény és frizsider kirámolva, innen tehát kaja nem igen várható. Lám, így jár az, aki csak megeszi, de sohasem főzi meg az ebédet, nem tud kezelni egy mosógépet, porszívót, mert az asszony helyette is mindent megcsinál. Megjegyzem, a hűtőket kifejezett kérésemre „rámolták” ki a rokonok, hogy aztán áramtalaníthassam a gépeket, mert minek pocsékoljam az áramot, ha már úgysem veszem hasznát egyik gépnek sem?
– Amit megnyertél a réven, elvesztettél a vámon – csóválta meg a fejét Kamil barátom. – Én ezzel a tömérdek nyersanyaggal egy évig is tudtam volna főzőcskézni magamnak.
– Te igen, én nem. Főleg ilyen állapotban, amikor nem emlékszem, mit hova teszek, vagy hova, miért indultam.
– Tipikus stresszállapot, de ne félj, ez is elmúlik, ha megnyugszol és talpra állsz.
Már megint ez a talpra állsz. Először az Igazgató úr vágta a fejemhez, utána a háziorvosom, most pedig Turai Kamil barátom. Hát ilyen nyámnyilának tart engem mindenki! Bosszankodva másztam az ágyamba, és vártam, egyre vártam, hogy kimelegedjen a helyiség. No, arra várhattam teljes két napot, úgyhogy a végén már két paplant terítettem magamra. Micsoda csend, ó, micsoda nyugalom! Itt aztán nyoma sincs a pszichiátrián uralkodó kiabálásnak, jövés-me­nésnek. Reggel fél hatkor sem fognak ránk kiáltani a nővérek, keljünk már fel, mert hasunkra süt a nap. Végeredményben nem is lenne olyan tré dolog továbbra is itt lakni. Haszonélvezeti jogom van, hozzá egy kis nyugidíj, mit akarhatnék még egyebet?
Bezzeg másként nyilatkoztam, amikor másnap Csöpi sógornőm kezembe nyomta a számlámat. Több, mint 60 ezer forintot kellett fizetnem egy olyan lakásért, amiben nem is laktam egy hónapig. Egy pillanatra elsötétedett előttem a világ, és tántorogni kezdtem a kapuban, ugyanis ennél beljebb sosem szokott invitálni.
– Na, na, na, csak el ne ess!
– Mindjárt hozom a pénzt, kis türelmet!
Szerencsére tudtam fizetni abból a 700 ezer forintból, amit még régebben Judit pénztárcájában találtam.
– Parancsolj!
– Köszönöm. Szia! – fordult vissza a lakásba, és még csak meg sem kérdezte, hogy vagyok, ettem-e valamit, van szükségem valamire, amiből egyből láttam mennyire megviselte szegény Judit halála.
– Szia, és részvétem – támolyogtam vissza én is saját odúmba, majd odabenn egyedül érezvén magamat, akkorát üvöltöttem, hogy képletesen szólva belerezegtek az ablakok.
Fel-alá sétáltam, mit is tehettem volna mást. Menjek ebédelni? Nem voltam sem éhes, sem szomjas, meg a hasam is fájt. Talán éppen ezért, nehogy véletlenül csak lelki fájdalmat érezzek. Egy óra múlva elfáradtam, erre újra leheveredtem. 60 ezer forint egy hónapra, és még én szerettem volna kihasználni a Puskás utcai ház haszonélvezéssel járó lehetőségét. És ebből a havi költségből még hiányzik a Telekom, koszt, gyógyszerek ára stb. Nem haszonélvezés ez, hanem rémálom. Hogy fogom én mindezt 100 ezer forintból törleszteni? Másrészt itt van ez a sok elintézetlen hivatalos ügy, mint: átíratni a rezsit, tévét, bankbetétet az én nevemre, kérelmezni az özvegyi nyugdíjat meg sok minden mást, amiről még nem tudok. Viszont ha tudnék is, olyan gyenge és zavart vagyok, hogy segítség nélkül még a buszmegállóig sem tudnék eltotyogni. Teltek az órák, én meg csak feküdtem, feküdtem milliónyi képpel, gondolattal a fejemben.
– Vauuuuu! – vonított fel a kutya éjfél körül.
Legszívesebben magamhoz hívtam volna, de ha megint akkora rakást pottyant a szőnyegre, mint a jó múltkor, maradjon inkább kint leghűségesebb barátom. Istenem, de szörnyű így egyedül kiszolgáltatottan mindennek és mindenkinek egy olyan országban, amelyik, ha úgy vesszük, nem is a szülőhazám. Nem volna jobb, ha mégis véget vetnék ennek az eleve sikertelenségre ítélt birkózásnak, és már most azonnal felkeresném drága édesapámat odafönt a mennyekben. Ha ugyan tényleg odakerült. Balogh Csaba szerint biztosan nem, mert a halottak csak a végítélet napján támadnak fel. A halott az halott, se nem mozog, se nem érez még nagyon- nagyon sokáig, por és hamu, ahogy a Halotti Beszédben is olvasható – kaptam le tekintetem a konyháról, ahol az a bizonyos 30 cm hosszú disznóölő kés lapult a fiókban. Hátat fordítottam a konyhának, és szinte úgy az ágyhoz tapadtam, mint az a fiatalember, akit a Honvédkórház ágyához kötöztek. Nyilván óvatosságból, nehogy kárt tegyen magában. Talán én is megpróbálhatnám Odisszeuszt utánozva, aki így akarta megakadályozni, hogy a habokba csalják énekükkel a szirének, bár engem csak egy ártatlan disznóölő kés vonzott, méghozzá annyira, hogy a következő pillanatban már csoszogtam is feléje, aztán stop: döbbenten éreztem, hogy valami meleg csorog le a lábam közt meg a fenekemből. Magyarán elöl is, hátuk is összepisiltem magamat. Szegény Fifi, az előbb még őt kritizáltam. Feltöröltem a szőnyeget, és megszégyenülten kiáltottam ki a fagyos éjszakába.
– Fifi, ide a gazdihoz! Gyere be! Nem hallod? Kegyeskedj besétálni, de ha még egyszer bekakilsz, utoljára láttad ezt a szobát belülről. Most mit bámulsz! Én vigyázok rád, te pedig rám, öregfiú.

­– Mars ki! – hangzott fel Judit hangja élesen, pontosabban csak úgy képzeltem, mert hiszen tudtam én, hogy a kísértetek nemcsak némák, de nincsenek is valójában.
Ezért – ennyi idő múltán – már nem is igen foglalkoztatott különösebben Judit halála. Meghalt, vége, a föld tovább forog. Gyerekkoromban a népmeséken nevelkedve még elhittem, hogy édesapám szelleme csak úgy átlép hozzám a falon. Most inkább az érdekelt, mi marad utánuk: nyomor, káosz vagy biztonság. Sajnos mindkét esetben csak az előbbi, így igazából ez bolondított meg annyira, hogy átmenetileg bizony gondnokságra szorultam. Hangsúlyozom, átmenetileg, legalábbis így érzem. Istenem, csak ne tartson sokáig, nehogy a végén még visszapenderítsenek Szent Péter mellé, a Balaton utcai Lazarettbe. Ámen, így legyen, következésképp próbáljuk meg rendbe hozni, ami még rendbe hozható. Ezzel a gondolattal sikerült aztán álomba merülnöm.
Reggel e-mailben találkozóra hívtam a fiatalabbik sógornőmet, Oszlányi Esztert, Csöpi öccsének a feleségét, noha nem ő volt a gondozóm, és sokkal messzebb is lakott Gyuszinál, ezzel szemben egyedül ő értett a hivatalos dolgokhoz. Ki kellene választani a megfelelő aktákat, aztán rendezzük a rezsit, tévét stb., amire jelen pillanatban én képtelen vagyok – firkantottam oda röviden. – Hogyhogy, hiszen csak a napokban jöttél ki a kórházból – válaszolta Eszter cso­dálkozva. – Igen, a napokban: sajna még betegebben, mint, ahogy bevittek.
Megjegyzem, intézkedhetett volna ez alatt az egy hónap alatt is, míg én a Lazarettben üdültem, de nem tette, ő tudja, miért, nem is firtattam. De amikor láttam, hogy mindez ezután sem lesz másképpen, kicsúszott a számon, hogy néha nem ártana, ha az ember félretenné apró-csep­rő gondjait, és a sürgősebb, fontosabb ügyekre koncentrálna. Erre elöntötte őt is a vörös köd, és azontúl alig vett rólam tudomást. Mégis hogy van pofám vele így beszélni, azok után, amit értem tett, nem szólva arról, hogy vele még a saját családja sem beszél ilyen hangon. Szántam-bántam bűnömet, de már késő volt. Még egy pszichiátriai konzultációra sem vitt el, ahova a Honvédkórház rendelt kontrollra.
Ezt a segítséget tehát elpuskáztam. Gondoskodhatok egy másikról, aztán ha minden ajtó bezárul előttem, akkor, de csakis akkor… A folytatást nem mertem végiggondolni. Magamban újra meg újra visszaidéztem azokat a hónapokat, amikor 1987-ben a Ceuşescu-diktatúra ítélt lassú éh- és fagyhalálra. Megborzongtam, hogy ez a két helyzet mennyire kísértetiesen hasonlít egymásra, és mégis más, mert jelen esetben nem egy diktátor kergetett ilyen helyzetbe. A mostani fejlemény, hogy úgy mondjam személyes ügy, saját meggondolatlanságom következménye. Az Igazgató úrnak van erre is egy frappáns szava: lúzer. Igaza lenne? Nincs igaza, mert még élek, és azért sem adom meg magamat – ébredt fel bennem a dac, és elsőre rendeltem magamnak a netpincérrel egy kiadós ebédet. Csak nem fogok itt éhen halni pénzzel a zsebemben! Másodszor írtam két e-mailt, egyet a református, egyet a katolikus egyháznak. Hasonló módon jártam el annak idején Nagyváradon is. Nem utasítottak el, megnyitották a tárcájukat, ha csak pár száz lej erejéig is. Kecskeméten szintén: gondnoksággal kapcsolatos tanácsokkal, aminek az árát meg is kérték becsülettel. Villámgyorsan számoltam és rájöttem, erre bizony kevéske az én nyugdíjam, meg nem is erre számítottam. Mint papgyerek valaha egyházi segélyben részesültem, és valami ehhez hasonlót vártam el itt is az egyháztól, hacsak egyszeri segély formájában is. Még az sem nyomott latba egy szemernyit sem, hogy a híres erdélyi segédpüspök László Dezsőnek lennék a keresztfia.
– Igen, és az kicsoda?
– Mindegy, nem számít. Köszönöm, hogy meglátogatott. Esetleg ha küldenének egy tiszteletest, akivel elbeszélgethetnénk Istenről, könyörületről…
– Hogyne, nagyon szívesen – igazította meg szemüvegét a segítőkész megbízott.
Azóta is várom, hogy meglátogasson valaki. Nem csoda, hisz elfelejtettem megkérdezni, ennek pontosan hány forint a taksája beleértve a benzinköltséget is. No, majd legközelebb, ha egy katolikus megbízott is felkeres. Önök, mit gondolnak, felkeresett?
Igen, a balszerencse, merthogy a baj ritkán jár egyedül. Estére a gázkazán mondta be az unal­mast, és a lakásba ismét tíz fok alá süllyedt a hőmérséklet.
– Tanti saluti! Már vártalak.
Megpróbáltam javítani. Sikerült, aztán ismét elromlott, és így tovább. Egész hajnalig ide-oda rohangáltam az ágytól a kazánig és fordítva, amikor éreztem, hogy megint csak szokatlanul hideg van. Ekkor már alig álltam a lábamon, és a szemem is le-lecsukódott. Hogy ne kelljen annyit ide-oda sprintelnem, becipeltünk Gyuszival egy ágyat a konyhába, és onnan ütögettem a gázkazánt, azt sem bánva, ha felrobbanok. Nyilván be is következett volna, vagy egyszerűen megfagyok (jóllehet akkor már három paplant is terítettem magamra), ha derék gondozóm, Marsa Gyuszi nem hoz nekem egy szerelőt. Fellélegeztem, folytathatom a segítséghívást meg­lévén győződve, hogy ebből a lekvárból segítség nélkül aligha fogok kimászni.
Következő célpontom a kecskeméti Idősgondozó Szolgálat. Tagjai: Nagyné Fekete Julianna, Fényei Anikó, Török Katalin, Zagyva László, valamennyi tiszteletreméltó hivatástudattal rendelkező gondozó. Ami meglepett, az a közvetlen, meleg hang, amivel a rászorultakat kezelték. Segítségnyújtásuk módja és árai lényegében ugyanazok voltak, mint az előbbi karitatív szervezeteknél, ilyenformán erről is le kellett mondanom.
– Ami azonban nem jelenti azt, hogy teljesen elfordulunk magától – tette hozzá Nagyné Fekete Julianna kedvesen. – Van egy klubunk a Horváth Döme utcában. Oda bármikor bemehet kikapcsolódni, beszélgetni. De előfizethet ebédre is. Nincs nagy választékunk, viszont jól és olcsón főzünk, amit még maga is ki tudna fizetni, Pali bácsi.
– Egyelőre van hol ennem, de még meggondolom – lágyított el látogatóim szerető gondoskodása, amikor megint megcsapott az ájulás szele.
– Mi az, rosszul van? Lacika, hívja gyorsan a mentőket!
Sebtében becsomagoltak néhány holmit, mint szappan, papucs, hálóing, vécépapír stb., és már be is robogott a mentőautó, mely ismételten elrepített az SBO-ra (Sürgősségi Betegellátó Osztályra). Itt elolvasták a magammal hozott Honvédkórház záró jelentését, utána gyorsan beparancsoltak az elfekvőbe, vagy minek nevezik, bekötötték az infúziót, és boldogan tartottam oda arcomat az ablakon beáramló téli légáramlatnak.
– Kecskemét, imádlak!
– Tessék, a vacsora! – helyeztek az éjjeli szekrényre fél órával később egy szendvicset.
– És én, én nem kapok? – méltatlankodott egy nyúzott képű fiatalember.
– Várjon sorára – mordult rá férfias hangon egy ápolónő vagy inkább ápoló?
– Nővérke, várom a vacsorát! – kiáltott ki a férfi öt percenként, miközben kikapcsolták az infúzióm, és már küldtek volna vissza a Balaton utcai kórházba.
– Oda nem megyek – jelentettem ki határozottan. – Mit keressek én ott, főleg, hogy már volt szerencsém ott járni.
Az idősebb, szigorú doktornő szeme megvillant.
– Szóval nem megy?
– Nem.
– Nos, jó, akkor hazaküldjük.
– Ilyen betegen?
– Ezért szállítjuk ugyanoda, ahonnan, úgy látszik, haza sem kellett volna még engedniük.
– Ez az én véleményem is, mindazonáltal szívesebb mennék oda, ahol legalább egy vérnyomást tudnak kezelni.
– Hm, megismétlem a kérdést: haza megy, vagy a Balaton utcai pszichiátriára?
– Legyen a pszichiátria – jutottam jobb belátásra. – Azzal a feltétellel, hogy egyből a rehabilitációs osztályra helyeznek.
Így kerültem ismét az akut osztályra mentális zavarokkal kezelendő páciensnek.
– Hohó, de hát nem erről volt szó – kapálóztam kézzel-lábbal ellene.
A recepción Sutus Nikolett doktornő fogadott.
– Nini, a Pali bácsi! Maga meg mit keres itt, nem értem. Ki küldte magát hozzánk, miután magát mi már egyszer rehabilitáltnak nyilvánítottuk?
– Hát az SBO. Feltételezem, az önök tudtával és beleegyezésével.
Erre nem válaszolt, nyilván azért, mert az SBO ki sem kérte a Honvédkórház engedélyét, csak feltettek a kocsira és alászolgája! Csendes, négyágyas szóbába vezettek.
– Jó napot, adjon isten!
Hiszen ez a kórterem tök üres! És ez a csend! Hova lettek az üvöltöző betegek! Biztos, hogy ez az akut betegek osztálya?
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – vonult el ünnepélyesen mögöttem fehér lepelbe burkolva Szent Péter.
Már nem kételkedtem, ez bizony az az osztály. Beteget pedig azért nem láttam, mert így hét végén szokták hazavinni őket a rokonok. Hirtelen elfogott valami nagy-nagy lelki béke, nyugalom. Valószínűleg megint scippát nyomtak belém a nővérek. Bárcsak ilyen tiszta, csöndes szobát fognék ki a Margaréta otthonban is! A legnagyobb dilemmám ezekkel az otthonokkal, hogy eddig még egyet sem láttam sem kívülről, sem belülről. Márpedig a személyes kontaktus ebben az esetben feltétlenül szükséges, mert a fantázia, reklámszöveg sosem ekvivalens a valósággal, én pedig a világért sem szeretnék csalódni. Ebből elég volt, ezentúl minimum olyan környezetet akarok, amilyenben eddig éltem áldott emlékű nejem idején. Na, nézzük! – hívtam fel első nekifutásra Sárkány Esztert a Margaréta Otthonban.
– Adom – válaszolt egy hang a vonal végén azonnal.
Aztán mégsem adta, mert a főnökasszony éppen foglalt, látogatói vannak, és a többi, és a többi, de majd visszahív. Hát nem hívott, máig sem értem, mi okból, holott csak arra voltam kíváncsi, hányadik vagyok a várakozó listán per pillanat. Oké, átmenetileg hagyjuk, de legközelebb már személyesen is meglátogatom őket, hadd lássam, hogy néz ki ez a híres-neves otthon belülről. Addig is megbíztam Kamil barátomat, legalább ő kukkantson be hozzájuk, utána mesélje el, mit tapasztalt. Erre sem került sor, sőt, még csak engem sem látogatott meg Puskás Tivadar utcai lakomban. Valahogy mindig közbejött valami: hol egy képtárlat, hol egy rokoni látogatás… Hiába, Kamil közéleti ember, és közel sem olyan „sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek” ember, mint én vagyok, ami, ugye, kötelezettségekkel is jár – méláztam a hófehér ágyon serkenő szakállamat simogatva.
Egi. Nem is tudtam, hogy ilyen önérzetes a tanár úr. Ez persze mindent megmagyaráz: miért rejtőzködött el úgy előlem, hogy évekig nem bukkantam a nyomára. És még ő várt tőlem anyagi támogatást egyetemi évei idején, jóllehet halvány gőzöm sem volt, hol tanyázik. A gyerektartásról persze megfeledkezett, az hivatalból járt neki, meg a nagyváradi teljes könyvtáram, amit Maja, azaz az édesanyja erőszakkal lefoglalt nagyreményű csemetéje javára. Mit tehettem, engedtem. Csak nem szállok szembe egy gyönge asszonnyal, aki mellett tűzokádó sárkányként még ott állt támadásra készen az apósom. A dolog akkor fájt, nagyon fájt, miután könyveim nagy része édesapám hagyatéka volt, ám csakhamar ezzel is megbékültem. Végeredményben úgyis Eginek szántam, mint ahogy a mostani könyvtáramat is, beleszámítva saját műveimet. Önérzetességét ismerve azonban fel sem merem neki ajánlani. Feltehetőleg azon nyomban elküldene a fenébe. Más személyt: barátot, rokont, effélét pedig nem igen látok a közelben, akinek felajánlhatnék ekkora souvenirt. Visszatérve az Igazgató úrhoz, még maradt egy betartandó ígéretem: még nem bocsátottam meg neki, ugyanis, emlékeznek rá, erre az elhatározásra jutottam. Hogy miért? Hát csak ugyanazért, amiért Jézus szólalt meg utoljára a kereszten: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Erre a gondolatra szívem kalapálása fokozatosan lelassult, és évek óta először éreztem, mintha helyre zökkent volna bennem valami.
Reggelre kelve, elmaradt a szokásos harsány ébresztő: felkelni, hasukra süt a nap, kedves betegek. Az ebédlőben csend, alig lézengett benne néhány páciens. A folyósón szintén, így attól sem kellett tartanom, hogy véletlenül beleütközöm a kopasz főorvosba. Sétáltam egy félórát, utána elégedetten nyúltam el az ágyamon. Milyen kár, hogy holnaptól ismét visszatérnek a kettyósok. Egy pillanatra megint felvillant előttem az ágyhoz kötött férfi vergődése, mire még alább szállt a jókedvem.
– Itt a zsákja, öltözzön fel, Pali bácsi! – jelent meg ekkor a raktáros, egy zömök, szimpatikus arcú ápoló.
– Öltözzek fel? Miért?
– Mert hazamegy. Mi az, nem is örül, Pali bácsi?
– De, de, örülök, mégis… izé… nincs valami tévedés a dologban, hiszen csak a tegnap hoztak be.
– Ne vitatkozzon, öltözzön! Ha itt az áll – lobogtatta meg az okiratot –, elmehet, akkor el is megy, még ha az eget nagybőgőnek nézi is.
– Igenis, százados úr! – vágtam vigyázzállásba magamat.
– Kezitcsóklom, viszontlátásra! – köszöntem el a recepciós pultnál Sutus Nikolett doktornőtől.
– Isten őrizz! Menjen már, és máskor kérje meg a kollégákat az SBO-nál… Eh, ne kérjen sem­mit, jobbulást!

„Karanténban”

Amint kiszálltam a mentőautóból, hanyatt-homlok trappoltam a házban elrejtett pénzemhez. Vajon megvan-e még? Mostanság jócskán elszaporodtak a szarkák, ezért tanácsosabb a pénzünket bankban tartani. Eddig én is így tettem, de mióta rám-rám tör a szédülés és gyöngeség, inkább otthon tartalékolom a mindennapi kiadásokhoz szükséges lovettát. Hála istennek másodszor sem talált rá egyetlen szarka sem. Csupán az arany nyakláncom és Judit meg az én karikagyűrűm nem került elő a mai napig sem. Fura: a pénz megvan, az arany nincs, márpedig ha valóban kutakodtak a szobákban, annak a bizonyos szarkának mindkettőt meg kellett volna találnia. Ellenőriztem a termosztátot, gázkazánt. Még működtek, csak az összes radiátor üzembe helyezését sokalltam. Egy személynek 7 fűtőtest nem semmi, igaz, cserében, nem kellett félnem egy újabb defekttől. Annyit azért megtettem, hogy csak 19, illetve 20 fok legyen a kéglikben. Tekintetbe véve, miszerint a magas vérnyomásnak a hideg a legnagyobb ellensége, elég kockázatos dologba vágtam a fejszémet, de majd csak megszokom. Egy lúzernek kuss, húzza meg magát, és örüljön, hogy egy levegőt szívhat a többi halandóval. Megéheztem. Ez egyszerre jó és rossz jel. Jó azért, mert az étvágy az egészség első szimptómája, és rossz, mert vacsora az bizony nincs. Na, majd holnaptól ezt is elrendezem, meg az örökösöket is lerohanom, rendezzük már végre közös ügyeinket.
De csak Gyuszival, feleségével, Katival és annak lányával, Katikával tudtam szót érteni. Meg is ígértek nekem mindent annak rendje és módja szerint. Azzal is maradtak, ugyanis, most mit kerteljek, egyetlen konkrét lépést sem tettek azért, hogy legalább a rezsivel kapcsolatos kérdéseket rendezzük. Eleinte majd megőrjített ez a huzavona, amit legfőképp a hagyatéki tárgyalás döcögése lassított. Ismétlem, eleinte a tárgyalás, később ennél fontosabb esemény, mely már az egész országot, mit országot, világot kifordította a sarkából. Az alábbiakban a Magyar Nemzet 2020. március 21-i cikkét (A koronavírus magyarországi kronológiája) idézem:

március 4.: Orbán Viktor bejelentette, hogy megtalálták az első két koronavírus-fertőzöttet Magyarországon. A miniszterelnök azt is elmondta, hogy ezentúl mindennap nem sokkal dél után sajtótájékoztatót tartanak a legújabb fejleményekről. – Mától kezdve a védekezés szakaszába léptünk – mondta a kormányfő, hozzátéve: a helyzet kezeléséhez szükséges jogszabályok rendben vannak, az egészségügyi dolgozók is felkészültek, ahogy maszkokból és egyéb szükséges eszközből is elegendő van.

március 11.: A kormány rendkívüli jogrendet hirdetett, és veszélyhelyzet elrendeléséről döntött. Ezt az operatív törzs sajtótájékoztatóján jelentette be Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, aki azt mondta: „Azok a döntések, amiket a kormány meghozott, bizonyos tekintetben példátlanok a rendszerváltás óta eltelt harminc év történetében.” Beutazási korlátozásokat vezettek be, elrendelték egyetemek, sportesemények, nagyobb közösségi rendezvények bezárását.

március 13.: A kormányfő bejelentette, hogy március 16-tól bezárják az iskolákat, tantermen kívüli digitális munkarendet vezetnek be, akciócsoportokat állítanak fel és újabb védekezéshez szükséges eszközöket vásárolnak.

március 15.: Meghalt az első magyar koronavírusos beteg, egy 75 éves férfi, akit koronavírus-fertőzés gyanújával és tüdőgyulladással szállítottak a Dél-pesti Centrumkórházba.

március 16.: Orbán Viktor parlamenti felszólalásában felsorolta, milyen döntéseket hozott aznap az operatív törzs. Ezek szerint Magyarország lezárja határait, azokon csak magyar állampolgárok léphetnek majd be, a szórakozóhelyek, mozik bezárnak, betiltják a nyilvános rendezvényeket, az éttermek, kávézók délután háromig lehetnek nyitva, de az élelmiszerüzletekre, gyógyszertárakra nem vonatkozik a korlátozás. A miniszterelnök elmondta azt is, hogy komoly munkanélküliségi hullám várható, újra kell tervezni a költségvetést, a kormány pedig a munkahelyvédelemre is koncentrálni fog.

március 18.: Orbán Viktor bejelentette a legújabb, a gazdaság védelmével kapcsolatos kormányzati intézkedéseket. Ezek, mint mondta, csak az első, legsürgetőbb döntések, melyeket majd újabbak követnek. A legfontosabb pontok: a magánszemélyek és vállalkozások hiteleinek tőke- és kamatfizetési kötelezettségét az év végéig felfüggesztik, a munkavállalási szabályokat rugalmasabbá teszik. A legsúlyosabb gondokkal küszködő szektorokban a munkáltatók járulékfizetési kötelezettségét teljes egészében elengedik.

---

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ