5. Az emlékezet vize

1975 nyarán, szabadságolásom időszakában Borzontról bringával karikáztam le horgászni a Marosra. Általában korán indultam, hogy a „reggeliző halak” között jártassam meg horgomat, mert, harmatos reggeleken nagyobb volt az esély arra, hogy kifoghassak belőlük néhányat. Akkoriban a borzonti híd mellett ládarakások állottak. Ezekben gyűjtötték az exportra szánt rákokat – a helybéliek szerint.
A mélyből szép vörösszárnyú példányok akadtak horogra. Nem valami harcos fajták, hamar megadták magukat, könnyedén lehetett partra emelni őket. Talán 11 óra körül lehetett, amikor lövéseket hallottam a bokrok irányából. A part mentén én is egy kisebb bokor árnyékából célozgattam a folyó hínárosabb részeit, mert azok alól akadtak horogra a keszegek. Egyszer csak egy csattanást hallottam a homlokomon, s azon mód elszédültem, bal oldalamra dőltem. Emlékezetem kihagyott. Hanem úgy félóra múlva, mintha álmomból ébredtem volna fel, egy ideig nem tudtam, hogy hol vagyok. Mikor magamhoz tértem, vettem észre, hogy enyhén vérzik a homlokom. Egy sörét nyomát is kitapogattam, s próbáltam összerakni a történteket. Vadrécére célozhatott a vadász, s egy eltévedt sörét a fejemen csattant. Nem fájt, jó ideig még hordtam a nyomát homlokomon. „Kártérítésként” egy szép halat vonszoltam partra. Talán már a lövés pillanatában horogra akadt. A vadásszal már nem találkozhattam, talán észre sem vett. Vagy ki tudja?
Egy másik történetben már az Olt mentén biciklizek, kihúzott bottal kezemben, amikor a töltés mögül öt pásztorkutya rohant felém fogukat vicsorgatva. Le kell gyorsan ülni, ötlött hirtelen az agyamba. Egy Gyimesfelsőlokon halott esetről jutott eszembe, hogy ilyenkor így kell cselekedni. Történt az ötvenes években, amikor egy aktatáskás aktivista benyitott riportalanyom kapuján. A házőrző eb rohant feléje, mire emberünk fogai közt az aktatáskájával mászni kezdett, a kutya leült, s farkát csóválva kíváncsian figyelhette a jelenetet, mert őkutyasága ilyet még nem látott. S még mondja valaki, hogy nem voltak felkészültek az akkori aktivisták. Nos, az én történetemben én ülök a bicikli mellett, a kutyák is igen körben, nem éppen mondhatni, hogy tisztes távolságban. Felállok, ők is igen, fogukat vicsorítva. Nem tartottam érdemesnek a további kockázatot. Kivártam az időt, míg az esetet viccesnek találó pásztor megjelent, s elszólította kutyáit. S hogy az aznapi történet kerek legyen, íme egy furcsa jelenet: a kutyák fogságából szabadulva, s „tisztes távolságot” véve a juhnyájtól, immár leülhettem a parton. Alighogy bedobtam a készséget a vízbe, amikor hirtelen alábukott a kapásjelzőm, s én nagy halra számítva erősebben rántottam a boton. A fejem fölött a levegőben, széles ívvel egy halacska röpült. Alighogy földet ért, rácsapott egy egerészölyv, s karmai közt a kis hallal, emelkedni kezdett a magasba. Most már ő rángatta meg az én botomat. A vezérfonalnál vékonyabb előke elszakadt, a sas vihette is magával horgostól a halat.
Emlékeimből horgásztam elő a következő történetet is. Az Olt csíkrákosi szakaszán balinokra „töltöttem” a botomat. Sáskával csábítgatva a félragadozót. A hátam mögött megszólít valaki: ide a halakkal, parancsolja… Válaszomra, hogy nem fogtam egyet sem, jól képen terít, azzal felugrik kerékpárjára, s már csak a hátát láthattam, amint eltűnik a kanyarban. Horgászoktól hallatottam már, hogy ez a kalózként emlegetett alak ilyenformán próbál szert tenni halakra, netán horgász kellékekre, amelyekkel kereskedik… Akinél halat talál, erőszakkal elszedi, s a köszönet így is, úgy is pofonnal jár. Ha van halad azért, s ha nincs halad, hát azért.
Néhai kollégám (nyugodjon békében) a horgászat megszállottja volt. Egy alkalommal rávett arra, hogy autós ismerősével a városból levitet bennünket horgászni az Olt mellé. Olyannyira belefeledkeztünk a folyó vallatásába, hogy a horgászhelyek keresgélése közben, nem minden esetben vittünk magunkkal minden szereléket. Hátrahagytuk egy helyen, mert oda mindig vissza lehet térni, semmi értelme hátizsákostól kószálni a vízparton a nagy melegben. Különben tőle származik az a mondás, melyet megjegyeztem, s mely így hangzik: A folyó nem árulkodik arról, hogy mit rejt a mélyén, rá kell jönnöd arra, azért vagy horgász.
Néha büntet is a víz, mert ha nem úgy vallatod, akkor horog nélkül maradhatsz. (Beakad a horog a bokrosba, vagy a vízi növények közé, beszakad).
Nos, ott tartunk, hogy kollégámmal hátrahagyott cuccaink felé ballagunk, de hát azoknak hűlt helyét találjuk. Értékes horgász kellékektől (blinkerektől, forgóktól, villantóktól, horgok garmadáitól, jó minőségű angol zsinórtól, botoktól) szabadított meg a gazember. Minden gyanúnk a kalózra terelődött. Évekkel később hallottam, tolvajlásért került rácsok mögé. Megérdemelte.
Bosszankodva, gyalogosan tértünk vissza a városba. Azóta, ha lehet soha sem hagyom el magamtól a szereléket. Barátom szegény már biztos nem…

(Folytatjuk)

Forrás: Hargita Népe, 2020. május 4.