6. Pisztrángok nyara

Némelykor kellemetlenségek is érik a horgászt, de a szenvedélye fölöttébb való ezeknél a pillanatnyi bosszúságoknál. Nem véletlen a sporthorgász megnevezés sem. Gyakoriak a horgászversenyek is, akár megyeközi, országos, vagy világbajnokságokon lehet megméretkezni, természetesen a vonatkozó szabályok betartásával. Mert sportág ez is: jól kell tudni bánni a bottal, s úgy úsztatni a csalis készséget, hogy minél kevesebb legyen a horogveszteség. (Nap teltén általában bevallottuk egymásnak, hogy ki hány horog beszakításával úszta meg.) Ritkában ugyan, de magas fa ágaiból kell kiszerelni a drága készséget, ha egy rosszul célzott dobás miatt zsinórszakítással nem akar lemondani arról a horgász. ( Van olyan készség is, melynek éppenséggel bokorugró a neve.) Valamennyire úszni sem árt tudni. Történt velem is, hogy a vízi növényzetbe gabalyodott csukáért beúsztam biza, s kopoltyújánál fogva hoztam partra.
Kellemetlen emlékem fűződik az úszáshoz, még kölyökhorgász koromban történt. Lemenőben volt a nap, de én még mindig nem kívánkoztam haza az Olt mellől, úgy döntöttem, hogy megfürdök annak szélében. Amint bemerültem, alá is merültem. Úszni nem tudtam, próbáltam magam dobni felfelé, de még mélyebbre merültem, mígnem egy jókora követ éreztem meg lábam alatt, arról dobtam meg magam a part felé, s már nem is tudom miként, evickéltem ki a vízből. Még sokáig reszkettem a vízparton az ijedtségtől. Bele is nyuvadhattam volna. Ma is érzem talpam alatt azt a követ…
A szenvedély az szenvedély marad, mert a vérbeli horgászt nem dühítheti az, hogy beszakadnak horgai, összegabalyodik a vezérzsinór. Újraszerel, s Isten ege alatt élvezi a csendet, kitágul az ő lelke is, meditálhat. Gyógyszer ez a javából, idegnyugtató, pirulák nélkül. Úgy tartják, a halak is megérzik, hogy ki tartja kezében a botot, a zsinór vezeti az idegességet, a hal pedig elkerüli a horgot. Aki csupán csak halra vágyik, unatkozik a víz mellett, s bosszankodik, szitkozódik, hogy nincs szerencséje, az ne horgásszon, mert türelmetlenségével ingerli a vérbelit.
Egy ideig engem is bosszantott, hogy a víz menti kaszálatlan részeken meg-megakaszt a zsinór, ha két-három centivel lennék magasabb, ritkábban történne meg. Bezzeg G. barátomnak nem kell ilyesmivel bajlódnia. Én ennyivel kell beérnem…
Így morfondírozhattam 1998 egyik nyári napján (is), amikor derékig érő fűben, azt felváltva sásos, nádas szakaszon caplattam a csíkszentimrei Felszeg pataka mentén, követve annak folyását az Oltba ömléséig. Itt egy magas partrészen szerelkeztem pisztrángászáshoz. Ezúttal csonti volt a csali, de akár sáskával is lehetett próbálkozni, mert az említett év nyarán nagy étvágyúak voltak a pisztrángok. A szivárványosak nem nagyon voltak honosak az Oltban, de a telepített tavakból, nagyobb áradások alkalmával e folyóban is megjelentek.
A magas partról, finom pedzővel, vastagabb előkével úsztattam a csontit, s amint az a mart alá úszott, máris vitte a harcos hal. Egyébként a vérbeli horgász a halakat húzásuk alapján (milyen mozdulatokkal pedzi az úszót) fel tudja ismerni. A pisztráng hirtelen merít, s máris megiramodik, vagy a nagyobb sodrás felé, vagy nekiszalad a martnak. Harcos hal, de hamar feladja a küzdelmet, s elővigyázatosan partra lehet emelni. Hamar ki is múlik az ártatlan. Ritkában történik ugyan, de ha a levegőben is rángatózni kezd, akkor búcsút lehet venni tőle, mert visszapottyan a vízbe. Egymás után jöttek a gyönyörű példányok, olyannyira azonos méretűek, mintha egyformára „lettek volna esztergálva”. Jöttek sorban, szerre. Se számot, se méretet nem említek, mert horgászmesének tűnhet…
E történet is mentes a mesétől. A Rákos pataka Oltba ömlő mélyedésében próbálkozom balint fogni, mert néha a szebb példányok felhúzódnak a patakfejbe. Fogtam én itt már szép számmal belőlük. Ez alkalommal két pöttyös pisztráng „kívánkozott a partra”. Nagy volt a hőség, a békák egymást követően ugráltak a folyó vízébe, bizonyára a meleg miatt. Keserűlapiba csomagoltam a két pöttyöst, beraktam a zsákomba, s úgy döntöttem, hogy betérek a közeli, sarki kocsmába egy sörre. Vasárnap volt, s a déli harangszó után hazafelé tartottak a templomból az emberek. Szokás szerint, a férfiak közül páran a kocsmát sem hagyták ki. Köztük egy idősebb, nagyhangú atyafi sem, aki ünnepi viseletben, látva hogy én öltözékem szerint nem közéjük való vagyok, hát rázendített, hogy, azt mondja hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyába kotorász, s menten hozzá is fűzte, hogy ő nyersen megeszi azokat a halakat, amelyeket én fogtam. Azzal is megtoldotta, hogy ő a muszka fogságban lazacot is evett, azt is nyersen. – Nahát, bátyám, állja-e a szavát – így én is, ha már így kikezdett velem. – Bármikor – felelte. Én pedig kivettem hátizsákomból és az asztalra helyeztem a két pisztrángot, kicsomagolva azokat a lapuk közül. (Meg kell adni, szépen mutattak így az asztalon, mintha már tálalva lettek volna.) Mindannyian felfigyeltek a jelenetre. Az öregúr nem jutott szóhoz. – Na, most aztán ehetsz halat – heccelődtek társai. – Kiegyezik-e az úr abban, hogy sörben törlesztem a fogadást? – kérdezte, visszafogva tréfás kedvéből. Kiegyeztem, de már abba nem mentem bele, hogy pénzért neki adnám a két pöttyöst. Oly remekül mutattak az asztalon, a zöld alátéten, mintha már ki lettek volna sütve. – Tényleg megeszem, ha nem rakja el őket, – mondta az atyafi, sörös pohárral kezében.

(Folytatjuk)

Forrás: Hargita Népe