B. Tomos Hajnal: Karanténfergés
MONDATMORZSÁK
(maszk alól)
Állok a fukar fénybe’.
Jó lenne igazi
tavaszt érezni benne.
Járnám a határt,
és kesztyű nélkül markolnék
harsány csalánt.
De nem az, mi
tavaly: békés-ünnepi,
semmire hajaz a semmi.
Mert itt van egy rendesen
induló reggel, s maszkon
át aligha sejtem.
Hozzám senki nem léphet
lépésnél közelebb
s akkor még mi jöhet?
Ülök asztalomnál este.
Jó lenne, mint régen
családot látni körötte.
ÜRES SZOBÁBAN KAKTUSZ
Szinte naponta tűnnek el mellőled
életed eleven díszletei:
ma csak egy nyolcvan éves,
minden nap átköszönő néne,
holnap a jóbarát, a sarki patikus,
meg a mosolygó újságárus,
majd kedvenc íród
és a színpad nagyasszonya –
csak felszívódnak nyomtalan,
mint szadista kéjjel írt krimiben,
melynek NEM! Ó már régen
nem az olvasója:
szenvedő alanya vagy –
mintha szekrényedet, rongyaidat,
szájad elől a falatot
lopkodná el folyton valaki.
Viszi a tavalyi nyarat,
egy átmosolygást a szomszéd kerítésen,
a vasárnapi közös ebédeket
és a nagy kibeszéléseket –
végül is a sok-sok tegnapot,
melyből TE lettél: a mai
s ők belőled, mint létanyagok,
véredben keringő önsejtek
pusztulnak ki most szerre,
vagy éppen kettesével.
Lassan már úgy vagy ezzel,
mint csenevész kaktusz
üres szobában felejtve,
hol csak egy szál dróton csüngő
villanykörte ég: maradék életed.
Nincs talány, lecsengett minden
kulcsszó, katarzis és bonyodalom,
már csak a pár oldalnyi megoldás jöhet –
itt motoz éjjelente melletted,
hallod sanda lihegését
és már nem kérdés, mi lesz
a krimi zárómondata.
VILÁGNYI KÓRTEREM
Szemem előtt
egyetlen fekete lyukban
fut össze minden
nagyokos jóslat.
Gyaluforgácsa a múltnak,
mi lazán még körülvesz,
mert napjaim múlnak:
ellobban, lehet, már holnap.
Minden, mi lételem:
ez a világnyi kórterem:
falain, mint réseken
szivárog el az értelem.
KARANTÉN
Undorodik a szemközti ház
penészes tűzfalától
és a fal melletti lefolyótól
melyből éjjel-nappal
barna lé ömlik a járdára.
Undorodik az ablaktól
melyen át naphosszat
nézi a szemközti falat
és a szennylevet okádó csatornát.
Undorodik az ablak
mögötti szobától,
melyben három hete elmélkedik
arról, hogy penészes a tűzfal
és járdára ömlik a szennyes lé.
Undorodik a levegőtől
s a meddő elmélkedéstől,
miközben napestig dekkol
ablak mögötti székén
és undorodik önmagától is,
mert holnap sem tehet másképp.
A RÉMÜLET CSÚCSÁN
Már bemértük szobánkat
annak minden szögletéből,
kiütöttük szavaink közül
az összes falat s átjárható lett
az eddig titkolt különbéke.
Már kölcsönadtuk minden arcunk
s visszakaptunk rég
felejtett rémeket,
miközben persze,
gyakran cseréltük
újrahasznosított maszkunkat,
még sincs vége a csöppenként
adagolt megvezetésnek,
tenyérből jósolt
áttetsző tanmeséknek.
Úgy tünik, mindinkább,
hiába érjük el
a rémület csúcsát,
onnan sem látszik,
hol a „tovább”.
Pusztai Péter rajza