1.

néhány napja
valaki telefonon boldogság-recepttel ajándékozott meg.
nem is a legújabbal, de talán mégis érdekes lehet
mivel rövid az ember élete
így legalább boldog szeretne lenni.
a bal kezedet – mondta – szétterpesztett ujjakkal helyezd az asztallapra
a jobb kezedbe fogd a kalapácsot megcélozod az ujjaid közét
és borzasztó boldog lehetsz valahányszor eltalálod
ámde én nem vagyok ilyen cinikus ember
és a fentitől egészen eltérő boldogság-recepttel szolgálhatok
mégpedig azáltal hogy elbeszélem egy boldog napját életemnek.

2.

november nyolcadika volt, vasárnap.
reggel 7 óra emeleti panel lakásom ablakán néztem ki a világba
fagyos volt a reggel, jégkéreg borította az utcai tócsákat
tiszta volt a járda, az útszélen parkoló moszkvics szélvédőire ráfagyott a pára
a stefan cel mare sugárút már vagy hat hónapja javítási munkálatok színhelyéül
szolgált, indaszerű kábelekkel és a villamosok csak egyetlen útvonalon közlekedtek
és amikor végre befutott egy, a kékesszínű homályban
meglepetten láttad hogy mindössze egyetlen vagonból álló javítószerelvény
mint egy újrafestett autóbusz-karosszéria
a hátsó platformján olyasféle szerkezettel mint egy akasztófa;
műanyagfelöltőt viselő alakok kezdtek szorgoskodni a járdán a kirakatok előtt
a munkaköpeny alatt is kidomborodó kerekfenekű nyaksálas hölgyek
keresztezték a jövés-menést munkavédelmi-sisakos villanyszerelőkkel
akik sárga vasgrádicsos emelőjük felé igyekeztek hogy magas betonoszlopok csúcsára hosszúkás mattszínű égőket szereljenek.
miután elhaladtam a földszinten háztartási eszközöket forgalmazó üzlettel meg televíziójavító műhellyel rendelkező panelházunk sarkánál
balra tekintvén, nem hittem a szememnek:
a cirkusz felé vezető sétány füvét teljes hosszában hóharmat borította
amely fölött szálldosott a pára. a cirkusz kupolája fölött
nedves sáfrányszínű volt az ég.
az én lehelletem is ugyanazt a színt vette fel, talán kissé vörösebb árnyalattal
ellenben az újonnan épült háztömbök ablakainak rikító vörös ragyogása túltett mindenen
az óriás rubinszerű gömböt tükrözve vissza,
amely éppen most emelkedett a bucur obor fölött a tejszínű égre.

3.

átvágtam az utcán az új hentesáru üzlet iránt hihetetlenül hideg volt a levegő
felszálltam a 276-os buszra, amely – természetesen – égett műanyag és benzin
és motorolaj és fékfolyadék
és olajos szerszámok szagától bűzlött. ott álltam
a busz hátsó felében, a gumirozott padlózatra lehajított nagyobb pótkerék közepén csak úgy néztem ki az ablakon.
pár dácia követett szolgamód, minden különösebb ambíció nélkül.
hideg, szomorú, árnyékbaborult, jeges volt a colentina országút
a ghica-tei parkot sötétvörös lombozatú fák övezték
amelyek alatt hihetetlen gyorsan rohant, ahogy a lábai bírták, egy fekete és szürke foltos bundájú agár kétségbeesetten
a száradt őszi sétány hóharmattól szürke füvén
azt hihetted mindjárt kettétörik a gerince, ahogy vette be a kanyart és megfeszült és összegörbedt.
sárga buszokat előztünk meg, és néha-néha egy-egy maxi-taxit
egy betonkeverő is elmaradt…

4.

távolabb üvegesen csillogott a ködben egy villamos remíz.
de engem nem zavart a tolongás
ahogy ott állingáltam az alumínium szeleppel ellátott pótkerék kellős közepén.
egy lányt figyeltem
úgy 27 éves lehetett, rövid világoszöld báránybőr bekecsben
egyszerűen fésült haj, sok ezüst- és aranyszín gyűrű
a lakkozott körmű ujjain.
az ablak tükrében nézelődött, mintegy félméterre tőlem, jól kisminkelt arca
szép volt, kissé furcsán ívelt az alsó ajaka.
a PECO-i megállóban szálltam le. hatalmas kocsisor várakozott ott kis és közepes benzinfogyasztású járgányok
a PECO feliratú hosszúkás sárga és kék zászlók
csattogtak a szélben. most rózsaszínű volt az országút.
a víztorony szétpattogzott a fényben miként az üveg. a fekete zsírtól foltos szilvafák s a gyom a területről amelyet megkerülnek a forduló villamosok
az ujjnyi vastag hóharmat miatt most felismerhetetlenek voltak.
a hegesztettcső gyár
és az előtte domborodó halom
annyira ismerősnek tűntek
hogy szinte átnézhettem rajtuk mint üvegen.

5.

de gyönyörű volt a reggel! kenyérboltok,
bearanyozott tócsák, antiszeptikus levegő,
az ipar illata
ipari napkelte mintha fényes apró rózsaszín csavarocskákból és anyacsavarokból készült volna amelyeket szétszórtak a levegőben és az országúton
a csend és a hasukon heverésző sárga ebek
az önkiszolgáló előtt, amelyet mintha egy őrült festő festett volna
világoszöld és bonbon-sárga árnyalatokból
végül a nap, a tüdő oázisa
mindez ha nem is tett tökéletesen boldoggá,
mert – akárhogy is – hideg volt
legalább is késznek arra hogy sok mindent megbocsáss a világnak amelyben élsz
és adj neki még vagy egy évszázadnyi esélyt.

6.

a koszos régi típusú iskola előtt
a gesztenyefák hullatták a lombjukat miként a rajzfilmekben:
olyan gyakorisággal, mint amikor hull a hó.
egy másodperc se telhetett el úgy hogy ne vált volna le az egyre csupaszabb ágakról
5-6 nagy sárgás, a széleken halványabb levél.
és a fák alatt felgyűltek halomba.
a titkáriban a zöld vasszekrény, a fikusz, a falon a Voroneţi-i templom és a Gyílkostó fényképe
a mennyezetről lelógó gömbalakú búra, a krémszínű telefon
mindez pontos volt, hideg, megnyugtató.
párát lehellve
bekapcsoltam a kettős fűtő-sínnel rendelkező villany hősugárzót
néztem ahogy a sínekre felcsavart szál izzásba jön
az arcomhoz annyira közel helyeztem az íróasztalon
hogy éreztem süti a szemhéjamat. kiszedtem a levéltáskából
krishnamurtit.
a mi világunk

7.

nincs jól megalkotva, mondja ő.
katasztrófa felé tart mivel a technikai haladás
az emberi lénynek mint egységnek
a reális haladása ellenére valósult meg.
a világ egy csődtömeg, és az emberek boldogtalanok és félnek
nemcsak a haláltól, de az élettől is
önmaguktól, és másoktól egyaránt.
az agy rögzíti mind a jót mind pedig a rosszat különbségtevés nélkül
és a sebet vagy sértést amelyet nem tudom melyik felmenőnk szenvedett el valamikor
a mi mostani agyunk mint heget viseli.
ezzel együttélni lehetetlen, mondja ő.
meg kell értenünk a vágyainkat és szükségleteinket
és változzunk meg
és felejtsünk el mindent
és adjunk az emberi nemnek még egy esélyt
hogy ebből a borzalomból kitaláljon.

8.

kitekintek az ablakon, a meleg elbágyasztott.
aztán nézem a telefon műanyag-cifráit.
olyan bután egyszerűek a dolgok
mégis magukhoz vonzanak, és arra kényszerítnek hogy szégyelljem magam amiatt ahogyan élek
a költészetem miatt amelyet alkotok
az állandó félelem miatt attól, hogy nem jó úton járok.
milyen sokba kerül nekem ez az állandó esztétikai készenlét, az örökös kín
hogy legyen új mindenegy verssorom.
és mennél jobban írsz érzed hogy fokozódik körülötted a fagy és egyre elszigeteltebb leszel
és hogy az írás tárgytalan öröménél nem marad egyebed
mivel az állandó törekvés arra, hogy bekerüljél az irodalomtörténetbe egy nagy marhaság
ami a képek létrehozását illeti…a kései voronca
mondta valahol a saját költői képeiről: emlékszem párra
közülük de mindez mire való?…
el szeretnék feledni
mindent amit a költészetről tudok és úgy nekifogni verset írni
olyan érzékeny agyvelővel mint amilyen a vakok tapogató ujjbegyén a bőr.
lehetetlenség megváltoztatni a költészetet,
hogyha nem számolsz le végképp a művészi képpel és a metaforával:
elfáradsz utálkozol annyi közlésképtelenség láttán.
a televízió, a jólfésültség, a kirakatok, a telefon –
annyi a sokkal jobb költő
akik, ha nem is képesek létrehozni egy tapogatókkal járkáló kémcsövet,
temetőt pongyolában, egy üzemet amint a heverőn önfeledten lapoz,
képesek ellenben megalkotni az emberi lényt olyannak

9.

hogy két lábon haladjon
hogy biszexuális legyen
hogy ruhát hordjon, elmenjen a hivatalába
hogy kifesse a körmét
hogy szavarint fogyasszon
hogy csupa kiváncsiságból szeretkezzék azzal akivel nem kellene, vagy azért mert unatkozik
hogy ne tudjon szórakozni
hogy sorra vegye az összes bárokat és az összes diszkotékát és hogy ne tudjon szórakozni egyáltalán
hogy megnősüljön és hogy gyerekei szülessenek és hogy mégse tudjon szórakozni
hogy farmert vásároljon magának és ne tudjon szórakozni
hogy after shave-t vegyen magának és kazettákat és box-okat és így se szórakozzék
hogy egy gyászkocsi ablakai közé zárva ringatózzék és mégse tudjon szórakozni
hogy szert tegyen a házvásárlási szerződésre és ne szórakoztassa mindez
hogy legyenek megvilágosodásai, víziói, hogy az arkangyalokkal beszélgessen, és mégse tudjon szórakozni
hogy tehenet legeltessen és hogy ne szórakoztassa
hogy megértse Iacan eszméit, hogy közöljön a revue roumaine-ben
hogy felépüljön a trichinózisból
hogy a negyedik emeletről zuhanjon le
és ne sérüljön meg csak az egyik csípője
hogy kikezdjen a legjobb barátja szeretőjével
hogy mindezt és minden elképzelhetőt megtegyen és ne szórakoztassa mindez
hogy fülig szerelmes legyen, és hogy éjszaka ne merje kidugni fejét szatén paplana alól az UFÓ-k miatti félelmében
hogy halászni járjon és hogy a kinematékában évek hoszú során át csak bunuel, tarkovszkij, bergmann, fellini filmjei érdekeljék
hogy ne kényszerüljön halkonzerv- és supco-kosztra
hogy tudja milyenek a spárga föld alatti lila sarjai
és az osztrigák mint valami szaftos kis fülecskék és a kaviár és a J & B
hogy csupán pall-mall-t meghaladó minőségű cigarettát szívjon
és ne szórakoztassa mindez
hogy a kontinens legjobb írója legyen
vagy legalább romániának
hogy értse a nagyhatalmak politikája minden hátterét
hogy tudja a bridzs-játékot versenyzői szinten
hogy ne legyenek az arcán pattanások
és hogy mégse szórakoztassa mindez
hogy ne tudjon szórakozni
hogy ne tudjon boldog lenni
és ha véletlenül mégis boldog
ne tudja hogy mire jó a boldogság
hogy ne legyen képes felismerni
hogy gyűlölje
olyannyira hogy képes legyen elmenni a mészároshoz hogy vágja le neki
mint a test szégyellni való részén keletkezett valamely gennyes kötőszövet-gyulladás előidézte képződményt
rost-daganatot amely a koponya vizében lubickol
az ember eljuthat egészen odáig.

10.

tulajdonképpen, mégcsak azt sem állíthatom hogy túlságosan érdekelne
hogy az ember képes-e a boldogságra vagy sem.
csupán egy boldog napomat akartam önöknek bemutatni.
amit itt fenn felsoroltam egy boldog napom boldog gondolatai csupán.
az iskolaudvari focipályán
a gyerekek piros dresszben rúgták a bőrt. odébb a takarítónő
meggyújtott egy halom őszi levelet
két elsősforma csöppség pálcát dúgott egy pillepalackba és a lángok fölé tartották, hogy összezsugorodjék hogy sisteregjen és hullasson szanaszéjjel
nagy lángoló műanyagkönnyeket.
egy órakor hazaindultam
a dohányszínű városon úszva visszafelé, amely most tarkább volt
mint idejövet a reggel. napfényesebb…

11.

hogy ne nyújtsam tovább a dolgot, ebédkor sok zenét hallgattam
volt egy pink floyd lemezem csendes nyugtató
szunnyadni és szépeket álmodni lehetett mellette:
kék felhőcskéket a rácsos ablakú üzemek fölött
malackákat és más békés állatokat
amelyeket oly jó gondolatban felidézni
de egy szinte láthatatlan hajszálvékony vércsíkot is
nedves, vonzó szájasarkában egy talpig feketébe öltözött nőnek…
aztán délután kimentem a városba és megnéztem egy filmet
egyszerű volt szép színekkel, lélektani vagy egzisztencialista komplikációktól mentes
teljesen elvarázsoltan jöttem ki, elhaladtam a dohányáruda előtt az öngyújtójavító mellett
az alkonyati bukarest központjában kirajzolódtak a régi épületek felújított, hosszúkás kupolái
világos lila alapon, amelyen egyetlenegy csillag se ragyogott.
a kocsik annyira okosan és szeliden és mégis furcsán suhantak a kávébarna levegőben hogy szinte sírhatnékom támadt.
a kirakatok üvege sötétrózsaszín árnyalatban tükrözte vissza az arcom.
miután porrá lesz bukarest, gondolkodtam el
mindössze még csupán 10 percnek kell eltelnie addig
amíg összedőlnek e világot tartó tákolmány
külső támasztópillérei is.
és az a tíz perc
a pilléreknek is egy örökkévalóság lesz
mert maguk is arra várnak hogy mielőbb összeomoljanak.

12.

éjszaka, miután eloltottam a villanyt és lehunytam a szemem
nagyon világosan mindenfajta teherkocsit és kiskocsit
láttam még közlekedni az országúton zöld és kék fényben
a lehunyt szempillám alatt.

---

Fordította Bartha György

(Mircea Cărtărescu: Plurivers, vol.II. Ed. Humanitas, Bucureşti. 139-148)

1. Borbáth István Ágoston:
   2020. május 7. 14:02

   Köszönjük a boldogság-receptet.Remekműnek remek fordítása.Világteremtés.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ