7. A vízi hal

Az 1989 után megjelenő földtörvények adták a lehetőséget a kollektivizáláskor, államosítás idején elvett földterületek (szántók, kaszálók) visszaigénylésére. Megmozdult a népség a gazdálkodás új alapokra helyezésének hitével, túlhevült lelkesedéssel szerezték vissza felmenőik földjeit, ami nem minden esetben, s nem mindenhol történt zökkenőmentesen. Történtek túlkapások.
Néhány gazda Oltra rúgó területeit egészen a folyó vízéig kertelte be. Ez még megjárta volna, de a kezdeti lelkesedés kezdett egyre alább hagyni, néhol már nem nagyon, vagy egyáltalán nem kaszálták meg területeiket a gazdák. Derékig ért ott a fű, a gaz. Történtek, történnek most is bakalódások horgászok és tulajdonosok között. A horgászok arra hivatkoznak, hogy szabály szerint egy keskeny sávon járhatják a folyók és patakok mentét, mindkét oldalon. A gazdák ezt nem fogadják el, inkább kertelnek…
Sokféle ember jár a vizek mentén. Számos roma-család tölti itt a nyarat, víz van, s harapnivaló is lovaik számára. Napközben a város negyedeit járják, feltankolnak innen-onnan élelemmel. Másnap füvesebb területeken telepednek meg. Így megy ez folytonosan. Az utánuk maradt szemetet szél hordozza szanaszét, a folyó vízén klotyognak a felgyűlt műanyag palackok.
Szekérderéknyi háztartási szemetet fuvaroz ki a partra a lakó is, melyet nagyobb esőzésekkel a folyóba sodor az ár. A kutyasétáltatók örömüket lelelik abban, hogy ha éppen a horgász mellett dobhatják be az állatot a vízbe. Hadd ússzon ott a kedvenc! Sihederek dobálnak köveket a vízbe: – Jó szerencsét a halaknak! – rikkantják, s aztán illa berek… Ilyen esetekben pakolhat a horgász s indulhat csendesebb beálló helyeket keresni. Ezek olyan csipkelődések, amiket nem szabadna figyelembe venni, fegyelmeznie kell magát, különben hamar kifognak rajta. Csakhogy a horgászok egymásnak is okozhatnak bosszúságot, akár azzal is, hogy elfoglalják egymás helyét, akadályozva ezzel a már régebbről itt tartózkodót a horgászásban. Még inkább igen, hogyha csukára vadászik a jövevény, mert blinkerek, forgók, bokorugrók, bojlerek dobálásával alaposan megzavarja a békésebb halakat, melyekre elődje berendezkedett, s be is etette a helyet. Szedheti megint a cuccát, s állhat tovább, újabb beálló helyet keresni. Jobb így tenni, mintsem vitába bonyolodni… Hosszú az Olt, a Dunáig lehet követni folyását. Amint a parton megjelenik egy számomra addig ismeretlen horgász, már a mozdulatairól, szavairól ítélve rájövök, mennyire vérbeli, avagy csak pancser.
– Mondják, hogy mostanában sok vízihalat fogtak, milyen lehet az, melyik halfajhoz hasonlít – hallom a túlparton paducra hajtó két horgász beszélgetését. Itt az Oltban ilyen nincs, az a tavakban otthonos. – Maga fogott-e már vízihalat?- kiált át egyikük. Nem tudok válaszolni. A két román szaktárs a paducokat kenyérbél galacsinokkal fogja. Én nem szeretem e módszert, mert folyton leázik a kenyérgyurma a horogról. Ők élvezettel csinálják, értenek is hozzá, meglátszik, hogy nem most kezdték. Hosszú bottal, az apró horogra szerelt csalit ügyes mozdulatokkal dobják át a túlpart martja alá, s ott úsztatva több hal akad a horogra, mint amennyi lemarad róla.
Szokásom szerint a hidak alatt, pallók környékén örömmel horgászok. Szép tiszta vízben élmény nézni a hídról a mélyben úszkáló halakat. Futóólmos készséggel akár márnákat is lehetne fogni. Most nem megy. Mindhiába mozgatom orruk előtt a felcsalizott horgot, böködik csak, nem harapnak. – Milyen halak ott lenn azok a szépek – kérdi karfára csipeszkedve egy suttyó legényke.– Vízihalak, – mondom. – Ilyenek is vannak itt? – Azt mondják, igen, – felelem. – Hát maga milyen halász, hogy nem tudja, hogy milyen hal az? – jön az újabb kérdés.
Egyre jobban kezdett érdekelni a vízihal meséje. Valóság-e, avagy csak packázás.
Ritkábban tavainkban is próbáltam horgászni: a csíkrákosi ülepítőben, a Suta tóban, az Olt holt ágán, s nem különben Csíkszépvízen. Ide is volt engedélyem. A fenekező készséget, melyre etetőkosár is volt felszerelve, nagyon messze be lehetett dobni, hosszú bottal könnyedén. Kitámasztva a botot a partra, csak figyelni kellett annak hegyén a mozgást, berántani, s máris lehetett csévélni kifelé a halat. Dévérek, s főleg kárászok, balinok, sügérek népesítik be a hegyi patakok táplálta tavat. Nem dicsekszem nagy trófeákkal. Beértem méretesebb dévérekkel, sügérekkel, balinokkal. Aztán a nap közben folyton fúvó szél sem kedvez a pecázásnak, fenekező készséggel még érdemes próbálkozni, mert egyébként is a tó alján kutakodnak ezek a halak. Csukát itt még nem fogtam, pontyot sem, viszont májusban, cserebogárjáráskor szebbecske süldő balinok akadtak meg horgomon.
A múlt év nyarán, egyik horgászbarátommal futottam össze a piacon. Lelkendezve hívott, nézném meg a vízihalat autója csomagtartójában. Ez kapóra jött, kíváncsi voltam rá. Felnyitotta a tetőt, s én egy gyönyörű ( a mérleg szerint 10 kilós) pontyot láthattam, még enyhén mozgott a kopoltyúja.
Na, ez a vízihal! – így a barátom, aki még az élmény hatása alatt volt, s mesélni kezdte a szerencsés fogás történetét. – Csíkszépvízen a tóban fogta. Most már értettem, hogy az innen kiszedett nagy példányokat emlegetik szépvízi halként…

(Folytatjuk)

Forrás: Hargita Népe, 2020. május 6.