Kiülnek mind a vének a kapuk előtti
napszítta, esőverte, fagykoptatta padokra.
Gyapjas délutánokba temetik maguk,
fázékony testüket boldogan vetik a
koraesti kánikula árjába,
újabb tavasz örökzöldjébe.
Méhek röpdösnek bennük,
pacsirta szólal, zsivajgó verebek.

Mintha rozsda – fut ki belőlük a szó,
zörög ki szájukból a reszketeg vihánc.
Parázna kis sóhajok aszott bőrük alatt.
Néznek egymásra, cinkosan.
Mások feledésüstjeit foldozgatják.

Besűrűsödik a délután,
mint édesanyám lekvárjai idővel.
Csak az üveg alján maradt
szilva zamata zenél.
Az emlékezés meleg vizével
feleresztve évtizedes ízek
szöknek elő a megmaradás
beszáradtságából.

Ölükben déli nap dorombol,
kezük közt kötődik az ünnep
fonálból, szóból, nyugalomból.
Sohsem elfogyó szerelemből.

2020. május