Tisztelgő sorok Páskándi Géza emléke előtt, halála 25 évfordulóján

„Visszhangváró Ember voltál,
mint annyi–, de annyian.”

Bizonyára nem véletlen, hogy Páskándi Géza (Szatmárhegy 1933. május 18. – Budapest 1995. május 19.) esszékötetét halála 25. évfordulója „előestéjén” jelentette meg a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány.(*) (Mellékesen, de nem szándéktalanul jegyezzük meg a reményteli vállalkozás, Rádiusz Könyvek, eddigi hat kötete sorában – Lászlóffy Aladár, Cseke Péter, Lászlóffy Csaba mellett – a negyedik erdélyi szerző.) Bizonyára az sem véletlen, hogy a kiadó a világméretű „Kulturkampf” korában a sokoldalú szerző gondolkodásra, sorsunk fölötti aggodalomra okot adó időben Páskándi Géza esszéire irányítja a figyelmünket. Az esszére, amely életműve minden szakaszában kedvelt műforma volt. A kötetet bevezető Páskándi–írás, Tudomány–e az esszé?, indító szavai – „megnőtt az esszé ázsiója világszerte” – ma sem veszítették érvényüket; az esszé, gondolatszegény korunkban, napjaink szellemi tájékozódási pontjait, sarokköveit nélkülöző életünkben „a megcsontosodás, az elszürkülés elleni elixír”. Sőt ennél is tovább megy! Az esszé helyét a költészet, a tudomány, a filozófia és a művészet határán keresi és jelöli ki, mondván: „az esszé a legfölényesebb tudomány”, „hajlékony és készenléti tudomány”, „nem a tények mellőzését, feladását, hanem a tények ráértését, megértését kéri”; „az esszé a regény és a novella különbsége (…) egyben dráma és polémia”; „alkalmazott csodálkozás, alkalmazott kíváncsiság, művészetben alkalmazott tudomány, tudományban alkalmazott művészet”; „az esszé az unalom, a megszokás, az irodauralom, a közöny, a fásultság aranyseprűje”; „az esszé a kiegészítés tudománya”… és mi minden még oly avatott, áldott kézben, amilyen Páskándi Gézáé volt. Később még számtalanszor visszatér, árnyalja, bővíti az esszé jelölte műfaj, korántsem lexikonízű meghatározását: „mi más lenne az esszé (néha), mint a szabad asszociáció beengedése a fogalmi írásba”.
Mielőtt elmerülnénk a kezünkben levő kötet gondolatvilágában, tegyünk egy kis kitérőt, lássuk, miként látja, ítéli meg a kortárs, Láng Gusztáv a Páskándi–életmű e fontos szeletét? Legsajátosabb vonásának tartja esszéinek személyességét, amely „a megszenvedett élmények formába öntése mellett magát a megszenvedést örökíti meg”. Esszéinek folyton jelen levő témája, vezéreszméje „a szabadság (…) az értelmezés szabadsága, a szerepvállalás szabadsága, az identitásőrzés szabadsága”. Eretnek gondolat és tett volt ez abban a korban, amely épp „szabadsághiányos” voltával kívánt gátat emelni a gondolat szárnyalása elé! Páskándi Géza áttörte a korlátokat, megteremtette, megalkotta azt a maga személyes világában, kijelölve a maga külön útját, „amit nem a jelen világ kínált, hanem jórészt, öröklöttségeim…”, mintegy biztatásként állította maga elé: „egyszemélyes a híd s a lépcső, eredj!”
Közelítsünk a kötet felé a kötetet szerkesztő, s az utószót író Jánosi Zoltán irodalomtörténésznek az esszéíró Páskándi Géza értékeléséből merített gondolatokkal. A szerző az életmű ismeretének magasából irányítja a figyelem reflektorfényét az író által művelt és kedvelt műformára, annak tartalmi üzeneteire. A számbavétel során megállapítja, hogy esszéírásainak sokoldalúságában kitüntetett helyen áll az anyanyelv, a nemzeti sorskérdések, a szabadságeszmény, a történelmi emlékezet fogalmi körének, szerepének meghatározása, beépítése kora szellemi világába, cselekvéseink erőt, hitet és elszántságot generáló forrásai közé. Összegzése, következtetése messze meghaladja az ajánlások megszokott tartalmát. „A lét magyar nyelvű irodalmi megértése fájdalmasan szegényebb lenne Páskándi Géza esszéi nélkül.” Gondolatai érvényességére, időtálló üzeneteire utalva írja, hogy a belőle felsugárzó szellem fénye „ma is kopások és árnyékok nélkül világít a régebbi és újabb művészeti és művészetelméleti törekvések, kísérletek, a valódi új értékek és a kultúra újabb dekorációira pingált divatok halmaza – és romhalmaza –fölött.”
Az előbbiek ismeretében indultunk el mi is, hogy – befogadóként – alámerüljünk a kötet betűtengerébe kódolt, sűrített szellemi univerzum világába, kettős hozam hitében és reményében: a szűkebb pátriánkból származó alkotó jobb megismerése szándékával és azzal, hogy gondolatait a magunk életében cselekvéssé, magatartásmodellé nemesítő indítékként hasznosítsuk, gyümölcsöztessük, kamatoztassuk.
A szerkesztő telitalálata, hogy az első fejezet a fogalomtisztázó írását követően Madách Imre klasszikus értékű tragédiáját elemző/értelmező esszével indít, történelemmel szembesítő alkotással, amely az emberi élet értelmét, „az emberi ráció magára hagyatottságának” tragédiáját állítja elénk, oly léthelyzetet teremtve, amelyben az ember „két egyenlő hatalom eszköze: kísérletének tárgya”: A tragédiában „megszületett a nosztalgia, mely a jövőt a múltban keresi: a jövő képét a múlt legszebb képeiből próbálja összerakni”. Páskándi tovább lép: Madách szándékában meglátja az írói gondolat csíráját: „az ember saját sorsába, fejlődésébe vetett hite” ébresztését, ébren tartását. A példaértékek sorában ott találjuk Mikszáth Kálmánt, továbbá a nagy mesemondót, Benedek Eleket, aki a nagy magyarok életének bemutatásával követendő erkölcsi/etikai magatartásmodellt kívánt állítani kortársai elé. Eszményképet kínál Bartók Béla személyiségének megidézése is, mondván: „a ma szellemi embere számára: a legpéldaadóbb értelmiségi”. A szerep, amit a magyar szellemi életben munkásságával betöltött, nem kockázatmentes: „a zseni már a puszta létezésével is kesztyűt dob a középszernek: a lángelme kihívás”. (Ő is az volt!) A Páskándi–alkotta panteonban ott találjuk Déry Tibort, akit stílusművészként aposztrofál. „Stílusában a tündöklés, szeszély, ezüsthomály, sejtelem Krúdy és Tamási tejtestvérévé teszi. Arány, precizitás, adagoló művészet, tehát gazdaságosság Kosztolányi édes öccsévé.” Nem nehéz kikövetkezetni azt, hogy e fogalmak/minősítések/jellemzések Páskándi írásművészetének jelzőoszlopai is! Következtetése pedig: „az ember a stílus”, amelyben az egyetemes a sajátossal, az egyéni vonásokkal ötvöződik. Érthető, hogy a kortárs magyar irodalomban való tájékozódásában a rokonlelkek vonzzák, „vágy a közeg után, amely átveszi rezgéseimet”. Közéjük tartozónak érzi a felvidéki Tözsér Árpádot, aki „ugyanazt az időtéli és érzékeli, amit én, amit mi”, aki, hozzá hasonló módon, „nem a példák felől közeledik önmagához, hanem önmagából, saját nemzeti múltjából, jelenéből indul a példák iránt”.
Az előbbi fejezet a „kívülről” jövő impulzusokból merít példákat, értékelést, befogadást rögzítő gondolatokat. A következő az alkotó belső világáról, az őt létrehozó/éltető szellemi forrásokból/talajból táplálkozó sorok fogantatásához vezetnek el. Közülük is az elsők: az anyanyelvről szólóak, amely egyeseknek csak az információ, a kommunikáció eszköze, míg másoknak, az igazaknak „a nyelv »legvégső sajátosa«”, a nemzeti önazonosság, a nemzettudat legfőbb ismérve, megtartó pillére/ismérve. „Ki hát a magyar?” – kérdezik mások, kérdezzük mi is. Páskándi Géza válasza: „Az a magyar (és ki–ki), akinek szellemében, lelkében az anyanyelv vére munkál, s ő általa lélegzik, hallgat és ügyel a testvéri világra.” Hol és miként? Az író szerint: „a nosztalgia földjén”, oly időben és térben , ahol „múlt, jelen és jövendő örökös »jogfolytonossága«” biztosít életteret létünkhöz a szülőföld, a család, a nemzet ölelésében; ahol „a »részek« képviselik az »egészet«”; ahol „a hiány tudatosítja az értéket”; ahol „a szülői ház, az udvar, az utca, a környék lesz az egész szülőföld mikro variánsa, a haza fogalma pedig a szülőföld makro variánsa”; ahol az otthonából, szülőföldjéből kiszakadt ember „a honvágyból szőtt, honvágyból épített hazát”. Mindebből fakad a fogalom Páskándi–definíciója: „egy még el nem nyert állapot meghódítása vágyképeinkben: nosztalgia”. A fentebb idézett hármas időegység/idősík fényében nosztalgia az is – tesszük mi hozzá –, amit egy vágyott, de megvalósíthatatlan, elérhetetlen világképben képzelünk el. Mi tehát a nosztalgia? Az író pontosít: „testetlen ország (…) a senki földje és mindenkié”. Sok ember második hazája, amely kiemelhet bennünket a hétköznapok sivárságából, hogy az esszéíró indíttatásából magunk is felépítsünk egy olyan hazát, amelyben valóban jól érezzük magunkat, ahol/amelyben a szép, a jó, az igaz és a szent jelzik a kiteljesedés felé vezető utat. A Dsida Jenő költői világát – melynek elismertetéséért Páskándi Géza is sokat tett – megidéző esszé utal arra, hogy ez lehet egy földrajzi tájegység, lehet egy idilli táj, lehet díszlettáj, amely „kiemeli, s egyben elszigeteli az embert”. Lehet továbbá egy rossz politikai/társadalmi környezet, amely – amint azt a költőnek is meg kellett tapasztalnia/élnie: „ez a társadalom idegen, emberellenes, költészetellenes, nemzet– és nemzetiségellenes”. Legyen bár a körülmény mostoha, az irodalom legjavának, nagy vállalkozások módjára és annak szellemében – navigare necesse est – cselekednie, szólnia kell. Páskándi Géza az anyaország testéből kiszakított tájhazák magyar irodalmában látja a szép példáját annak, hogy alkalmatlan időben is szólni kell, felismerni azt, hogy mi is a kisebbségi sorsban születő irodalom feladatra, hivatása, küldetése. Három alkotó – a délvidéki Gion Nándor, az erdélyí Szilágyi István, a felvidéki Dobos László – életművében, illetve annak egy–egy alkotásában látja/láttatja, 1977 februárjában, „az epika új, megpezsdült és felívelő korszakának legmegbízhatóbb előhírnökei”–t. Műhelyvallomása feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért is ír, miért is kell írni történelmi drámát? Nemcsak ezért, mert a múlt ismerete önismereti forrás; nemcsak ezért, mert a történelem „hatalmas ihletforrás, vonzóerő”; nemcsak azért, mert „a megtörténtség maga is sugallja: mivel ez már volt – még lehetséges máskor is”. …nem illusztrációként, nem perújrafelvételként, hanem azért, hogy „így volt, és ha lehet, soha ne ismétlődjék (vagy éppen, hogy ismétlődjék)”. Alkotásával „a történelmi dráma írója társszerzővé avatja a históriát, ami egyszersmind az emberi természet története is”. Az esszékötet második tömbje egy előadással zárul, amely az eddigieknél is mélyebbre ás, az alkotás legbenső titkaiba vezet el bennünket: az erkölcs/etika és az alkotások viszonyának összetevői labirintusába: a létstilisztika maga alkotta ismeretvilágába. Vizsgálatának kiindulópontja, alkotásfilozófiájának origója: „a Stílus – Isten, mert Isten a legfőbb idézhető, fizikai megfoghatatlanságában is megjegyezhető. Feledni őt csak »pillanatokra« lehet, még ha ezek hosszú évekig tartanának is. Isten éppen az univerzum, az Alkotás memóriájában érhető a legkönnyebben tetten.” Nem állandó, hanem folytonosan változó jelenség: „a szellem történetében a stílusok vetésforgója figyelhető meg”, a „szóművek műalkotás–jellege” jelzi az időt, a kort is, amelyben keletkezett. „…a szavakban sűrítetten ott van a megismerés szokása, a megismerés, mint egyszeri szokás, amelyet hasznos észjárásnak mondanak.”
Páskándi Géza esszéit át– meg átszövik a személyes élmények, tapasztalások, életrajzi kötődések. Elég egy régi tankönyv, amely a haza fogalma fölötti tűnődésre indítja. „Hazám az önismeret és a testvériség.” „…mi a haza?” –kérdezi. „Mi volt, mivé lehet – holnap? Tudomány, munka, költészet és küzdelem által. Hogy mindenekelőtt a hazát s benne a munkát, a kultúrát és a civilizációt szeressék” – ajánlja a jövendő nemzedéknek. Aztán fölmerül benne egy szó – bűntudat –, s máris megnyílnak a gondolkodás zsilipei a költői attitűdről, az őt körülvevő világ bűneivel szembeni viszonyulásról. Elég egy könyvélmény – Jonathan Swift műve –, hogy elgondolkozzon azon, hogy „a nagyobb társadalmi fejlődés, ugrás nem lehetséges csak kultúrák, szellemiségek elpusztítása árán?” A válasz mély humánumról, erkölcsi feltételrendszerről tanúskodik: „Egy fejlődés csak abban az esetben erkölcsös, emberies, ha a lehető legnagyobb fejlődést, sőt ugrást is a lehető legkisebb áldozattal érjük el. De mi a »lehető legkisebb« fogalmának norma–körvonala? Mik a „legkisebb áldozat« elvének ismérvei?” Ehhez köthető a történelem–szemlélet kérdése. Az, hogy a históriát másképp ítélik meg a győztesek és a legyőzöttek; az, hogy a „hatalmi terrorizmus” magában hordozza a történelemhamisítás szándékát és gyakorlatát: „a hagyomány, a szokás, a hit, a nyelv elpusztítása, a történelmi emlékezet »kiiktatása«, kiirtása, összezavarása azt a célt szolgálja, hogy egy szellemiség meghaljon, hogy a gyermekek saját őseikről ezután csak hazugságokat halljanak.” Elég egy szakmai tanácskozás, amely a sajtóetika kérdéskörét vizsgálja, jelesen azt, hogy mi az, ami megengedhető s mi az, ami elítélendő a mindennapi gyakorlatban. Kulcskérdés a sajtószabadság, aminek „mindenki gondolati, vallási, lelkiismereti szabadsága nélkül nonszensz, semmi értelme nincsen”. Kulcskérdés továbbá a morál, az igazmondás, a szándék tisztasága, a személyi méltóság tisztelete. Intő szava: „… a sok erkölcstelenség sem lehet ok arra, hogy asszimiláljon bennünket is az immoralitás.” Az elvont gondolatok gyakorlati példák révén válnak még érthetőbbé az olvasó számára. Elég egy kiadói szerkesztői feladat – Lakatos Demeter költői munkásságának vizsgálata, nyomtatásra történő előkészítése –, hogy a költőt a harmincas években fölfedező Dsida Jenő nyomdokaiba lépve, méltassa őt, megérezze és fölhívja a figyelmet azokra a költői értékekre, amelyek lényegében az ő írásaiban, alkotásaiban is jelen vannak :. „Elemi ereje a makulátlan líraiság már–már az »önmagáért való nyelv« munkál benne, amely viszont közösség és história terűjét cipeli.” Sőt, ennél is több! „Lakatos költészete sajátos historikum és sorsszerűség egyáltalán nem közömbös dokumentuma. Az anyanyelv éltető erejének, az anyanyelv hatalmának erős és meditációra késztető fegyverténye. Minden katalán és baszk költő nyelvében érzi örökös hovatartozását, őrzi hovatartozás–tudatát; az anyanyelv, anyakultúra a historikus, a szociális időfolyamban, noha vékony – mégis legtovább víz színén maradó vagy újra és újra felbukkanó – utolsó szalmaszál a meghatározott emberi és költői »én« számára.” Ilyen példázat továbbá a pályatárs, Földes László életútjának líraisággal telített megidézése, aki erkölcsi etalonként élt benne: „Te úgy tudtál tisztán és józanul magyar lenni és maradni, hogy közben nem bántottál, nem gyűlöltél senkit, akinek szelleme, jóhiszeme közel jött hozzád, hozzánk.”
A kötet zárófejezete Páskándi Géza számára igen kedves témához tér vissza. A házak nyelve és a nyelvek háza című írása ismételten igazolja, hogy szemléletében, művészetében mily kitüntető hely illeti meg a nyelv, az anyanyelv rejtelmeinek kutatását, kincseinek feltárását, értékeinek tudatosítását. Azt a szerepet, amely beszélőjének a legsajátosabb, mással összetéveszthetetlenebb vonása. Már a cím olvastakor elgondolkoztunk azon, hogy mit is takar, rejt magában a kettős szintagma, nyelvi szószerkezet? Az esszéíró is fölteszi magában: „Miként lehet a házat, az épületek rendszerét – falut, várost, települést – ”nyelnek« tekinteni?” A választ is megadja rá: a ház „egy tető alá terel egyént, családokat, kisebb–nagyobb közösségeket. A nyelvről az emberek felismerik egymást (…) Egy nyelvben otthon vagyunk.” A budapesti Műszaki Egyetem építészkara hallgatói előtt tartott előadás az építőművészet és a nyelvfejlődés közti analóg fejlődésvonal felvázolásával jelzi: mindkettő a néplélek legsajátosabb jeleit hordozza magában: stílusa van. A rontás veszélye mindkettő esetében fennáll. A fiataloknak szánt figyelmeztetés: „Csakis változatokban lehetséges szervesség és élet. Csakis az gyönyörködtet minket. (…) Az egyenlősítés terrorja végül is a határokat akarja eltüntetni, de csak azért, hogy ő a legtágasabb határok közt őrizhesse hatalmát.” Ez a megállapítás a nyelvfejlődésre, különösen pedig a kisebbségben lévők anyanyelve esetében válik fontossá. Közös bennük továbbá az is, hogy a ház is, a nyelv is „a kollektív intimitást kifejező fogalom”.
Páskándi Gézát élete során mindvégig foglalkoztatta a róla alkotott kép: „Egyetlen kérdés gyötör igazából: mégsem ismernek téged.” De hozzátette: „De hát te ismered–é magadat?” E kettős kérdéskörrel indítja a kötet egyik legbensőbb, személyiségének egyedi körvonalait feltáró írását – Legendád keze nem remeg –, azt a curriculum vitae–t, amelyet egyetlen róla szólni kívánó, őt megismerni, bemutatni kívánó kutató/méltató sem kerülhet meg. A bevezető sorokban akár a visszatekintés összegzéseként írja magáról: „Visszhangváró Ember voltál, mint annyi–, de annyian.” A világra eszmélő ifjúban körvonalazódik az álom: „mindegy, miben válok ki, csak kiváljak, valahogy ezt éreztem, ha nem is fogalmaztam meg magamnak”. Ady Endre vágyát – „hogy látva lássanak” – vizionálta? Ennek a csírája fogant meg a kezdő újságíró soraiban, a szatmárnémeti Dolgozó Nép hasábjain, később az Ifjúmunkásban közölt írásaiban? Ez az induló költő verseiben? A novellákban, színművekben? Esszéiben? Megszólalásaiban? Igen: külön–külön is, együtt is az életműben, amely nemzeti szellemi örökségünk örökbecsű értéke. A curriculum – értelmezése szerint – „átrohanás a földi léten”. Néha „iszapfutás”, máskor „felhőkben rohanás”… Azt viszont korán, élete során pedig oly sokszor megtapasztalta, az út lehet napfényes vagy tövises, lehet sima vagy rögös, lehet dicsfénytől vagy rácsoktól övezett… de mindenképp az övé, mely kálvinista hitének alaptétele – a predesztináció – szerint tárul fel előtte: „egyszemélyes a híd s a lépcső, eredj!” És ment. „…ifjú, »magányos farkas« voltam, jóllehet nagyon is társasági ember”; „magam ura akartam lenni, mint a gyerek, aki tudja: apja, anyja üki őse van, de azért mégiscsak ő,és nem lehet senki más”; a maga elé szabott erkölcsi parancs – „hazudni nem szabad” – életének, írásainak mindenkor vállalt vezérfonala maradt. A halála előtti évben írott számvetés nemcsak róla szól: benne és általa a XX. század második fele alkotóira egyaránt jellemző életútja. Záró soraiban rezignáltan jegyzi meg: „NEM VÁLTOZOTT ÉRDEMBEN SEMMI AZ ÁLTAL, HOGY VAGYOK, DE HA NEM LETTEM VOLNA, HIÁNYOZNÉK.” Hiányozna? Joggal mondjuk: hiányzik, hisz oly korán, hatvankét évesen távozott közülünk, hogy a sok megpróbáltatást elszenvedő élete a budapesti Farkasréti–temetőben örök nyughelyre leljen. Teste ott pihen, de a könyveiben testet öltött lélek hátra hagyott műveiben ma is velünk van, azokban a kötetekben – Az abszurd és az Isten (1995), Méltó túlélés (2001), Mesterek kortárs szemmel (2115)…, a 2013-ban útnak indított Válogatott művei sorozatában –, amelyeket felesége, Páskándiné Sebők Anna minden elismerésre méltó gonddal és következetességgel gondoz és tár a nyilvánosság elé, amelyeket a különböző kiadók – köztük a kolozsvári Polis – helyeznek az olvasók asztalára. Emlékét hűséggel és szeretettel ápolja a szülőföld: a Muzsnay Árpád vezette szatmárnémeti Kölcsey Kör által rendszeresen megrendezett Páskándi–ünnepségek révén, továbbá a Páskándi Alapítvány, a Páskándi Géza Baráti Társaság; ápolják mindazok, akik szívében, emlékezetében, olvasmányaik révén ott él és „munkálkodik”, „hozzájárul” ahhoz, hogy a maguk helyén ők is felelősen éljenek, jobbító, értékgyarapító szándékkal dolgozzanak népükért, nemzetükért.

(*)Páskándi Géza: Az intellektus méltósága. Válogatott esszék. Válogatta Páskándiné Sebők Anna. Szerkesztette és az utószót írta Jánosi Zoltán; Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest 2019